Tóth Szilárd: Hovatovább egy novella

I.

Eszter álltalános ismertetése az olvasóval, néhány mozzanatának bemutatása, rövid kitérés növénytani ismeretekre, illetve érintve itt az evolúciót magát is.

Eszter filozófiája igen egyszerű volt: utált mindent. De senki nem haragudott rá ezért, hisz mindenkinek szíve joga gyűlölni minden matériát. Hát, ha ő a gyűlöletet választotta, s ekképpen cselekedni sem rest, ki álljon neki útjába? Gyűlölte pledául a virágárus nénit, gyűlölte a virágárus néni pultját, a virágárus néni szoknyáját (bézs, gombok, valami), a virágárus néni fodrászát is gyűlölte, bár azt lokalizálni nem tudta. De így a helyes. Természetesen, aki elég szemfüles volt az rájöhetett, hogy Eszter nem is igazán magát a Földnek eme nemes golyóbisát gyűlölte, csupán azt az egy virágárus nénit, ki azon (mármint a golyóbison) volt, s ki igen nemesen a golyóbis illatozó virágait gondozta. Így volt egyértelmű Eszter lázadása tulajdonképpen a világ esztétikája ellen. Eszter avant garde volt, és ez abban nyilvánult meg, hogy kisebb-nagyobb performanszokat is intézett a virágárus néni felé/ellen. A harmadikról, kis művirágföldként szolgáló kavicsokkal (A művirág itt olyan növényt jelenti, ami bár szerves, klasszikus virágföldet nem igényel, csupán kavicsokat, vizet, fényt. Eszter, bár tiltakozott minden természetes száras képződmény ellen, e művirághoz mégis kötődött. Vérének érezte, szövetkezett vele. Felismerte, hogy ez a fikusz [ez nem morfológiai besorolás, csupán gyűjtőnév] tiltakozva inkább a kavicsok közé költözött, s onnan is csak a legszükségszerűbbet, a vizet szívta fel. Volt kettejük apatetikusságában valami közös. Eszter fejlődéstörténethez való hozzáállása is kiolvasható ebből: az ember azért jött le a fáról [szállt alá a lombokból], s azért egyenesedett ki a magas fű közül, mert annak mibenléte irritálta. Hogy a falevél susog, ősszel gereblyézni kell [hogy ez egy ördögi kör, mert az évszakok szisztematikusan változnak], a magas füvet nyírni. Arról a nem is beszélve, hogy hiába nyírja az ember, az folyton folyvást visszanő. Más, a levágott fű elhelyezésének kérdése. Hogy a szemetesbe, komposztálni, esetleg a szomszéd kertjébe bedobni, simán fekete zacskókban tartani a kertben? Eszter tulajdonképpen valami ősi állapotot próbált nap mint nap megközelíteni, már-már Übermenschként értelmezte magát. Azok viszont, akik beviszik a fikuszt a lakásba, valószínűleg az evolúció egy csökevényes ágát képezik. Azért költözött az ember a panelbe, hogy ne a dzsumbuj között fulladjon meg. Tulajdonképpen egész fejlődéstörténetünk, s létfilozófiánk a panel felé tart, s abban teljesedik ki. Az ember tehát eredendően a vasbetont keresi.) dobálta az ablakból a virágárus nénit. Nem agresszívan, inkább úgy csak-csak, passzív agresszívan. Leesik néha egy kavics, arról igazán nem tehet senki. Hogy ennek kvantitása változik, hol egy szem, hol egy marék, az már csak nézőpont kérdése. Mi a sok? Ugyebár.

II.

A novella főhőse még nem érkezik meg Eszterhez, de úton van, s közben pénzügyi helyzete is körvonalazódik bennünk, mely egy részeggel való beszélgetés során derül ki.

