KRITIKA

Bittner Mónika: Tíz variáció a létezésre

Olga Tokarczuk: Bizarr történetek. Fordította: Petneki Noémi. Vincze Kiadó, Budapest, 2018.

Olga Tokarczuk az egyik legnépszerűbb kortárs lengyel szerző, aki a Nemzetközi Man Booker után az irodalmi Nobel-díjat is megkapta. A testület Tokarczuk esetében a „narratív képzeletét” tartotta hangsúlyosnak, „amely mindent felölelő szenvedéllyel ábrázolja a határok átlépését mint életformát”.

Ez a kiemelés a Bizarr történetek című novelláskötetre annyira igaz, hogy akár ezzel az egy mondattal is össze lehetne foglalni a lényeget. A könyvben tíz történetet olvashatunk, amelyek változatos korokban és helyszíneken játszódnak.  A kötetet alkotó szövegeket több, mint tíz éven keresztül nagyon különböző időszakaiban írta a szerző, az elbeszélések mégis meglepően koherens és átgondolt gyűjteményt alkotnak. Maga a címválasztás sem született meg azonnal, eredetileg ugyanis az „Elképesztő történetek”  címet szánta a szerző, ez az anakronisztikus elnevezés viszont kevésbé illett a kötetben szereplő − többségében futurisztikus −­ elbeszélésekhez.  A bizarr kifejezés egyébként is sokkal gazdagabb jelentéstartalmat hordoz, ráadásul mindegyik cselekmény más-más árnyalatban furcsa, mert van itt szokatlan, különös, abszurd, groteszk, képtelen, természetellenes, különös, idegen, lehetetlen, és nonszensz történet is.

Olga Tokarczuk tíz, különböző világot mutat be, amelyekben a társadalmi berendezkedés, a kulturális viszonyok vagy az erkölcsi, etikai normák tekintetében állnak fent a jelenlegi világunktól való eltérések. Ezekben a novellákban az eseményeket az a kérdés kapcsolja össze, hogy: mi az értelme az ember létezésének, és mit tudunk a bennünket körülvevő valóságról. Klasszikus téma, minden valamirevaló könyv az élet értelmét kutatja, Tokarczuknál azonban minden cselekmény valamilyen egyedi nézőpontból mutatja meg az aktuális problémát, és előfordul az is, hogy a felvetett kérdésekre egyáltalán nem kapunk válaszokat. Ezek a megoldás nélküli elbeszélések elsőre talán érthetetlennek, vagy egyenesen idegesítőek lehetnek, de éppen ez a cél! Gondolkodjuk a dilemmákon, és gondolkodjunk azon is, hogy miért bosszantott fel bennünket az, hogy nem kapunk kulcsot minden zárhoz. A bizarrhoz, furcsa világokhoz való vonzódásunk mindig is fennállt, a 21. században – a technológiai fejlődés rohamos  növekedésének és az információs társadalom változásának (egyúttal torzulásának) korában – még erőteljesebb az érdeklődés a valóság más árnyalatainak megismerésére. Hogy mi ennek a jelenségnek az oka, arra számos elméleti válasz született; az én meglátásom az, hogy az elidegenedés − mint elfogadott tényállás − mostanra annyira kiteljesedett, hogy szeretnénk valamilyen reflexiót kapni arra, hogy a társas kapcsolatok ilyenforma átalakulása nem is annyira rendkívüli. Szeretnénk hinni, hogy lehetne ez jóval különösebb vagy természetellenesebb is, amit most tapasztalunk. Ez a (nem pusztán szubjektív emocionális) körülmény, amit most átélünk, (átvergődünk) az közel sem a legrosszabb.

A történetek közül azt a két novellát elemzem részletesebben, amelyek térben és időben a legközelebb állnak hozzánk. Az általam választott történeteket azért találom izgalmasabbnak, mint a többi nyolcat, mert sem a főhősökben sem a történetben megjelenített társadalmukban nincsen semmi rejtélyes vagy felfoghatatlan, a bizarr elem mindkét esetben egy hétköznapi esetre adott (vagy kapott) reakció, ami egyébként bármikor megtörténhet velünk is.

