Garai Bálint: ID

Homályos estéken
ágy vagyok egy ablakkeretben.
Lekicsinylő látszatvallomás minden szó, amit a párnádnak mondasz
tudom, mert a párna is én vagyok.
Forgolódzol álmodban – mindenhol. Én vagyok.
Az ablakot betörte egy kopogtató fenyő: azon keresztül próbálsz elmenekülni.
(egyszer már álmodtál valami hasonlót, és most félsz, hogy Ismét felébredsz)
Lépteid súlyként nehezednek a padlóra. A padló másik szögből mennyezetet jelent, tudod: ez a szoba a te kálváriád.
Most jön a legnehezebb rész: belekapaszkodni a halott ablakkeretbe, és onnan átemelni
magad egy életerős faágra.
(ilyenkor szoktál felébredni)
Nyujtózol, és közben arra gondolsz, hogy a keret a fogvatartód, a fenyő pedig rés a rácsok
között.
Kapaszkodj az ablakkeretbe – mondom – de te félsz tőlem, és rögtön a fa után nyúlsz:
ekkor elveszíted az egyensúlyt.
Zuhanás. Most nem tudom mire gondolsz, hiszen még nem zuhantam ezelőtt… Hogyan is
zuhanhattam volna? Én csak a Mrožek féle zuhanást ismerem. Nem tudom mire gondolsz.
Reggel, mikor belenézel a mennyezetről lelogó tükörbe – mint minden ébredéskor – rájövök, hogy Ismét.