Két hete meggyulladt az idő, napos és felhőtlen lett minden, gondoltam meglátogatom Esztert. A hatos villamossal mentem a Múzeum utcáig, onnan gondoltam sétálok, a napsütés mégis napsütés. Hadd fickándozzon a fésületlen hajam homályában (vigyázat, a homály nem a koponyám tartalmából csöpög, csurog, sugárzik kifelé! Ez amolyan kicsit savanykás költői kép, de aki nem dúskál a költőiségre való fogékonyságban, segítek, nem kell félni: az író arra utal, hogy a haja, ami dús, és valami irdatlan ápolatlan – szegény nem látott még fésűt – annak van egy olyan, ha úgy teszik zabolázatlan, tehát vad, mindenfelé is álló „homálya”, ami mégpedig azt jelenti, hogy a göndörségben és a kócosában – ami jelentheti azt, hogy a hajszálak egymásra épülnek s ez okozza ezt a fényhatást, amit joggal nevezünk homálynak, de ez igen földhözragadt lenne – valami elvontabbat előfeltételez a parókát, ami továbbra sem paróka, hanem ez is csak egy trükkös írói fordulat, hordó személyéről). A Telegdi Zsigmond utcába érve kétszer kellett megállnom, de csak mert egyszer nekimentem egy oszlopnak, másodszor meg azért, mert egy kissé zavarodott úr intézett hozzám egy ribilliót, én pedig nem tehettem mást: védekezésképpen lefagytam. Dőlt belőle az alkoholszag, s engem hibáztatott mert a bank elvitte ingóságait ill. ingatlanját. De megjegyezném, én igazán megértettem az aggodalmát (ez azért volt, mert a lakásom fürdőszobájának csempéihez hitelt kellett felvennem, ami azt jelenti, hogy a fürdőszobám burkolata a banké. Nagyon ízléses fekete matt csempék téglalap alakban rendezve. Akkor éreztem szükségesnek azt, hogy ha már az ő pénzük, segítsenek a választásban, és a hitelfelvételnél vittem magammal egy prospektust is, nehogy a kisasszonynak, aki majd pecsétet nyom az egészre, nem tetszen. Végül is rábólintott, maradtunk a feketénél, én örültem, s látszólag ő is.). Innen már csak Eszternél akartam lenni minél hamarabb, s basztam arra (bocsánat, legyintettem arra) hogy hova süt Nap. Nagyjából oda is értem, de még mindig szédültem kicsit. Már éppen próbáltam a Kaputelefonnál tárcsázni (valamiért érmebedobós) mikor is fentről, angyali üdvözlet, talált el egy kavics. Felnéztem, de az ablak már zárult. Valaki felismerte bűnét, próbált kapkodva misemtörténtet játszani Elfogadtam a sorsom. Tisztában voltam azzal, hogy ez csupán Eszter lehetett. A kaputelefonnál senki nem beszél velem (ezért megérte bedobnom az érmét), csupán a zár zörrenése, én be az ajtón. A harmadikig rémálom volt felmenni a körülményekhez viszonyítva. Fájlaltam a fejem csúcsát, búbját, a homlokomat is ami az oszloppal találkozott, de közben fontoltam, hogy miképpen fogom efféle zsibogásaimat Eszterrel tudatni – tehát hüvelyeztem a retorikámat. Eszter nem érezte szükségesnek, hogy kijöjjön elém, de megértem, én is szégyelleném magam efféle incidens után: próbálnék addig amíg csak lehet kitérni a felelősségre vonó szemek elől. (utómegjegyzés: vegyük észre, hogy a cím nem csal, főhősünk még mindig nem érkezett meg igazán Eszter lakására, továbbra is úton van. Csak mondom…)

III.

Ahol főhősünk Eszterhez igyekszik még mindig, szerencsétlenség éri, közben feltételezéseket gyárt Eszter öltözékéről, esetleg annak hiányosságáról

