Bene Adrián: A magyar irodalmi nyilvánosság szerkezete 2020-ban

Minden nemzet és/vagy nyelv és/vagy ország irodalma másként tagolt, az ún. szépirodalom és azon belül a képlékeny és korról korra változó körvonalú „magasirodalom” mindegyiknek csak egy viszonylag kis szelete. A gyermek- és ifjúsági irodalom, a különböző zsánerek (bűnügyi, horror, romantikus, fantasy, sci-fi, stb.) alapesetben nem érintkeznek ezzel, más-más szeleteiként jelennek meg ugyanannak az irodalomnak, legyen az egy nyelvhez, országhoz, nemzethez kapcsolódó szövegegyüttes. Az angol, francia, spanyol nyelvű irodalom nem egy-egy országhoz és nemzethez kapcsolódik, a svájci nemzeti irodalomnak része az ottani német, francia, olasz nyelvű irodalom. A magyar irodalom esetében is figyelembe kell vennünk a magyar (pl. cigány) és nem magyar (német, horvát, stb) nyelvű magyarországi kisebbségi irodalmakat egyrészt, másrészt a mai Magyarország határain kívül zajló magyar irodalmi történéseket, akár emigráns-expat-migráns léthelyzet áll a háttérben, akár a határok áthelyezésével kialakuló regionális „határon túli” irodalmak. Magyarország gazdasági és kulturális főváros-központúsága következtében mindez egy határozott centrum-periféria hierarchiába illeszkedik: az irodalmi nyilvánosságban való megjelenés és láthatóság, az olvasókhoz való eljutás sokkal nehezebb vidékről és a határon túlról, ehhez járulhatnak olyan további hátrányok, mint a valamilyen kisebbségi csoporthoz tartozás. Az ebből fakadó frusztráció jelentkezik ideológiai-politikai formában, amikor a hajdani urbánus-népnemzeti szembenállást felelevenítve a politika propaganda célokra használja, és ezért bőkezűen támogatja a nyilvánosságból, a kánonból többé-kevésbé kirekesztett alkotókat. Jobb sorsra érdemes tehetségeket is, de főként középszerű, ám sikerre éhes szereplőket. Ezáltal létrejött egy államilag kiemelten dotált, magyarán a piaci igényeket figyelmen kívül hagyó irodalmi ellen-intézményrendszer. Az olvasók száma azonban véges, a kultúrharcok szükségszerűen az ellenségtől való térfoglalást szolgálják. Lásd a nem favorizált folyóiratok, könyvkiadók intézményes támogatásainak megvonását, ellehetetlenítését. Az ebben való részvétel politikai és ezzel együtt erkölcsi kérdéssé válik, ami a legkevésbé sem szerencsés az irodalmi életre nézve, annak nem erről kellene szólnia. Ez a fő tanulsága a Térey János-ösztöndíj körüli eseményeknek. Bármi másról, de ha már közéleti szempont, akkor éppenséggel a párbeszédről.

Ugyanakkor az irodalom, még a „magasirodalom” sem, valóban nem csak a művészi szempontokat érvényesíti, ahhoz sok az eszkimó. Mint mondottuk, az olvasók száma pedig véges, sőt fogyatkozik, de a fizetőképességük mindenesetre gyengül. Az irodalom nem létezne intézményrendszer nélkül, aminek egy része üzleti alapon működik. A kultúra „áruvá válása” boldogabb országokban teljesen természetes és jól működő rendszer, amely révén az ebből élő szakemberek meg tudnak élni a munkájukból, ha jól végzik azt. Csakhogy az üzlet alapelve a profitmaximalizálás, ezt szolgálja a marketing, és bizony a piaci pozícióval való élés, vagy ha úgy tetszik, az erőfölénnyel való visszaélés. A kiadók és könyvterjesztők, valamint a velük szimbiózisban élő folyóiratok (szerkesztők és kritikusok) nem véletlenül preferálnak bizonyos szerzőket. Az ízlés- és értelmezői közösség összecsengő értékválasztásai mellett közrejátszik a kapcsolati hálóra szűkített szemhatár és a szerzőkkel, kiadókkal ápolt viszony. Utóbbiak felől nézve a kritika marketing értékkel is bír, méghozzá annak legolcsóbb formája ez: a kritikus legjobb esetben egy recenzens példányt, esetleg némi honoráriumot kap.

