Juhász Zsuzsanna: Anyavadászat

Kedves Naplóm, te! Bár kamaszkorom óta nem vezetlek, mert nagyon el voltam foglalva, remélem, megbocsátasz nekem, és főleg: megértesz.

            De ne izgulj értem nagyon, szerintem a nehezén túlvagyunk. A két nagyobbik gyerekem már kész felnőtt.  Szépek, okosak, kedvesek és adaptívak. Igen, azok, mert tudod, kamaszkorom óta nagyot fordult a világ. A fiatal felnőtteknek, ha munkát akarnak, főleg kezesbárányoknak kell lenni. Mutatósnak is persze, meg okosnak, képzettnek és tapasztaltnak is, de leginkább alkalmazkodónak. Csinálja meg amit mondanak, és fogadja köszönettel, amit kap érte. Szóval a nagyokkal nincs is semmi baj. Ők már csak akkor fordulnak igazán hozzám, ha le akarják csekkolni, átléptek-e valamiféle láthatatlan, de k. erős és magas határt bér- és egyéb követeléseikben a társadalom felé. Ők abban bizonytalanok, hogy mit várhatnak, és várhatnak el a nagy közösségtől. Bár ezzel mintha azt kérdeznék, mennyi a fiatal munkanélküliek száma, és ez hogy oszlik el, azaz mennyire érinti az ő területüket, ill. hogy megengedheti-e a munkaadójuk, hogy bért emeljen, s egyébként milyen lesz a kedve azon a napon, mikor ők előállnak a béremeléssel. Szóval láthatod, nem könnyű nekik se, nekünk se.

            Viszont ez a harmadik gyerek valahogy nem akar beállni valamilyen sorba, ez nem akarja illeszteni magát sehová, bár rendszeresen ijesztget, hogy elköltözik. Miattam, persze, az én saram, az én nem pedánsságom, az én élhetetlenségem miatt. Mert azt nehezen tűri már. És én ilyenkor csak kapkodok belül, ezerrel töprengek, hogy pontosan mire gondol éppen. Én hülye, válaszolni akarok, meg akarok válaszolni neki, holott egyszer és mindenkorra be kellene látnom, hogy ezek öv alatti próbálkozások csak, harcias hadovák, csak azért, hogy pocsékul érezzem magam. Legalább annyira rosszul, mint ő. Hogy még attól is elmenjen a kedvem, … hát nem is tudom, mitől. Belátom, talán ez is zavarhatja a drágát, hogy jól vagyok. Hogy jól megvagyok, többnyire békében.

