Csontos Imola: 7 rings

Sosem tartottam magam kifejezetten szabálykövetőnek, de még sosem keresztezte az utamat rendőr. Leszámítva azt az egy alkalmat, amikor Ürömre kellett hazajutnom Pestről, de nem volt pénzem, anyáékat meg mégse akartam felhívni, mert kissé eláztam, és nálunk volt otthon egy ki nem mondott megállapodás ezzel kapcsolatban. Ezért leintettem egy rendőrt, és elmagyaráztam neki a helyzetet, így végül hazavittek. Életemben először ültem rendőrautóban, ráadásul hátul, ahol a bűnözőket szállítják. Emlékszem, amikor kiszálltam az autóból, és még egyszer megköszöntem a segítségüket, láttam a szomszéd nénit leskelődni a függöny mögül. Másnapra az egész falu azt hangoztatta, hogy letartóztattak, anyáék meg jól megszidtak otthon. A jó oldala a történetnek, hogy a barátaim szemében hatalmasat nőttem. Nem mintha ez lett volna a cél, mert éppen egy olyan életfázisban voltam, amikor pont senki véleménye sem érdekelt. Mindenkinek vannak ilyen fázisai. Legalábbis ezt hittem, amíg nem diagnosztizáltak mániás depresszióval.
Az évek során az emberek jöttek és mentek körülöttem. Senki sem értett meg igazán. Mármint ez sem igaz, mert középiskolában volt egy lány, Emma, aki igen. Aztán meghalt. Szóval utána már egyedül voltam a fejemmel. A bennük kavargó hangokkal. Sokszor a zuhany alatt találtam magam, a víz az arcomra zúdult, én meg a fülemre tapasztottam a kezem. Máskor gondoltam egyet és elstoppoltam Münchenig, így ismerkedtem össze Stellával. A legrosszabb az egészben, hogy ezek a szakaszok – mánia és depresszió – teljesen váratlanul követik egymást. Senki sem tud segíteni, én sem látom előre. Nem tudom, hogy mi váltja ki. És ez a kiszámíthatatlanság és bizonytalanság megmérgezi a kapcsolataimat is. Néha azt kívánom, bár ne éreznék semmit se. Az annyival jobb lenne, mint mindent érezni egyszerre. Erről mindig eszembe jutnak Cleante szavai: „No lám! Túlzol megint és szélsőségesen, Nem tudsz mértékletes maradni semmiben.”
Volt egy időszak, nagyjából a gimi utolsó évében, amikor meg voltam győződve arról, hogy függő vagyok. Azt nem tudtam megfogalmazni, hogy mitől függök, és éppen ezért elmentem a közösségi házba, ahol tudtommal esténként gyűléseket tartottak. Anonim alkoholisták tartottak gyűlést. Néhány hajléktalan húzódott meg a hátsó sorban – legalábbis kinézet alapján, – egy-két harmincéves piros pozsgás arcú férfi és nő töltötte fel a maradék helyet. Jól éreztem magam köztük, mert hallgatva ezeket az embereket, végre nem éreztem magam a legönzőbbnek, vagy a legszerencsétlenebbnek. Újra és újra visszamentem, sőt, volt, hogy én osztottam meg a tapasztalataimat, hogy hányszor voltam elvonón, hányadik alkalommal próbálok leszokni. Néha valós történeteket is meséltem az életemből, mert ahhoz, hogy egy hazugság igaz legyen, nekünk is kell hinni benne, és erre a legjobb módszer, ha van igazságalapja, így abba a magba tudunk kapaszkodni.
Egyik gyűlést követően nem mentem rögtön haza, hanem előtte bementem az ABC-be, mert égető szükségességét éreztem, hogy végre ténylegesen igyak valamit. Feri bá meg nem nézi az igazolványt, ismer gyerekkorom óta, és ha azt mondom, hogy anyáéknak lesz, nem packázik. A boltba beérve a sorok között néhány tizenéves gyerek vihorászott. Amikor az üveg jeam beammel a kassza felé sétáltam, éppen a srácok mellett el, láttam, hogy az egyikük – fekete kapucnis – a zsebébe süllyeszt egy csomag rágót. Mikor észrevette, hogy őt nézem, a mutatóujját a szájára tette, jelezve, hogy ne mondjak semmit. Bólintottam, majd a kassza elé léptem.
– Jó estét Feri bá! – A pocakos, nagyjából ötven körüli férfi rám emelte vidám barna szemeit.
