PRÓZAIRODALOM

Handó Péter: Vidékről vallva – valahogy

Falun élek. Falusi emberként gondolkodom. Már csak így gondolkodom. És ennek van – vagy ennek sincs – realitása. Kertem határolt, földbirtokom nincs. Tenyérnyi földet művelhetek, hisz sok jó növény kis helyen is elfér. Én is elférek. Nem zavarom a port. Legfeljebb kavarom, ha túl nagy az aszály. Beszűkítve, beszűkülve és bent szűkölve – így vagyok jól. Így vagyok kellőképp vidéki, és önmagáról gondoskodó. Mert az állam mégsem törődhet velem. Az állam nem én vagyok. Legföljebb hasonlít az apáméra. De ő sem vitte sokra. Míg gyermek voltam, csendben cipelte a sörös rekeszeket. Mire letelt a katonai szolgálatom, már vanádiumot csapolt a kokillákba, hogy egy évtized múlva, torokgyulladásnak diagnosztizált stroke-tól félrebiggyesztett szájjal és rosszul koordinálható fél oldallal még kihúzzon másfél évi apanázst a társadalombiztosítás kasszájából. Ő se tudott dörgölődni, megalkudni, behódolni. Csak a munkáját végezte, míg bírta, nem kvaterkázott politikai alapon.

Falun élek. Csak itt élek. Már a reményét is elvesztettem annak, hogy ki-kilépjek, ki-kitekintsek innen. Mindentől távol kerültem. A legközelebbi város is elérhetetlenné vált – a közösségeivel együtt. Nincs útiköltségre való pénzem – munkahely, jövedelem és segély nélkül tengetem a napjaim, minden korábbi megtakarításomat felélve. Ettől legalább máról-holnapra gondolkodom? A beláthatatlan holnapról, amiből egy biztos – vagy még az sem –, amit megtehetek, azt nem halasztom, amit megtermelek, azt még megehetem, „tehát vagyok”. A föld és az ég kegyes hozzám – ezt bizonyítja a pillanatnyi létezésem. A hatalom is kegyes, hiszen hagy vergődni a hálójában, különadót még nem szabott ki a termésemre. Amit viszont elvehetett – a nyomorúságos életemen kívül –, azt már elvette. Nem nyíltan, inkább alattomban, egyre több lemondásra kényszerítve. Arra, hogy a túlélésre koncentráljak. Csak arra. És ne reméljek jobb jövőt, míg nem szolgálom a legfőbb urat, a politikust. De szolgálhatok-e mást, mint ami „bensőmből vezérel”? A magam igazát? Kötelezhet-e másra a hit vagy a becsület?

Falun élek. Elfeledett vidéken. Vidéken. A társadalom többi vegetálója közt. Tőlük karnyújtásnyira. Kerítéssel elválasztva. Olyanokkal körülvéve, akik a közmunkáért is eladnák, eladják a lelküket. Másért úgysem tehetik ezt. Nincs más alternatíva. Errefelé az önkormányzat a legnagyobb foglalkoztató. Mellette még – az ezer lélek alatti települések túlnyomó többségén – a szolgáltató szektor ad munkát, de ő is csak a kiváltságosoknak, rokoni, érdekszövetségi alapon. A hendikeppel indulók közül, aki a huncut krajcárnál többet szeretne, az külföldön vállal munkát. Aztán rájön, nincs miért és mire hazajönnie. Hogy belecsapjon a lecsóba, ahhoz nem kell a kert, sem a paradicsompalánta-nevelés. Még párthűségről szóló nyilatkozat sem, ha meglátják az emberben azt a fantáziát, amivel a népet – mert „egy az utunk” – közalkalmazottként szolgálhatja. Megveheti a belevalót elköteleződés nélkül is.

Faluról – zsíros helyre – keveseket, helyrelegényeket hívnak. Mindenkinek nem lehet jó. Az „úrnak asztalához” a család apraja-nagyja és a cimborák is alig férnek. Egyenlősdi még a különbek között se dívik. A főhelytől lefelé osztják az észt. A távoli vidékekre semmi sem jut belőle. Legföljebb az, amit a szél odasodor a nehéz ételekre szedett szélhajtó hatására. A kegyeltek tálalhatnak, jelenthetnek, középkategóriás bérükért húzhatják az igát. A horizonton túlra szorulók értesülhetnek arról, remekül fut a szekér. Ők is rajta vannak. Rajta a keréknyomon. És rajtuk a keréknyom. Kell ennél több?

Falun, kerti földet túrva élek. Innen tisztán látom a kelő és a nyugvó Napot. Csak dolgoznom kell érte és magamért. És azért, hogy az legyek, amit megeszek: növény, röghöz kötött gyökér. Mi más? Nyár van, nem megyek ki, a falu hangja magától is bejön. Hallom a szomszédokat, hallom a távolabbi porták zaját. A cigánytelepi víg napokét is. Egyfelől egymással kiabálnak a pénzhiány miatt. Cigi kéne, pia kéne, valami harapnivaló… Másfelől a keserves isten is megtanul sírva vigadni, ha megjön a segély, ha van mit ünnepelni. Rögvest a húrok közé csaphat a banda. Éjféltájt meg a vendégzenész menekülhet a templom oltalmába, mert a kocsija hátrahajtott ülésében éppen a házigazda húga húzatta volna vele el a nótáját, úgy férfiasan lenyomatva – ám a sikeréhez nem a násznép szaladt össze és utána. Szerencséjére az imája a rendőrségen meghallgatásra lelt. Harmadik oldalról zizzenés se jön. Az áramszolgáltató már levágta a kábeleket a ház előtti oszlopról. Az egyedülálló tulajdonos rokkantsági nyugdíja a múlté. Az az öt-hat betegsége, amiket gyógyszerekkel tud kordában tartani, a hatodik iksz felé közelítő kora, az, hogy a lélek csupán hálni jár belé, nem bizonyult elegendőnek a további ellátásához. Jelenleg az önkormányzat kegyelmét élvezi: közmunkás. A gyógyszerre- és a kenyérrevalót megkeresi ezzel. Mit akarhat ezen fölül? Nyár van és kánikula. Az előző tél elején még volt gyümölcsfája, fűthetett. A másik szomszédnak is volt. Ha késő délután összeülnek, azt a pálinkát isszák, ami az utolsó termésből főtt, azt az újságpapírba csavart dohányt próbálják elpöfékelni, ami a nyári alma helyén növeszti a hatalmas leveleit. Csendesek, maguk elé merengők. Aligha a jobb jövőbe vetett bizodalmuk hal meg utoljára, hátha ettől előbb feltámad az a tengernyi remény, ami a választások után rendre kardba dőlt. Aztán jöhet a népek tengere. A tengődőek tengere. A vidékiek tengere. A beszántott tengeri helyét kapáló, mert senki sem közölte vele: nincs mit művelnie. Központilag eldöntötték, szárnyal a szekér, a realitás talaját se kell érintenie.

Falun élek, vidéki talajon. Valahogy itt vetettem meg a lábam. Mozgatom is valahogy, csak a rög, az köt. A krumpli is köt, a kukorica is. Paszuly van, hagyma van, még a fáim is megvannak és rogyadoznak a gyümölcstől. Csábítóan rogyadoznak. Gondoskodón. Szívet melengetőn.

Ki tudja, télre hidegen hagynak-e? Falun, vidéken – itt, valahogy.