            És lehet, hogy ezért provokál? Lehet, Naplóm, lehet. De folyóba esett, törött lábú tehén az biztosan nem vagyok. Annyira még a gyerek kedvéért se leszek lúzer, hogy egyszerre két bajom legyen. A törött láb, meg a folyócskába esés, ami ugye tele van valahol piranhákkal. Mert ilyen, ilyen nekem ilyenkor ez a gyerek, a provokációival, a szavaival, mintha szegény, törött, fulladozó lelkemről enné le a húst a családjával, a halcsaládjával egyetemben. De ma, de te! Ma az jutott eszembe,  hogy ez vadászni jön ki a szobájából hozzám. S én, bár azért nem túl gyakran, de így és ezért a trófeája vagyok. Az! Mert hogy a p…-ba ne, ha egyszer hagyom magam újra és újra felbosszantani. És te, képzeld, én ma gonosz voltam vele gondolatban. Az jutott eszembe, hogy tán tudat alatt rájött, jobban megy neki a szex a barátnőjével, ha előtte engem, a pénzének, jólétének forrását néha kilő és hazavisz a hátán. Már a lelki hátán természetesen, mint egy emberős. Büszkén, erősen, fiatalos hévvel. És akkor tényleg nem szólhatnék semmit, hisz a gyerekem, én meg az anyja vagyok, az anyák meg csak jót akarhatnak a gyerekeiknek. Ez folyik minden gyerekreklámból, ezzel adnak el minden sz…-t a befolyásolható anyáknak, tudod, hogy ha jót akarsz a gyerekednek, akkor … stb. És szegény anyák megveszik a legjobbnak titulált gyógyszert, lázcsillapítót és popóseggkenőcsöt, már bocsánat, kedvesnaplóm, és azt hiszik, hogy ez garancia lesz, a drága és/vagy ritka cucc belépő lesz a jó anya-gyerek kapcsolat mennyországába. Pedig dehogy. A szülő-gyerek kapcsolatok szerintem tutira nem a mennyekben köttetnek, és így hónaljszagúan itt alant igencsak nehéz volna mennyei kapcsolatokat létrehozni és táplálni. Mert szorong itt minden érintett. Az anya főleg, mikor a gyerek kicsi, hogy jól csinálja-e, a gyerek meg akkor, akkor kezdi meg a szorongást, mikor kilép. Ki a fészekből, bele a nagyvilágba, de azonnal, mert teljesítenie kell. Előbb, hogy a szülők ne csalódjanak benne, aztán a tanárok, főnökök stb. És talán kezdetben a gyerek még túl is teljesít, aztán rájön tudat alatt, hogy alapkibaltázás történik vele, mert a jóval, a vacsorával, a fénnyel, a kb. 20 fokos téli lakással együtt kapja folyton az intést is, hogy de azért holnap, máskor jobban igyekezz. És nem ért semmit, se fent, se lent, tudat alatt sem, és meghasad. Meg, mint a fa törzse a lombkorona tövében, ha villám szakasztja, vagy a kertész gondatlansága, ha túl bőre hagyja a termést az ágakon. És a hasadék, ha túléli a fa, megmarad örökre, ahogy egy gyerek és a világ között is nő a távolság, ha folyton együtt kapja a jót a rosszal. És nem, nem a világ kezd eltávolodni tőle, nem, hanem sajnos ő kezd hátrálni, lassan, szépen el a világtól. El, észrevétlen, s ahogy hátrál, húzódik vissza, úgy kezd hűlni is, elérzelemmentesedni egyre, mert az jó. Mert nem megsebződni az jó, nem fájdalmat érezni, az jó, a szülők melegségében nem csalódni újra és újra, az jó. Kérgesedni, az jó az ilyen gyereknek, mert a kéreg az véd, az nem fáj annyira, ha támadás éri. Végül kérges lelkűnek lenni, észre se véve, sajna, az a legjobb. S aztán hiába a kamaszkori, ifjúkori rájövés, hogy ha akar, akkor se tud érezni és ezért együttérezni sem,. Hogy hiába akar kapcsolatokat, hiába óhajtja, vágyja, neki nem megy, ami másoknak azért könnyebben. És akkor rájön, arra biztosan, mikor barátkozni akar, mikor pénzt akar, hogy valami nagyon rossz történt vele, valami megbocsáthatatlanul rossz ővele, hogy nem tudja azt, ami másnak természetes. Hogy nem érzi kapásból azt, amit más ugyanakkor, ugyanabban a helyzetben, ugyanazért. És nem, nem csak arra jön rá, hogy nem érez, mert ez neki az Isten csapása lenne, hanem okot keres, bántalmat, bántalmazót valamikor, valahol a gyerekkorában, aki tett, valamit tett ővele, hogy ő ilyen lett. Tényleg nem tehet mást, kedves naplóm, minthogy tárgyat keres a gyanakvásának, meg akarja találni a vele tett rossz tárgyát. Nem, nem a gyűlölet tárgyát, csak azt, aki ezt tette vele, és naná, hogy az első kiszemeltek a szülei lesznek (főleg az anyja), akik nem, nem fajtalankodtak vele, és nem rakták lóra párévesen, és nem is gyűlölték, csak. Csak a vacsora mellé rakták csupán csak jót akarva az óvónő, a tanárok, a társ. Üzenetét, hogy jól van, kisbuksi, de holnap már azért jobban igyekezz. Mert. Mert, kedves naplóm, lemaradsz, és akkor kitúrnak, kidobnak, kirúgnak, s te eltűnsz a süllyesztőben. Ahogy a nagyobb gyerekeimnek is vannak még most is megfelelési, teljesítménykényszeres rémálmai, amiket nyomban el is szoktak mondani nekem. És én ugyan mit is tehetnék? Nyugtatom őket, hogy menni fog, ahogy eddig is. És ráadásul ezek a mostani kisgyerekes anyák tényleg jogosan vannak elbizonytalanodva. Egyrészt egyre kevesebbet várunk el kicsi gyerekeinktől, kényeztetjük őket, talán nagyon is, mert legalább a gyerekkora jó, igazán jó legyen a gyereknek, de félnek is, hogy majd a fejükre nő a gyerek, ha felnő. Mert látják, tudják, hogy kb. az előző három generáció egyre inkább kihűltebb lett, egyre törekvőbb, könyöklőbb, könyörtelenebb,s  bár szeretnék is, hogy gyerekük talpraesett legyen, életrevaló odakint, félnek is, hogy mi lesz, ha ez a törtetés befelé is jön. Be a családba, őfeléjük, s leendő menyük-vejük, leendő unokájuk felé. Ha begyűrűzik a kinti dörzsöltség, rafkósság, átvágás odakint (akit csak lehet), akkor mi lesz. Mi lesz velük, mi az ő hiábavaló odaadásukkal és áldozatkészségükkel, ha majd végtelen vagy csak korlátlan önzést, képmutatást és lekoptatást, azaz felejtést kapnak viszonzásul. Hát akkor mi a jobb, naplóm, te! A kihűlt ifjak egyre hidegebb nemzedékeinek menetelése egy beteget, öreget, h. dictu gyereket eltüntető kor felé, vagy az önmagával igen is és mélyen együttérző, bár kissé szociopata nemzedékek kissé szégyenlős, zavart röhincsélése rajtunk, hogy tehát lúzer voltál, ezt jól beszoptad. Mi lesz a jobb? Ha azt mondják érzéketlenül, hogy mi van? Mi bajod? „Csak ezt dobta neked a gép.” Vagy ha azt kapjuk: „Ezt jól beszoptad anyám, nem kellett volna annyira torkosnak lenned.”