Megcsúsztam. A harmadik emelet teljesen fel volt mosva, s én, a fejemet bőségesen fájlaló, közben cirógató nem vettem észre ezt a csillogó halálsort. Kicsit vegyszerszagú volt, talán citromos. Megcsúsztam. A szerencsém az volt, hogy a homlokomnak nem esett ismét baja, ugyan is az orrom felfogta a márványpadlót, de olyan tökéletesen, hogy nyomban eleredt a vér belőle (a citromosságra visszatérve: valóban olyan volt, mert esés közben még volt lehetőségem egy gasztronómiai élmény részese is lenni. Tulajdonképpen magas labda, de hát leütöm, mi mást is tehetnék: felnyaltam a padlót). Mintha szabályosan valaki cérnát lógatott volna ki belőle. Ahogy egyszer valahol láttam: homlokot fel – már a nyakam is fáj – és orrot befogni. Addigra az ingemen már volt egy kissé kifogásolható makacs folt. Eszter még mindig sehol, pedig igen hangosra sikeredett az én kis esésem. Csodálom, hogy még nem jött ki senki. Bár az is lehet, hogy pont Eszter nem az, akinek ki kéne jönnie: ha ugyanis megvan rá az oka, akkor nem fog. Két lehetőség van: egy, és kettő. (ez rossz volt, ilyet többet ne nagyon) az egyik az, hogy továbbra is szégyelli magát. Igen ám, de ezt felül írná a kíváncsisága. Ez nem a nő anyai ösztönéből fakad, ahol megpróbálja keresni és megtalálni a problémát és orvosolni, ha van. Ez Eszter lényéből fakadt (ez a másik): egyszerűen annyira utál mindent, hogy nem hagyhat ki egy ilyen esést, és a vele járó fájdalmat, annak a látványát (egyszer Eszter a Piusz-úton nézett végig egy meleg nyári napon – epres fagylalttal a kezében, mert ezen kívül a többit utálja… az epreset is, de valami mellett mégis csak meg kell állapodni – egy halálra gázolást. Ötven éves férfit ütött el egy fekete nagy autómobil, a férfi lába kicsavarodott, a hüvelykujját három sarokkal arrébb találták meg. Igen kellemetlen látvány volt a zöldülő test és az felcsúszott gerinc. Nagyon kell vigyázni!). De Eszter valahogy most nem jött ki. Nincs rajta ruha, hát ilyen egyszerű a függvény. Vagy ha van is, nem túl sok, kvantitatívan minimális: egy bugyi és egy melltartó, csak egy bugyi és/vagy csak egy melltartó. Esetleg egyik sem. Csak ezek lehetségesek. Vagy ha mégis van rajta, akkor az sem túl sokáig. Talán van neki egy vörös, fehér virágokkal berakott ruhája. Biztos nincs neki, az más volt, mert hogyan is tudna virágosat felvenni? Csak bugyi. Vagyis csak reménykedem. Amint ezen méláztam egyre inkább szédültem. A vérem igazán nem járhat be most sok utat (déli vonatjegy sem szükséges?) hiszen nagy erőkkel van azon, hogy a lehető legrövidebb úton és per időn belül kiszabaduljon orrom orgánumán keresztül. Tehát ebben a viszályban, hogy fent lenni vagy lent lenni, szédülök bele. Nos, ha már valóban nem jött ki senki a folyósóról, akkor magam hívok segítséget! Először csak hal nyögésekkel és jajgatásokkal kezdtem, nem akarok én senki nyugalmába belezavarni. Aztán ezek egyre hangosabbak lettek (jaj, istenem, basszameg, sssssssz, aaaa), egy-egy segítség, valaki az Isten szerelmére, illetve pár idedöglök is becsúszott, de nem akartam fröcskölődni, eljátszani a mártírhalált semmiképpen. Csakhogy a színen a fények már egyre halványultak (igen, de nem. Nem volt jól befogva az orrom, így bár nem vettem észre, egy kis sugárban kontinuálisan folyt – ez okozza később az eszméletvesztést), valaki már indította a függönyt. Temetni jöttem Cézárt nem dicsérni! böktem ki hangosan már dühömben, mire egy köntösös asszony, kissé paradicsomszószos főzőotthonkában kilépett. Nyilván megzavarta az az esztétikailag kifogásolható vértócsa, amit én oda csak úgy spontán (önnön véremmel) fakasztottam. Azt, hogy orvos vagyok és bevitetem a kórházba már csak homályosan hallottam. Eszter talán valamikor kijött felinni a vért, amit otthagytam egy szívópálcával, de erre már igazán nem lehet választ adni.

IV.

Ahol a főhősünket elviszik a mentők

Elvittek a mentők.