Móra Regina: Köszönöm

Akár egy távolkeleti mese, úgy kezdődött. Hírek, tények, mégis meseszerűen hatott. Hittem is, meg nem is. Kínában, vírus, elszabadult, pokol. Aztán Olaszország. Különféle kommentárok, beszéltünk róla. Az országok nem reagáltak, senki semmit. Vihar előtti csend. Miután felütötte a fejét mindenhol, kezdődött a pánik, láncreakció.

Átállás az online oktatásra. Ez sokk volt. Az emberek technikai felszereltsége, tudása erre nem állt készen. Sem a tanulóké, sem a tanároké. De mindent rögtön kellett. Mindenhonnan szőnyegbombázást indítottak. Mindenhonnan! Az iskola vezetősége, amint kapta a híreket, azt továbbította a tanároknak, mintha csak szabadult volna a felelősségtől, a tehetetlenségtől. A tanárok pedig kezdtek elveszni a parancsok, utasítások, elvárások útvesztőiben. A másik oldalról pedig a diákság társadalmi rétege, mely felbuzdulva a rájuk szakadó szabadságtól, különféleképpen nyilvánult meg. Valaki akart, ezt nagyon jó lehetőségnek találta a jobb jegy megszerzéséhez. Valaki vegyesen reagált, olykor megjelent, hogy igen, ő akarja, hogy hát nem vehet részt mindig az oktatásban, mert, de akarja, a jobb jegyet is, de most elkezdett valahol dolgozni, otthon segít, nem tudja, nem érti, de akarja, de nem csinálja, nem bírja, de akarja. Valaki pedig megszűnt, megszűnt létezni. Ha belegondolunk, mekkora önuralom, elhivatottság kell ahhoz, hogy egy gyerek, egy serdülő, egy fiatal előrelátón, a jövőjét építő szellemiségben elvégezze azt önszántából, amit meg is lehet kerülni, másképpen, könnyebben, kevesebb erőbefektetéssel is el lehet érni, akkor megértjük őket.

Több iskolában dolgozom. Az első héten az iskolák által küldött és értelmezett minisztériumi szövegeket próbáltam követni, kinyomtattam és teleragasztottam a munkaszobámat. Amikor tehettem, azt olvasgattam. Édekes volt, hogy ahány iskola, annyiféle értelmezés, és ez megnehezítette a dolgomat. Valamelyik iskola folyton a rúd elé szaladt, valamelyik késve reagált. A diákokat összeszedni, behelyezni a virtuális osztályterembe, nyugtatni, biztatni őket, tanítgatni, mit hogyan, miközben ezzel magam is nyugtattam, biztattam, és jómagam is közben tanultam. Ez volt az elsődleges feladat.

A második héten gondoltam, majd csillapul a dolog, majd haladunk, csináljuk a dolgunkat. És ekkor még inkább sokasodtak a homályos utasítások. Nem volt egyértelmű, ezért adott lehetőséget a különféle értelmezésekre. A tanulás, tanítás másodlagossá vált, a felfelé mutató megfelelési kényszer hatalmasodott el. Nehogy valaki lazuljon, nehogy valaki ne adjon le valamit időre, nehogy ez, nehogy az, ahogy picit elengedtem magam, megszorítások, és rendőrállammá váltak az iskolák. Nyomasztott, fullasztott.

A harmadik héten részben feladtam. Képtelen voltam eligazodni az iskolákból küldött utasítások listáján. Többet nem olvastam azokat. Próbáltam csak az oktatásra összpontosítani, a tanulóimra. Reggeltől éjszakáig a számítógép és az okostelefon határozta meg az életemet. A háztartás, a család másodlagossá vált. Csak az iskolák, a nekik való megfelelés, hiszen onnan kapom a fizetést, amelyből létezünk, csak az határozott meg. Ideges voltam, feszült.  Óvodás gyerekeim unatkoztak, az iskolás gyerekeim folyamatosan a gépek elé voltak kényszerítve. Csak ezt mondogattam nekik, most ne, most ne, hagyjál békén. A bölcsődés gyerekem is átvette, gondolta, ezt így kell, ezt kell mondogatni, és még azon a nyáron is visszahallottam ezt tőle, hagyjál békén, amiért most is szégyellem magamat.

Chatcsoportok nőttek ki a semmiből, naponta több, sokasodtak, sűrűsödtek. Benne számtalan ember, akik akkor írtak, amikor akartak. Ha esetleg egy-két óráig nem követtem, több száz üzenet érkezett, ahol a fontos, kevésbé fontos és lényegtelen megkülönböztethetetlenné vált. Rosszul voltam. Pszichikailag és fizikailag is.

A tanulók előtt pozitív próbáltam lenni, biztattam és dicsértem őket. Pedig nehezemre esett. Tudtam, nem csinálnak semmit, sablonosak a válaszaik, egymástól átmásolják, nem gondolkodnak el, nem tanulnak, haszontalan felesleges munkát végeztem, folyamatosan ezt éreztem. Tudom, igazam volt. Az hajtott, hogy a 120 tanulóm közül ha 10 elvégzi az utasításaim alapján a munkáját, akkor már megéri, ezért a tízért dolgoztam napi 15 órában. Alkottam, kutattam, küldtem, tartottam az online órát, miközben, ha nem is akartam tudomásul venni, mégis tudtam, nem is figyelnek, majd néztem át a munkáikat, és omlottam össze.

Aztán valahogy elmúlt, egyszer vége lett. A hamis jegyhalmazok között igazságosan próbáltam lavírozni. Most már a szülők is beleszóltak, már nem volt jó a jó jegy, kellett még a jobb, a végtelenségig feszítették a húrt.

Nyár lett, nyári szünet. Egyik nap azt vettem észre, hogy megjelent valami a bőrömön. Rosszat sejtettem. Igen, lehet, elcsépelt, magam is így gondoltam, de a bőrömön tapasztalom, hogy igenis, a stressz autoimmun betegséget válthat ki. Megkaptam, amit megérdemeltem, miért vagyok ostoba, kaptam a megjegyzéseket, és van is benne valami igazság.

Egy olyan fejlődésben lévő országban élek, ahol elvárták a maximumot a minimumból. Meg akartam felelni, belebuktam. Nem hibáztatok senkit. Csak megköszönöm az államnak, a az oktatási minisztériumnak, az iskolák vezetőségének, a diákoknak, hogy ráébresztettek, hogy valójában mi a fontos. Köszönöm.