VERS

Tóth Olivér: Koszorúd legszebb rózsája

úgy kellettem mint ágnak a hámló fakéreg
nemet mondjak akkor is ha szépen kérnek
vessem magam fodros tónak ágynak tűznek
ne legyek soha olyan mint akit ha sehonnan
semerről semerre sehová se várnak is űznek
úgy kellettem mint karnak a törés ha súlya húzza
úgy kellettem mint mezei vadnak kés éle tükörnek
ha egy eltévedt gazdabánat a maga képére nyúzza

egy csendben jajgatott bujaság lepedőjéről
száműztek embervadonba fiak halálát élni
ácsok szamárháton kelt csillagát hazaterelni
aki jött érted hozta görnyedt hátán pajkos szél
szakajtóból pergett magot földcserépbe férni
érted vetült a fény falakra s érted évült remélni
minden kapujával kóbor kezembe szemembe nyílni
a szeretet tekergő gerincén múló pánt henyélni

értem lógó lábakkal fűzetlen cipővel jártak a kertek
értem derékig érő hóban és vízben keltek át a reggelek
értem comb között melegedett a cumisüvegben a tej
értem reggelig fázott lázamtól minden vizeslepel
értem ajtóvá fakadt a háznak egyetlen szeme s négy fala
értem térdre borult négy arca négy szája négy álma négy násza
értem térden ringó fényes délben a templomok böjtöltek
mint egy megkésett áldás kendőből omló tavasz ünnepi virágai vállamra dőltek

harang nyílott és minden csend hálaima volt
hozzám minden nap jött az Isten mint halott szemére az élő holt
homlokom felett minden idegen rokon és minden rokon idegen volt
fém terhekkel súlyos keresztekről két lábon járt a megfeszítő szegénység
nem tudom hogy füstölgésében átkozott-e vagy áldott volt-e a gyengeség
hittem neki nem kérdeztem jöttét javaival kínált és elfogadtam
egyetlen bukott igaz menny koronázatlan királya vagyok és voltam
hozzám konyult és tőlem virult minden ősz hűségben is örökké félig holtan

minden alkony és pirkadat sebesült volt markomban de őket meggyógyítottam
törött héjaikat anyám és nagyanyám apám és nagyapám kezét magamra hajtottam
baj volt-e vagy sem nem tudtam hinni ez idáig sem és nem fogok ezután sem a katonákban
nekem szent volt minden éhség és szent volt minden jóllakottság a gangon és a szobánkban
őrt álltak a karácsonyok a húsvétok a szerelmek ágyamnál íjaikat meghajlítottam
fáradt tagjaikat tollal tömött párnám csücskeire a mindenség négy ágára hajtottam
egy világvégi tél adott testet nyílzáporban vígasztalt augusztus szelídített gyermekké
nem tudtam létezem de éltem egy kor múlásában prófétált világ prédájaként szeretetté

érted didergő lábakkal fűzetlen cipővel jártak a kertek
érted derékig érő hóban és vízben kelt át a reggel
érted comb között melegedtek a cumisüvegben a reggeli tejek
érted reggelig fázott lázamtól minden vizeslepel
érted ajtóvá fakadt a háznak egyetlen szeme s négy fala
érted térdere borult négy arca négy szája négy álma négy násza
érted térden ringó fényes délben a templomok böjtöltek
mint egy megkésett áldás kendőből omló tavasz gyászvirágai válladra dőltek

gyerek voltam és jó csínytevő és huncut pirospozsgásban őszintén rossz
bokámról térdemre majd derekamig mászott az emberi kosz
de bordáim kaptárában magamhoz híven voltam szent és gonosz
napjaim fullánkjaim árjában éhes mérges méhek voltak
beléjük tenyereltem ha estem de sosem arcra és gerincem sohasem törött
egyetlen ellenfelem volt jómagam s ellenemre az Isten velem értem pörölt
szalmaszőrös szívembe arcát mártotta bele mint eleven türelmes tüzes tőrt
onnan fakadt rügy bimbó tüske és cirkás szirmok dac düh rajtam lapoztak meglakoltak

kívánságaimnak szétosztottak harag ha volt hozzád közöm terveidből kitoloncoltak
egy férfi szigorával nyugodtan hajlott telt virágfejek gyűltek csokromba az évek
apa vagyok férj és takart sebeimre épít küszöböt a felejtés vályogízű gyásza
elvadult lovak nyerítése s meztelenségem üldöz hegyekké kövült könnyeim esőjében
tartsd felém esernyőnek áldó tenyeredet Uram ki szolgám voltál
megbocsájtás Istene most engedd meg én legyek szolgád rámszolgáltál
első és utolsó sejtjeimből mint téglát vető tenyerjós asszonytitkaiból oldozz fel
íriszemre égett jóság terebélyes égboltjáról dobott kötél a szivárvány akassz fel

úgy kellettél mint ágnak a fáslivá öleléssé hámlott fakéreg
igent mondjak akkor is ha nemet mondanak ha nem is szépen kérnek
parancsolj vesd magad fodros tóba ágyba tűzbe álomfonóba
ne legyél soha olyan mint akit ha sehonnan semerről semerre sehová se várnak is űznek
úgy kellettél mint karnak a törés ha súlya húzza úgy kellettél
mint mezei vadnak késéle tükörnek ha egy eltévedt gazdaöröm a maga képére nyúzza
úgy kellettél s úgy állok előtted utat mint ki magát követeli tőled
koszorúd legszebb rózsáját hazavíve temetésedről vőlegényi kitűzőnek