A Libri csoporthoz tartozó Jelenkor Kiadó és a Magvető Kiadó egyértelműen privilegizált helyzetben van, ha az Élet és Irodalom kvartettjeit vagy az irodalmi díjakat vesszük szemügyre. Kiadványaik mellett más kiadók csak szórványosan kerültek elő: a Scolar Kiadó (Mécs Anna: Kapcsolati hiba), a Szépmesterségek Alapítvány által kiadott Műút-könyvek (Moesko Péter: Megyünk haza) egyszer-egyszer, 2019-ben a Kalligram (szintén Libri csoport) illetve a Pesti Kalligram könyvei fértek be a rácsokon. Szubjektív választások ezek, mondhatjuk, mégis jelzésértékűek, mert marketing értékük van (lásd fent), kiváltképp mivel a legnagyobb példányszámú, sokak számára ma is etalont jelentő lapban jelennek meg ezek a méltán nagy figyelemmel kísért kritikusi kerekasztal-beszélgetések.

A nagy kiadók érdekérvényesítését mutatják az irodalmi díjak is. (Ahogyan a politikáét az állami díjak.) Ezek közül ezt őszintén csak a Libri irodalmi díj vállalja fel. A két idei díjazott egyike a saját kiadói csoport portékája (Láng Zsolt: Bolyai, Jelenkor), a másik a Magvetőé (Grecsó Krisztián: Vera). A döntősök között is a Jelenkor (Babarczy Eszter: A mérgezett nő; és a Magvető (Bodor Ádám: Sehol; Darvasi László: Magyar sellő; Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt; Závada Pál: Hajó a ködben; Tóth Krsiztina: Fehér farkas) túlsúlya figyelhető meg, ezek mellett a Pesti Kalligram adta ki Barnás Ferenc: Életünk végéig, Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint című köteteit. Igaz, a jelöltek között 51 kiadó 179 kötete szerepelt. Az öt fős zsűri egyik tagja egyébként éppen az ÉS-kvartett házigazdája, Károlyi Csaba. A jelentősebb médianyilvánosságot kapó díjak közül az idén (sajnos, könnyen lehet, hogy utoljára) kiosztott Aegon Művészeti Díjat (2020-tól Aegon Irodalmi Díj) Nádasdy Ádám fent már említett kötete kapta (Magvető). A jelöltek 20 címe között a Magvető tizenegy (!), a (Pesti) Kalligram hat, a Jelenkor két kiadvánnyal szerepelt. Megjelent a listán az államilag igencsak gavallérosan támogatott MMA Kiadó egy kötete. A legjobb első kötetes szerzőnek járó Margó-díj sem független (a díjjal a Bookline által biztosított 15 milliós médiatámogatás is jár), ám jóval kiegyensúlyozottabb a Könyvesblog szerkesztői által összeállított idei shortlist: a tíz címből kettő a Scolar, egy a Jelenkor, kettő a Pesti Kalligram, kettő a Napkút, egy a Magvető, egy az Animus és egy a Menő Könyvek kiadványa. A díjat Harag Anita Évszakhoz képest hűvösebb című kötete (Magvető) nyerte. Az Artisjus Irodalmi Nagydíjat idén szintén a Magvető kiadványának ítélték: Kovács András Ferenc Requiem Tzimbalomra című kötetének. Próza kategóriában is magvetős könyv nyert „sima” díjat: Kováts Judit Hazátlanok című regénye. Költészet kategóriában Cselényi Béla a Parnasszus Kiadónál megjelent könyve (Órajáték Bronzapával) nyert.

Mindez rendben is volna, ha az összes többi magyarországi és határon túli kiadó legfeljebb másodvonalbeli „magasirodalmi” műveket tudna megjelentetni. Tőkeerő és több kiadott cím ide, tisztes honorárium oda, a nagy kiadók soha nem képesek minden tehetséget egyidejűleg a saját istállójukban tudni, nem utolsó sorban a belterjes kapcsolati hálók, a szerkesztői szűklátókörűség miatt. Pedig volna mire odafigyelni, akár csak a határon túli kiadók kínálatából is, erre példa a Budapesten 2018-ban indult AB ART Kiadó Lyra omnis sorozata, benne Laura Garavaglia verseskötete (Csendkvantumok), amely csekély kritikai figyelemben részesült – a sorozat többi kötete talán még annyiban sem. A kisebb kiadók könyveinek a láthatóságát szolgálhatja a független (ezzel együtt anyagi érdekeltségtől mentes, vagyis lelkesedésből készített) internetes folyóiratokkal való együttműködés, amelynek keretében a nagyközönség számára is fogyasztható kritikák születnének olyan művekről, amelyek a legtöbb nyomtatott folyóiratban nem kerülnek bemutatásra. Nem mellesleg, a különböző irodalmi-kulturális online folyóiratok olvasótábora nagyságrendekkel nagyobb, mint az állami és önkormányzati támogatásokból kiadott hagyományos és részben valóban színvonalas lapoké. A másik lehetőség az olyan határokon átívelő együttműködés, amire a Kalligram és a Forum által közösen kiadott kötetek szolgáltatnak jó példát. Ezt igazolja Terék Anna Háttal a napnak című kötetének látványos kritikai visszhangja.