A szív című történetben a főhős M. súlyos szívbeteg, így a feleségével arra jutottak, hogy változtatni kell az életvitelükön, ezért ebben az évben nem Phuketre utaztak – ahogy eddig minden alkalommal – hanem egy dél-kínai egészségügyi intézménybe, ahol M. új szívet kap. M. a műtét után megváltozik, először megmagyarázhatatlan boldogság keríti hatalmába, majd alvászavara lesz, és egyre erősödő szorongásai közepette azon tűnődik, hogy „…miért öt ujja van, miért nem hat vagy négy. Miért van az, hogy egyes embereknek semmijük sincs, mások pedig a bőség zavarával küszködnek? Miért olyan aránytalanul hosszú a gyerekkorunk, később viszont más nincs időnk arra, hogy felnőjünk, elgondolkozzunk és tanuljunk a hibánkból? Miért van az, hogy az emberek jót akarnak tenni, azután minden rosszul sül el? És miért olyan nehéz egyszerűen csak boldognak lenni?” Teljesen elcsépelt dilemmák, ilyeneken az ember gyerekkorában gondolkodik, de mégis elkezdünk drukkolni M.-nek, aki a szívműtét előtti életében a boldogságot is pragmatikusan csak elégedettségnek címkézi. Drukkolunk, hogy maradjon meg ez a mindenre nyitott, kellemesen naiv állapot és hagyja maga mögött az addigi életvitelét, amiben minden ismétlődő, ritmikus, változatlan, kiszámítható és közömbös volt. M a feleségével visszamegy Kínába, hogy megtudja, kitől kapta a szívét, és ettől az utazástól azt reméli, hogy egyáltalán minden őt foglalkoztató kérdésre megkapja majd a választ, és látni fogja a megtestesülések egymásutánjának rendjét.

A kínai út azonban semmilyen tekintetben nem volt sikeres, a megvilágosodás elmaradt, és ezen hősünk fájdalmasan könnyedén túltette magát. Történt az életében valami, amitől megváltozhatott volna minden, de a fordulat nem következett be. M. élete visszatért a régi kerékvágásba, Kínából egyenesen Thaiföldre mentek, és újra birtokba vették a régi életüket.

Ezt a kiüresítő folyamatot Tokarczuk annyira megrázó szenvtelenséggel tárta elénk, hogy ez a leírás borzongatóbb, mint a horrorisztikus történei a könyvben.

A másik felkavaró elbeszélés az Igaz történet. A szerző ebben a novellában egy groteszk tablót rajzol elénk a civilizáció értékeiről és azok válságáról.

Az események a holland metróban kezdődnek, ahol egy nő összeesett, de a tömegből senki sem méltatja figyelemre a fekvő asszonyt. A nő egyenesen a márványpadlóra zuhant, a fejét egy szobor talapzatába ütötte, és erősen vérzik, ám így is mindenki továbbmegy, a járókelők lába ügyesen kikerüli a  fekvő testet, az egyetlen, aki segíteni akar, egy külföldi professzor, egy konferencia résztvevője. Maga a konferencia rövid ismertetése is megérne egy hosszabb leírást, Tokarczuk az ilyen röviden „elejtett szösszenetek” terén zseniális, itt is lenyűgözően tárja az olvasó elé a természettudományok és a művészet kapcsolatát, melyben a professzor témája a fehérjefogyasztás és a színfelismerés kapcsolata. A történetben található művészeti utalások egyébként rendkívül hangsúlyosan szemléltetik azt, hogy hogyan semmisítheti meg a közömbös tömeg az egyén emberi mivoltát. „Az összetört testről a professzornak hirtelen Melchior de Hondecoeter egyik képe jutott eszébe, csendélet vadászzsákmánnyal, vagyis naturalisztikusan ábrázolt nyúltetemmel.”