– Szia, Hanna! – lehúzta a whiskey-t – Csak nem lesz megint valami házibuli nálatok? – Elmosolyodtam.
– Tudod, hogy megy ez. Engem küldenek mindenért, mint valami futárt. – Feri bá együtt érzően elmosolyodott, miközben egy szatyorba tette az üveget. Gyorsan kifizettem a pénztárgép kijelzőjén felvillanó összeget, majd a kezembe vettem a zacskót.
– Add át nekik az üdvözletem!
– Úgy lesz! Viszlát! – köszöntem el. Miután kiléptem az ajtón tettem pár lépést, majd megtorpantam. Néhány percig állhattam így, mielőtt a nevetgélő tinédzserek kiléptek volna az ajtón. Amikor a fekete kapucnis éppen előttem akart volna elhaladni, elkaptam a kezét.
– Hé, ember! – kiáltott rám, mielőtt felnézett volna. – Ja, csak te vagy az?
– Miért? – kérdeztem.
– Mit miért? – Belenyúltam a zsebébe, és kivettem a rágót, illetve még néhány egyéb dolgot, amit menetközben csúsztathatott a rágó mellé.
– Ezt! – Elmosolyodott, majd megvonta a vállát.
– Mert izgalmas. – Már indult volna tovább, de nem voltam megelégedve a válaszával.
– Miért?
– Na, mi lesz már Finn, jössz vagy sem? – kiabálta valaki a tömegből.
– Hallod, kislány, engedj már – mondta kínjában nevetve a kapucnis.
– Majd, ha válaszoltál a kérdésemre.
– Ne szívass már! – Az üzlet felé mutattam.
– Vagy jobban szeretnéd, ha Feri bá előtt beszélnénk ezt meg? – A kapucnis arca valamelyest megkomolyodott, majd kihívóan elmosolyodott.
– Úgysem mernéd.
– Nem? – Elindultam az ajtó felé, de két lépést sem tettem, amikor a kapucnis kapott a csuklóm után.
– Jesszus, rendben van. – Megtorpantam, és szembefordultam vele.
– Szóval? – Nagyot sóhajtott, majd megvakarta a tarkóját.
– Izgalmas is, – látva, hogy válaszolni akarok, gyorsan folytatta – de sosem éreztem magam annyira élettel telinek, mint mikor…
– Elemelsz valamit. – Bólintott, én pedig vártam a folytatást.
– Mindegy, hogy mit teszek, senkit sem érdekel. Csak sodródok az árral. De ilyenkor úgy érzem, hogy… – egy pillanatra megállt, kereste a megfelelő szót – én irányíthatom az életemet. Meg ez jár nekem azért a sok szarságért, amit el kell viselnem otthon. – Bólintottam.
– Finn, ne udvarolj már annyit! – kiáltotta egy másik társuk. Mindketten a hang irányába néztünk, majd egymásra.
– Most már mehetek?
– Igen. – A kapucnis elindult. – És Finn? – kiáltottam utána, mire a kapucnis hátrafordult. – Köszönöm. – Bólintott, majd a társaival együtt eltűnt az éjszakába.
Aznap este nem bírtam aludni. Egyre csak vízhangoztak a szavai a fejemben. Ő irányíthatja az életét. Másra sem vágyok, minthogy végre egyszer én irányíthassak. Néha úgy érzem, hogy szétfeszül a fejem a sok gondolkodástól. A félelemtől, hogy mi lesz, ha átkattanok. Néha nem tudom, hogy mi a félelmetesebb a környezetem számára, ha túlzottan vidám vagyok, vagy ha depressziós. Olyan ez, mintha egy szobában ülnék egy széken. Nincsenek ablakok, csak egy villanykapcsoló, amit nem én kezelek. Ha felkapcsolják, látom a körülöttem lévőket, látok minden apró részletet. A falak apró repedéseit, a sarkokban lévő pókhálót, olyan ötletek jutnak eszembe, mint az 4 az 1-ben műfogsor, mely az alaphasználaton kívül egércsapdaként, gyerekjátékként, dobócsillagként is szolgál. De ha lekapcsolják a villanyt, minden eltűnik. Egyedül maradok a gondolataimmal. Néha szinte már mozdulni sem bírok, mintha le lennék láncolva. Állandó kiszolgáltatottságban, függve valakitől, hogy végre nyomja meg a kapcsolót. És ha megteszi, próbálok minél több mindent megtenni, élményeket szerezni, mielőtt újra sötétség borulna rám. Mielőtt a mélység újra magával ragadna. Ezért ragadtak magával a kapucnis szavai. A gondolat, hogy a sötét szoba falán repedést találjak, melyen beszűrődik a fény, felvillanyozott. Ráadásul ki nem érdemelné meg jobban, mint én?
