kelő naphó nélküli télszoknyalebbentő szélés egy szomorúfűzhallgatom nézemhárfajátékát

Billegő hokedlin metaforát gondolniaz akasztóról kabátot levenni nyirkosszövetből múltat szagolni az orrban gyűrűtérezni az utolsó felszólítást a levelesládáraráhagyni a közeli parkig menni padra ülninézni mi mire és minek nyílik a nagy ég alatt hogyanosonnak macskák póráztalan kutyák miatt kiszagolnia levegőből port…

Esdeklőn fuldokol az őszi táj,pikáns színei meghasonlanak.A beszürkült világ szomjazvanyeldekli tétova lépteim zaját. Torkomban kesernyés szmog.Kááár! – fejem fölött minthamegbecstelenített szüzességétvarjúnyelven siratná a csönd

vágtat két fehér lónyakukban csengőpatáik nyomán kristályszáll a fehér hózsibongó kacagásálmomban gyermek lettemújra fehér telelek öleltek

Vénasszonynakmit ér már a májushisz didergeti mára szerelemöregasszony elsápad a csóktólszíve kihagyszédül a fejeősz hajában az orgonarég sárgultillatát az időlopta elvén asszonynakmit ér mára májustréfát űz csak az idő velekeze ráncátnem rejtia kesztyűa selyemés a drága csipke semúj szerelmet hiába is…