Ebből a képből bontakozik ki lépésről-lépésre a főszereplő egzisztenciális sérülékenysége. Ahogyan próbál a földön fekvő tehetetlen asszonynak segíteni – a zakóját a sérült feje alá teszi – teljesen összevérezi a saját ingét és kezét, közben segítséget kér, amire senki sem reagál. Végső elkeseredésében jut eszébe az, hogy rendőrért kiált, arra talán megállnak az emberek, ez az ötlet azonban a vártnál eredményesebb lett: mindenki megáll körülöttük, azt hiszik, hogy Ő bántotta a nőt. Kisvártatva a rendőrség is megérkezik, a véres kezű segítőből egy pillanat alatt gyanúsított lett. A professzor kétségbeesik és elmenekül, otthagyva zakóját a sérült nő feje alatt. Menekülés közben döbben rá, hogy minden irata, pénze, szállodai belépője a zakó zsebében maradt, jelenleg egy őrült benyomását kelti, aki ziláltan és véresen menekül. A helyzet szinte percről-percre romlik, hősünket a szállodába sem engedik be, semmivel nem tudja igazolni magát, senki nem ismeri fel; nagyjából egy óra alatt megszűnt az egzisztenciális lényege. A történet vége merőben érdektelen, a tébolyultnak tűnő professzort elviszik a „megfelelő helyre”.

Tokarczuk néhány történetének a vége teljesen kiszámítható, hovatovább banális. Ha figyelmesen olvassuk ezeket az elbeszéléseket, akkor viszont rá fogunk jönni, hogy ebben a kiszámíthatóságban vagy semmitmondó lezárásban az a szándék jelenik meg, hogy láthatóvá tegye a felszínes jelenségeket. Ez lehetőséget ad az olvasónak, hogy a szokatlan állapotokat saját maguk értelmezzék.

A novellák többi szereplőjére is jellemző a beszűkültség, úgy élik a hétköznapjaikat, mintha nem lenne más választásuk. Ennek a szituációnak a legkifejezőbb leírása az Eltéve című történetben található, ahol a főszereplő férfi ötven éves korában is az anyjánál lakik, meg sem fordul a fejében, hogy változtasson ezen a körülményen. Az anya temetése után a férfi lemegy a pincébe, ahol csodálatos rendben sorakozó befőttesüvegeket talál, mindegyiken szép, szabályos címkék tájékoztatnak az ínycsiklandozó tartalomról. A szülő halálával a gondoskodás nem ért véget. „Még szép lassan megeszi azt, amit az öregasszony örökül hagyott neki. Csak kenyeret és vajat fog vásárolni – meg persze sört. Azután majd tényleg munka után néz végre – az anyja már vagy húsz éve szekálta ezzel.” Ebben a kényelmes helyzetben az sem zavarja, hogy egyre furcsább feliratú és tartalmú üvegeket talál, megette a cipőfűzőt is ecetben eltéve. A cselekmény itt is a főszereplő halálával ér véget, de a mondanivaló lényegét tekintve ez a pusztulás majdnem, hogy érdektelen. A lényegi elmúlás már a történet elején – az anya temetése napján − bekövetkezett, a férfi pedig − a sekélyes életmódja folytán − igazából soha nem is élt.

Találunk a könyvben még farkassá operált nőről szóló elbeszélést, és betekintést nyerünk egy szenteket klónozó kolostor mindennapjaiba. A legfurcsább világok A látogatás és az Emberi ünnepek rendjében rejtőznek. Minden történet másfajta kérdéseket vet fel a létezéssel kapcsolatban, ami azonban közös: a halál nem az élet lezárása.

„A gyerekek tudják a legjobban, hogy a halál túlélhető. A legrosszabb az, ami ismétlődik, ritmikus, változatlan, előre tudható és elkerülhetetlen, a saját tehetetlensége viszi előre. Az ember pedig nincs rá hatással, csak várja, hogy az a valami ráhurkolódjon, és magával rántsa.”