ESSZÉ

A. Gergely András: Egy közösség, egy építkezés, egy pusztuló örökség (Szabadka, nagyzsinagóga)

Nem lévén vajdasági, nem „igazolhatnám” életszerűen, hogy közöm lenne a szabadkai léthez, életvilághoz, kulturális hagyatékhoz. De mert jó ideje már évente sok tucat könyv megy át kezeim között, hát van némi rálátásom a minőségre, a tartalom és külcsín, arculat és belső tagoltság harmóniáira. S van persze megannyi gusztusosan formált, jól tipografált, tónusában is kimódolt, olykor színpompás, máskor tartózkodóbb változat, s nemcsak tudományos, hanem szépirodalmi mű is, melyeknek egyre izgalmasabb összképe látható már a polcokon…, nemegyszer pazar és látványos, „levelezőlap-gyanús” albumok is szemem elé kerülnek, végtelen mívességgel kialakított, az örökíthető szépség minden kellékével fölruházott változatok. De így is (vagy éppen ezért) meghökkentő elevenségű az, ahogyan Klein Rudolf: A szabadkai zsinagóga. A zsidó közösség, az építés, a város és a kultúrtörténeti jelentőség című könyve megszólal, hat és virul. Ha létezhet az örökséget, a kiűzöttséget, a siratnivaló pusztulást és a legcsekélyebb túlélés reményét egyszerre fájón és méltóképpen megjelenítő munka, akkor ez a fekete-fehér album büszkén hordozza egy világörökségi jelentőségű építészeti műremek mutatkozását, sorsát és érintett közösségének drámáját is. A munka képeskönyvnek éppúgy lenyűgöző, mint mementónak, s kiállítási katalógusnak éppúgy elmenne, mint helytörténeti krónikának, építészettörténeti feltárásnak ugyancsak beválna, ha nem volna egyszersmind a helyi zsidó közösség szinte gyászjelentése is, ahogyan a kollektív emlékezet példás lenyomataként szolgálja mindazt, ami még megmaradt.
Kétségtelen: a megmaradás kifejezése, fogalma – ez esetben a tényleges épített örökségi látvány hordozója – majdhogynem szimbolikussá válik a közösség és temploma, közös históriájuk huszadik századi pusztulása, a tér neve és az épület méltó romjai láttán. S ha a heideggeri Lét Háza maga a nyelv, akkor a szabadkai zsinagóga képes nyelve maga a látványos cáfolata annak, hogy megtervezhető a lét lakozásának közösségi háza, hisz el is pusztulhat az, ha nem őrzik méltóképpen. A kötet nem véletlenül erről az elképesztően és lenyűgözően teljes teremtményről szól, melyben a létezés szűnik meg az idővel (a három-hatezres helyi zsidóság kétszáz lélekre apadva!), ugyanakkor az örökmécses adta visszafogott fényben mégis tükrözi a túlélés megannyi egészen apró jelét, szinte csak díszítő motívumát. De ezt is úgy, hogy az földrésznyi messzire világít.
E világolás és a zsinagóga sorsának Klein bevezetőjében jelzett drámai sorsa kellő kontraszt egy tudományos, történeti, forrás- és képközlés anyagához. Dramaturgiai közvetlenségű kezdéssel, a hitközség államnak ajándékozott ingatlanjával indít, ahogyan a támogatói pad névtáblája a családi asztalra kerül mementóként… Jól kimódolt szerkezetben követik egymást a szakrális tér leírása, a gyülekezet története, az építés krónikája, a tervezők szándéka, a kortársak reflektálása, a város térbelisége, a zsinagóga kultúratörténeti jelentősége, a szecesszió értéke, majd a zsinagóga utóélete, s a fogalomtár, mely zárja a könyv ívét. Maga a szigorúan fekete-fehéren illusztrált kötet is mintegy akképpen alkotás, ahogyan az első szecessziós magyar zsinagóga négyzet alaprajzú, sátoralakú térben hordozza a héjszerkezet impozáns méltóságát, a díszítés funkcionális és motivikai kimunkáltságának sugárzó derűjét, a szabadkai zsidók új, magyar önazonosságát. Aprólékos katalógus is ez így, kimért pontossággal hordozza a keletkezés és a létezés megjeleníthetőségének szakavatottságot és helyi tudást megtestesítő szabatosságát. Meg emlékállítás is, hisz az 1901–1903 között épült zsinagóga mai állapota a kisajátító szocialista államiság értékpusztító flegmáját is pontosan tükrözi, de egészében mégsem hagy fel a reménnyel, hogy a leromlott és tönkre tett épület egyszer még életre erősödhet. Mindezt pedig a részletképek és látképek szecessziósan sűrű sodrása, a szinte visszájáról olvasható épülettörténet fotóanyaga tartja egyben, amiként a négy pillér közötti rabicfal magát a templomot. A Jakab Dezső és Komor Marcell (akkor fiatal budapesti építészek) egész Monarchiára-szólóan kivételes építészeti teljesítménye ugyanúgy tárgya Klein Rudolf könyvének, mint maga az építészeti örökség, a hívők közössége, vagy a város kulturális közege és összképe. Impozánsan komplex munka ez, mely egyúttal megjelöli azt a helyet is, melyet a szabadkai Klein-család a hitközségben 1902-ben elnyert rangjának 1979-ig, a zsinagóga „népi demokrata államnak adományozása” napjáig betöltött. Ekképpen családtörténet is, mely az avantgárd kísérleti színházzá alakítás, majd 1989-ben a jövőtlen sorsára hagyás pillanatáig láttatja a flegma pusztítás korszakait, s napjainkig a „mégis túlélés” vakreményét.

A könyv a Pro reliquis scribarum Egyesület kiadványa, mely a Magyar Holokauszt Emlékév 70. évfordulójára, 2014-ben jelent meg második kiadásban is, hordozva a mártírhalált halt építész, Komor Marcell (1868–1944) emlékezetéből fakadó áldását is. Többet itt már azért sem lenne illő fecsegni róla, mert ha van, ha lehet a méltóságnak, a kreativitásnak s a konstrukció életadó szerepének lehetséges elbeszélése, talán éppen az építészeti szecesszió az, ami ehhez indás-cirádás keretet adna. Ezt azonban az ismertető cirádáival, magyaros díszeivel és szakrális pompájával egy közvetítő nyelven elbeszélni már lehetetlen feladat. Az albumot lapozni, a helyet megőrizni, az emlékét megtartani azonban mindennapos lehetőség és kiváltság is. Nem az olvasó-lapozóé csak, hanem a maradék közösség maradék emlékezetéé…

Szóljon hozzá

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük