
A.Gergely András: Délmagyar apokalipszis most
A kortárs magyar prózairodalom talán egyik legjellemzőbb vonása a céltudatos és kimért hatékonyság. Megkeres, megnevez, eltalál, s mint valami önirányító érzékelés-detektor, perfekt funkcionalitásával intézi el, hogy ne maradhass ki a megszóratásból. Egyenesen Neked címezi, akárki is vagy, s kiteljesíti, amire küldetése szól: földerít, elvitathatatlanná tesz, áthat, majd leterít.
Hát ilyen az Áramszünet is, Bene Zoltán kötete.[1] Rajzolt világképe a jól ismert utópiák világképei szerinti zónában talál keresett olvasójára. Miközben végtelen idői mozgás ül a textúrán, optikai pozíciója (önvallomásosan is) alig több, mint egy „kitudjahol” megmaradt „telep” magas védfalán belüli magányos lénypillanat. Olyan pillanat, melyben a 2030-ban kezdődő Áramszünet a totális állam totális informatikai diktatúrájának csődjével kecsegtet, ám megnyugtatóan indul az ismételhetetlen béke pillanatával, amikor tíz év szünet után mintegy újra „megjön az áram”, a túlélés kiismerhetetlen véletlensége egycsapásra nevet kap, a beletörődés nihiljének valamiért hirtelen vége szakad. De jól sejthetjük, nem tarthat ez akármeddig, mert a sansz nem lehet visszás eszköze az államokosságnak, a közös önvédelem céljának, a fölöslegesen megélt káosz letisztulásának.
Izgalmasan bezárult városállam-képzet ez a szegedi táj. Meghatározott erődítmény-típusú magas falakkal és géppuskaállásokkal, meg persze olyasféle nettó katonai diktatúra-elemekkel, amelyek szinte beteljesítik a Bibó István gondolkodástörténeti hátterében meghúzódó térélményt is, melyben a Korunk diagnózisa című Mannheim-elemzés olvasata és Az európai társadalomfejlődés értelme esszé mintegy beletorkollik a bibói világkép-konstrukció hétköznapjaiba, és a Mannheim Károlytól elfigyelt „végső élettapasztalat” fontosságának felismerése során eljut az uchrónia antiutopikus világának empirikus mélysége és önigazolásra érett didaktikus tervszerűsége céljához. Ez az uchrónia, vagyis az utópia térben nem létezhető világának párjaként az időben nem létezhető dolgokat lehetővé tevő fogalom teljességgel kicseng Bene könyvéből, miközben épp ugyanazt a kortárs társadalmi tüneteket a végsőkig precizírozó életvilágot teszi oly módon drámaivá, hogy abban a létezés körei szituatív kihívásként válnak koncentrikussá, s ennek mint állapotnak eredőiről végképp csak az derül ki egyértelműen a textúra java részében, hogy a maradék emberiség kiszolgáltatottságának megvan, meg is volt az oka, miértje, eljárásrendje. Sőt, talán jövőtlen jövője is.
A szerzői én személyessége időnként az eltávolító többesbe és harmadik személybe kalandozik, a mérvadó szövegkörnyezet hangadó felütésként pedig a világvége-teóriák kedvenc hipotéziseibe pörög bele – maga is tükrözve, egyúttal generálva a társas és társadalmi káosz adott képtelenségeit. Ilyetén módon a könyv igencsak markáns alapkérdése, hogy a hétköznapok tartalom-nélküli odavetettségi élménye miként találkozhat a létezhetetlen hiányával, a társas csoportok közötti magányos túlélési küzdelem anarchiájával és a kallódó sorsok élményközeli kitettségével. Úgyannyira, hogy rögtön a felhangoló fejezetek hajnalán földerül egy prófétikusan derűtlen alak, bizonyos Bene Zoltán nevű, aki Spengler vészjósló alkonyának eljövetelét immár teljesedésbe menni látja a szegedi kisbolt huzatában.
Amiképpen a legtöbb utópia-szerző eredendően keserédes paródiájában ott lakozik valaminő remény a szeretet még lehetséges árnyalatainak megismerhetősége iránt, Bene nyitottsága és szeretete is itt bujkál a lapok közötti létfeltételekben, találkozásokban, párbeszédekben. Talán nem is lehet emberi hang nélkül még antiutópiát sem formálni…
Ha Bibónál is megvan az „egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchrónia” a képzelt történelem múltbéli elrendezettségének másságáról, Bene alapkérdése is efelé megy talán: az időiségbe zárt térfosztottság mint alapélmény nem a civilizatorikus kibontakozás, hanem az anticivilizatorikus bebontakozás drámája lehet csupán. A város mint lőgyakorlati terep és erőszak-helyszín…, kicsit sok is néhol…, de szerencsére a vidék, a tanyák, a védhetetlen erődítmények még kitettebbek, ott az esélyek végképp csalókák vagy kihültek.
Bene Zoltán szereti Szegedet. Nagyon szereti, már nem a pusztulatot, hanem a megszüntetve megőrzött emlékek Szegedét – az életképesét, a túlélni hivatottét, az értelmiségi, orvosi, iparosi, polgári-szecessziós szegediség maradék örökségét, és hangosan sír a már menthetetlenné ellenségesedett város élhetetlenségén, a helyi apokalipszis már nem is fenyegető, de bekövetkezett drámáján. Könyvében szinte tapintható közelségben ott a sokszínűség esélye mögötti érték, az értékmentés missziója, folyóirat-cikkeiben is ott ül a Palánk múltja és hagyatéka, a polgári Szeged cicomázottságának színpadias bája, az ölelő kapcsolatok serkentő légköre, a beszélgetőtársak méltósága, az elesettség elleni kiállás esélyessége, no meg a változott és változásba belerokkant embernélküliség végórája is. Mesteri képzet egy élő és maradék és romló jelenből a reménytelen jövő felé megtett szárnyaló útválasztás, a megtorpanás és visszatekintés, a „fájlokban megmaradt” feljegyzések elavultságot dokumentáló impresszió-sorozata, mely napló is meg esélyvetemény is a túléléshez. Ugyanakkor tagoló elem is, kontraszt is, „álombetét”-funkciójú jelenkép is a jövőben újraolvasva.
Bene Zoltán gyűlöli a végállapotot, miközben már részese a végnek, emlékezője a jövőnek, kortanúja a létezhetetlennek. Szelíd, mint mindig, s megértő, mint reméli minduntalan – de a nyilvános és közös, együttes és végletes helyzetromlás, az apokaliptikus lovasroham egész harsány győzedelmessége és polgárháborús fenekedettsége akkor is letaglózza, ha már vélhető túlélőként a menekültek között találja magát. Bene hangosan elsiratja az emberiség gyűlöletre ébredt légkörének tobzódását, a polgárháborús pusztulást, a világállapot miatti fenekedést, a gyorsan teret nyerő anarchia sodrásából jött gyalázatot, melynek nyomán már az is elsődleges kérdés marad, szóba áll-e bárki bárkivel, aki túlélő maradhatott. A túlélés ugyanis nem csupán a bizonytalanságok, de feltehetően a szerencsétlen bűnök eredménye is, az Áramszünetbe torkolló szüntelen tobzódás büntetése is. Mintegy biblikus utalásai, maga a próféta-ismerős, a megélt világvége-élmény, a biztos önfölszámolódás felé megtett út lépései, melyek a valódi közösségek kimúlásának pillanataitól már nem a lét értelmét keresik, hanem a gyászmenet tempójában a végső halotti tor értelmetlenségét hordozzák, szinte mindvégig a hagyaték fájlokban fennmaradt emberléptékű világot engedik kontrasztba kerülni. Már temetni sincs mit – hacsak nem az elaggott adathordozón megmaradt néhány palackposta-iratot, melyeknek hangot adva végül mégis ott dúl a regény margóin a kapaszkodás utolsó esélye, a híradás növényzöldje egy morális özönvíz utáni pillanatból, a „van Élet!” reménye – ha nem is másban, de a vergődés és haldoklás jövőképében. Bene a poszt-posztmodern védtelenségét és kitettségét a premodern írás konszolidált gesztusával, a szómágia bűvös eszközével teszi hangsúlyossá: most még lehet szólni, még van jelentése az értelmes beszédnek, de egyre kevésbé! Most még csak a világ java része pusztul, de a mi életterünk talán még megmenthető a kiszáradástól és préritűztől…, még lehet esélye a káosz kezelésének…, még reményt táplálhatunk az elbeszélő-főszereplő tónusában fölsejlő timid hatékonyságba, még néhány alkalmi emberi szó is akad a fegyverropogás és káosz perceiben. Csakhogy kevesebb, mint értelme volna, s még kevesebb, mint lehetne. Az első száztíz oldalon (néhány joviális baráti pacsit leszámítva, s a főszereplő-mesélő macskamentési gesztusát is ide értve) talán másfél mosolygós történés van, a többi fenyegető, viharos, fagyos, menekülős, zárlatos, világégéses…
A címszereplő „szünet” – akár mint a mosolyban, a színházban, az iskolában is –, mindig valami és valami közötti átmeneti állapot. Valahogy folytatódik – majd. Sosem úgy már, mint addig. Poént nem lövünk le – de az áramnak vissza kell térnie, akár hogy mindez megírható legyen majd, akár hogy a jövőből visszatekintő történet keretet kapjon. Az „Összeomlás”, a „Nagy Romlás” adekvát jelzői – menekülések számossága és embercsoportok kínjai ide vagy oda – mindig a Közösség igényét foglalják magukba. Az „igaziét”, a vágyottét. Vagy akár csak a képzelhetőét is. Így volt-lehetett ez a messzi múltban, az Áramszünet előtt, s így marad talán a reménytelenségek és remények, a Menedék, az Új Világ Bölcsője idején is, az új évszázad új évtizedeinek delén is. Előttünk is, s utánunk mégannyira.
[1] Kortárs Könyvkiadó, Budapest, 2018., 354 oldal