ESSZÉ

Czini Zoltán: Égtájak

Már reggel bepakolok a táskámba. Nem azért, mert sietek, netán késésben lennék, nem! A mindenhova korán megérkezők táborához tartozom, késni csak tőlem független tényezők közrejátszása következtében szoktam – egyszer az általam tartott szülői értekezletről közlekedési dugó miatt késtem el, amit sosem fogok elfelejteni –, éppen ezért fontosnak tartom, hogy mindig időben elkészítsek mindent az útra. Ugyan milyen említésre méltót rejthet egy férfiszatyor? Azokon a vasárnap reggeleken, amikor belecsúsztatok néhány helyi készítésű kézműves terméket, mégis öröm kézbe fogni, mert magammal készülök vinni valamit. Tulajdonképpen jelentéktelen tárgyakról van szó, nem is kéne különösebben nagy hangsúlyt fektetnem rájuk, de mégis. Vannak olyan helyek az ember életében, ahol gyakran otthagy egy darabot a szívéből, s ez az én esetemben sincs másként. Aztán időnként visszatérve, meghallja az ottfelejtett szív dobogásának szüntelen lüktetését, s hogy ne hagyja elhalkulni ezt a ritmust, ismételten magához vesz valamit, az én esetemben egy bögrét, falinaptárt, a központi cukrászdában készült finomságot, vagy bármit, ami a viszontlátásig táplálni tudja az adott helyszín hiánya miatt tátongó űrt. Igen, azért van nagy jelentősége a szatyrom tartalmának, mert déli irányba indulva úgy érzem, hogy a szatyor fülének megérintésekor a kezembe fogom annak a helynek a szellemét, amelyet elhagyni készülök.

        Déli tizenkét óra. Pontosan jelez a városháza toronyórája, s a kápolna harangja is megszólal. Ilyenkor odaülök az asztalhoz, többnyire csak levest eszem, gondolatban már másutt járok. Szemezek a szatyrommal, indulni kell. Ilyenek ezek a vasárnapok. Reggel felkelek, bepakolok, délben úgy teszek, mintha ennék, aztán nekivágok az útnak. Amikor kilépek, még egy pillantást vetek a Tiszára, ami számomra mindig a szabadságot jelenti, és ez tulajdonképpen egy paradoxon, mert a déli és az északi világ közötti táv megtételének bonyolultságához éppen a Tisza által képezett természetes határvonal járul hozzá. Két órakor indul a járatom, hagyok magamnak annyi időt, hogy bekukkanthassak még a központi térre, még egyszer megnézem a fákat, a padokat, a szökőkutat. Csend van, szinte senki sincs az utcán, de a park élővilága éber, ha szerencsém van, még egy gyorsan futó mókust is megpillanthatok. A legfelemelőbb pillanatok azok, amikor képesnek érzem magam arra, hogy azonosulni tudjak a természetben lejátszódó eseményekkel, amelyek embertől függetlenek, ebből kifolyólag szinte érintetlenek, patyolattiszták.

A pályaudvaron keresztben áll két busz, különös kék színre vannak festve. A barátnőmnek mindig mosolyogva mesélem, hogy nekem csak világos és sötét színek léteznek, az egyéb árnyalatok nem, s késztetést érzek arra, hogy segítségül hívjam az internetet, hogy mégis behatároljam a kék melyik árnyalatáról is van szó pontosan. Néhány kattintás, keresőprogram, s már meg is állapítom, hogy karibikék színbe öltöztek a buszok. Lám, ez a hatékonyság az internet csodája, amely gyakorlatilag az én életemből is száműzte – korábban sosem gondoltam volna – a lexikonokat. Mivel ugyanazon busztársaság járatairól van szó, ezért nem árt figyelmesnek lenni, nehogy téves irányba induljak el. Az egyik járat ugyanis dél felé, Belgrádba tart, a másik északra, Magyarkanizsára. Felszállok a belgrádi buszra, nincs sok utas, de tudom, hogy mire Óbecsére érünk, megtelik. Leülök az egyik székbe, a szatyrot a lábam közé fogom, most már ténylegesen is felfogom, hogy elutazom, mégpedig déli irányba, bár az ablaküvegen még kinézek, rápillantok az északra tartó másik karibikékre. Ahogy általában lenni szokott, már ekkor megkezdődik a ráhangolódás, igaz ezúttal az általam szabácsi népzenének nevezett muzsika enyhébb változata szól. Üdvözlésként tülkölnek egymásnak a buszvezetők, aztán mindenki elindul a maga útjára, ki északnak, ki délnek.