            És akkor nem is levadász engem a fiam, ugye, te kedves, hanem csak kompenzációs lehetőségeket keres. Velem akarja kiegyensúlyozni magát, mert azt tényleg elfelejtettem mondani, hogy mások dícsérik. Udvarias, szolgálatkész, lelkes gyereknek tartják, és csak velem ilyen piszok. Már az apjával sem, csak velem. Hála annak a jóistennek. És érez is, az biztos. Indulatai azok vannak, nagyon is. És jó is, mert pl. a kutyáját imádja, és meg is tesz érte mindent, hogy sokáig éljen. Remény tehát van.

            És bár akkor se írtam meg Neked, de én emlészem, ez a gyerek lelkes, nagyon lelkes volt kicsi korában. Annyira, hogy megfordult a fejemben, Isten, ha már másnak nem is, de legalább az ilyen lelkeknek hosszabb, netán örök életet is adhatna. Tehetne kivételt az olyan gyerekekkel, akikben fantáziát lát, elegendő lelket egy hosszabb, feladatokkal jó bőven telített életre. Hogy tán az ilyen lelkek, ha már beteltek a saját gazdagodással, fordíthatnának időt még a mások gazdagítására. Testi v. lelki v. bármilyen, bár lehet, hogy ez nem csak idő kérdése. Hanem valamiféle megbölcsülése is biztos, bár én azt már nem érem meg úgyse.

            S talán az se hiábavaló, hogy folyton fáj a gyomra, és magas a vérnyomása, pedig húsz sincs. Hát tényleg, kedves naplóm, hogy lehet, hogy egyre lejjebb tolódik a fekély, a stroke, a szív és vagy agy tropára menésének életkori határa? És akkor jogos az elvárása, hogy tegyek már valamit.

És akkor megható a hite énbennem, hogy miért is nem tudom én, egyedül, mindenható módra köré nyugtatni, köré szelidíteni a világot.

Miért kell neki kezes báránynak lenni? Miért nem a világ olyan, hogy el- és befogadjon egy bárányt? És akkor még tán az irigysége is jogos, hogy az én gyomrom sose fáj, pedig befogad mindent.

Befogadja mindezt, kedves Naplóm.