VERS

Köves István: Cseh Tamás váll-lapján

Nevetséges ez a havas-gyopáros tájkép,
még ha csak hasonlatként is
csusszanna be ide, par avion e versbe,
hisz mostanság nem csak itt, mifelénk,
de Nakonxipánban sem havazik épp,
legföljebb ha ónos eső hull,
gonoszat kaccantva ringó reményeinkre.

Oikó árnyéka a Gellért-hegyig ér.
Mikor Jokohamából integet, félszegen,
megrebbennek a Bartók Béla úton
az áttetszőre őszült falevelek.
Oikó apró keze még itt melegszik
ma is, kabátzsebemben, ujja kapirgál,
s a Vérmezőn borzonganak a bokrok,
ha fátyol-cérnahangját visszahallják,
leheletét idézik a fonnyadt télálló almák,
itt bolyong, mint madárnyi madrigál.

Lassabban múlik télen az időnk,
mert hogy tél ez is, ki tagadhatná,
naptár szerint biztosan az,
néha még mintha meg is állna,
kivált a puccos pesti oldalon,
hol púposan pöffeszkedik a Bálna,
s bár eltelt azóta jó pár nap
nélküle, itt, a budai Duna-parton,
szikrázva-jegesedve fénylik a víz,
s olvad Cseh Tamás szobrán a hóváll-lap.