Az egymást felváltó helységnévtáblák jelzik, hogy haladunk, na meg az, hogy egyre többen vagyunk a buszban. Előttem két néni arról beszélget, hogy mennyire alacsony a nyugdíjuk, a télire valót csak gyerekeik segítségével tudják beszerezni. Mögöttem két egyetemista a vizsgaidőszak kapcsán cseréli ki saját tapasztalatait, ami csak ahhoz járul hozzá, hogy még feszültebbek lesznek, le is vonják a konklúziót, miszerint a holnapi vizsgát biztosan mindketten elbukják. De sebaj, mondja az egyik, ha nem sikerül felsőfokú oklevelet szereznie, a középfokú általános ápolói szakosításával bármikor munkát kaphat Németországban. Németországra még a nénik is felkapják a fejüket, ugyanis az ő gyerekeik is ott vannak, Stuttgartban meg Kölnben, bár nem az egészségügyben dolgoznak, hanem a vendéglátóiparban, de ez mellékes, mert a fontos az, hogy kint vannak, nincsenek itt. Balról egy az évszakhoz képest lazán öltözött fiatal srác ül, telefonon arról beszélget valakivel, hogy mihelyt leszáll és találkozik a beszélgetőtársával, olyan jól be fognak baszni, hogy emlékezni se fognak semmire. Közvetlenül mellém senki sem ül le, a több irányból érkező kommunikációs impulzusok biztosan dermesztő képet csaltak az arcomra, senki sem próbálkozik a mellettem lévő szabad hellyel. Közben be is dugom a fülest, eleget hallgattam a buszban terjengő hangfoszlányokat, Újvidékig ki sem veszem.

Bácsföldváron rápillantok a templomra, melyben öt harang lakik, s megállapítom, hogy az utóbbi időben olyannyira rendezetlenné vált a falu központja, hogy csak az nem veszi észre, aki ott lakik. Természetesen ezt az állapotfelmérést másutt is elvégeztem, de mivel ennek a falunak a templomában sokszor megfordultam, ezért érzékenyebben érint. Az úton végig a mállás jelei, régen felújított, vagy elhagyatott házak, sáros utcák, sehol egy árva lélek. Nem is olyan régen, a Tisza mentén húzódó magyar falvak és kisvárosok még a takarosságukról voltak híresek, Horgostól egészen Újvidékig úgy sorakoztak egymás után, mint a nyakékre felhúzott gyöngyszemek. Amikor én voltam egyetemista, még mindannyian Újvidékre jártunk – természetesen már akkor is akadt egy-két Szegeden tovább tanuló –, de a dél felé történő orientálódás mára már másodlagossá vált, a legtöbben Szegeden, Pécsett vagy Budapesten tanulnak. Az utóbbi tíz év népmozgásainak iránya, a nyugatra és az északra történő elvándorlás rányomta bélyegét a Tisza jobb partjának településeire. A tévében és az újságban lehet, hogy minden szép és jó, mondják, hogy még sosem érezhettük ilyen mértékben az anyaország rólunk való gondoskodását, meg hogy minden magyar felelős minden magyarért, de ha az ember kinyitja a szemét – még csak nincs is éles látásra szüksége –, egyértelművé válik, hogy mindez csak töltelékszöveg, s a média által közvetített sok vigadozás közepette tartunk a pusztulás felé, éppen úgy, mint egy Móricz-regényben.

Újvidéken leszállok, jegyet váltok az innen keletre elhelyezkedő Nagybecskerekre, maga az út még egy óráig fog tartani, de az indulásig még várni kell negyvenöt percet, ami bőven elég arra, hogy összegezzem magamban az eddigi úton látottakat és hallottakat. Különböző generációk szocializálódása. Talán így tudnám egy rövid mondatban összegezni a kétórás zötykölődés tapasztalatait. Az előttem ülő nénik egész életükben kétkezi munkájukkal járultak hozzá a családi költségvetéshez, s mindezt az állam úgy hálálja meg nekik, hogy még akkora összeget sem utal át havonta a számlájukra, hogy az a tűzifa vásárlására elegendő legyen. Ők azok, akik sosem gondoltak arra, hogy elmenjenek, mert itt akarták megalapozni a családjuk jövőjét. A mögöttem ülő, huszonéves egyetemisták már a közösségi oldalakon szocializálódtak, s valamilyen okból kifolyólag idehaza járnak egyetemre, de nyilvánvaló, hogy északra, netán nyugatra mutató perspektíváik vannak. Ez az a generáció, amelyik úgy tartja, hogy ha idehaza nem sikerülnek a dolgok, akkor Németországban várja őket a modernkori Kánaán. Az alulöltözött srác még túl fiatal ahhoz, hogy beskatulyázzam egy generációtípusba. Minden esetre az én diákjaim jutottak róla az eszembe, akikről mindig igyekszem a legpozitívabbat feltételezni: a fiatal korukból eredő komolytalanságot a hiányzó tapasztalatisággal magyarázni, s hogy egyelőre jól van ez így, majd a rideg valóság úgyis felrázza őket kamaszkori álomvilágukból. Akarva-akaratlanul is eszembe jut az az időszak, amikor én voltam középiskolás, majd egyetemista. Nem állítom, hogy sosem, de csak néhányszor fordult meg a fejemben, hogy áttelepülnék egy másik országba. Amikor egyetemre kezdtem járni, akkor vert erős gyökeret az elképzeléseimben az, hogy mindenképp itthon szeretnék tenni valamit, mert nem véletlen az, hogy egy olyan úton kezdtem el járni, amelyen nem voltak különösebben nehezen vehető emelkedők, vagy éles kanyarok. Amikor Nagybecskereken jutottam álláshoz, büszke voltam magamra, arra, hogy sokakkal ellentétben én nem zárkóztam el attól, hogy délre menjek tanítani, s valahol legbelül úgy éreztem, hogy az egyik mélyen elraktározott kívánságom valósult meg a bánáti munkalehetőséggel. Az évek alatt arra jöttem rá, hogy a már említett, különböző generációk szocializálódása milyen mértékben eltér egymástól, s hogy ezek a periódusok egyre rövidebb időintervallumonként váltják egymást, átértékelődnek, mások lesznek a prioritások. A jövő mindig a fiataloké, most már azt kell mondanom, hogy a nálamnál fiatalabbaké, s hiszek abban, hogy majd úgy sikerül átírniuk, átformázniuk a világot, hogy az ne csak nekik, hanem mindannyiunknak megfeleljen. A felelősséget viszont nem szabad rájuk hárítani, mert az általunk elhintett magvak, a mi gondoskodásunk következtében fejlődnek olyanná, amilyenekké.

         Kinyitom a nagybecskereki lakás ajtaját, miután felcipeltem a szatyromat a negyedik emeletre. Férfiszatyor, nincs benne sok minden. Kiveszem belőle a falinaptárt, mosolyogva elnézem. 2021. Az északról magammal hozott tárgyakra rávetülnek az érzéseim. Ilyenkor mindent szépnek látok. Nemcsak a Tiszát, hanem a Tisza mentén húzódó falvakat, kisvárosokat, Bánátot és a nagybecskereki lakást is. Felnézek a falra, rám pillantanak a polc üvege mögül a könyveim. Mindegyikről eszembe jut egy történet, tulajdonképpen a könyveimhez tudom kapcsolni a fél életem. Egy az Országházat ábrázoló, bekeretezett puzzle lóg a falon, s ahogy elnézem, rádöbbenek, hogy teljesen mindegy milyen irányba, délre vagy északra visz-e az utam, ha a belső érzésvilágomban meg tudom magam számára teremteni azt a miliőt, amelyben otthon vagyok. Ehhez viszont bizonyos érzelmi intelligenciára van szükség, semmiről sem szabad azt feltételezni, hogy eleve rossz, magyarán esélyt kell adni az újnak, nem kell elzárkózni a lehetőségek elől. Nekem számos otthonom van: a gyerekkor faluvilága, a Tisza-part hangulata, s a nagyvárosi panelvilág. Az év bizonyos időszakaiban, ezen helyek mindegyikén otthon érzem magam. Ezeket a helyeket szokásom a különböző égtájakhoz kötni, ilyenkor főleg az északi és a déli égtáj egymással való szembeállítását gyakorlom, de az évek során rájöttem, hogy túldimenzionálom ezeknek a jelzőknek a jelentőségét. Talán inkább azt kéne értékelnem, hogy olyan kegyben részesültem, hogy az általam otthonként aposztrofált helyek mindegyike országhatáron belül van. Vasárnap este van, mindent kipakolok a táskámból. Előveszem a másikat, abba be kell tennem a jegyzeteimet. Holnap munkanap. Dolgozni megyek. Az iskola a lakástól nyugatra található.