Az első alkalommal, amikor megtettem, nem gondolkodtam sokat. Szimplán besétáltam az üzletbe, köszöntem Feri bának, majd eltűntem a sorok között. Felkaptam néhány chipset, majd egy csomag rágót a zsebembe csúsztattam, utána megfogtam még egy üdítőt. Viszonylag sietős léptekkel a kassza felé siettem. Feri bá az újságot olvasta, enyhe zihálásomra felnézett.
– Minden rendben? – kérdezte. Bólintottam. – Csak mert olyan piros az arcod, mintha lefutottál volna egy maratont. – Letettem a pultra a kezemben lévő élelmiszereket, amiket ő elkezdett lehúzni.
– Bizonyára túl sok a pirosító… – mondtam, és elkezdtem az arcomat dörzsölni.
– Ó, ugye nem bántottalak meg? Nem voltam túl tolakodó? Más sem hiányzik, mint valami zaklatási ügy a nyakamba. Vagy ilyesmi… Nem igazán tudom a jogi kifejezéseket…
– Semmi gond. Csak nem elkezdeted nézni a Briliáns Elméket? – Feri bá arca felvidámodott.
– De igen! Nem semmi. Aztán benne van az a nőszemély, Rachel, aki – suttogóra vette a hangját – elég jó bőr!
– Most már hercegnő. Vagy legalábbis az volt. Nem igazán követem nyomon.
– Ó, én sem követném, de Sára lányom másról sem beszél. Mármint, ez így nem teljesen igaz, mert a múltkor félórás előadást tartott a reggeli kávé jótékony hatásáról. Tudod, ő orvosnak tanul. – Bólintottam. Szép dolog, amikor ennyire büszkék az emberre a szülei.
– Nos, akkor viszlát Feri bá! – köszöntem el, de nem tettem egy lépést, mire utánam kiáltott a pult mögül.
– Várj csak Hanna! – visszafordultam. – Nem felejtettél el valamit? – Kérdően néztem rá. A szívverésem felgyorsult anélkül, hogy észrevettem volna. Elkezdtek mindenféle gondolatok kavarogni a fejemben. Lelki szemeim előtt megjelent a villanykapcsolónál a férfi. Most szemüveget viselt és orvosi köpenyt, kezében egy dossziéval. Csak nehogy most kapcsolja le. Csak ne most. Csak még egy kicsit maradj nyugton. Feri bá odasétált mellém, és kedvesem rám mosolygott. – Minden rendben? Nem akartam rád ijeszteni, csak elfelejtettél fizetni. – Kifújtam a levegőt, amiről nem is tudtam, hogy visszatartottam. A megkönnyebbüléstől egy pillanatra elérzékenyültem. A fehér köpenyes fickó is eltűnt. – Figyelj, ha elfelejtettél pénzt hozni, felírom, és majd legközelebb megadod, jó? – Megsimogatta a hátam. – Emiatt igazán ne fájjon a fejed. Megráztam a kobakomat, elvégre ideje lenne megszólalnom.
– Elnézést, van nálam pénz, máris adom. Mennyivel jövök? – Leolvastam a kassza kijelzőjét, és kivettem kétezer forintot. – Bocsánat még egyszer. Nem szeretek tartozni.
– Olyan jó gyerek vagy! – mosolygott Feri bá. – Sárának több olyan barát kellene, mint te. Ismeritek egymást, nem? Mármint találkoztatok már? – Bólintottam. Elég furcsa lány. Olyan elvarázsolt. Legutóbb öt percet bírtam ki a társaságában, amikor is az emésztőenzimek hatékonyságát ecsetelte ebéd közben. Valamelyik lány ki is taccsolt.
– Akkor én megyek. Viszlát, és elnézést még egyszer.
– Ugyan már! – legyintett Feri bá. – Néha mindenkinek lehet szétszórt!
Nagyot szippantottam a levegőből, ahogy kiléptem az ajtón. Még csak négy óra fele járhatott, mert még sütött a nap. Megborzongtam. Csak most tűnt fel, hogy a boltban a neonfények miatt mennyivel hidegebbnek, és sötétebbnek tűnt minden. Kezemet belecsúsztattam a zsebembe, és kitapintottam a rágót. Annyira nem volt izgalmas az egész, mint azt gondoltam. Nem töltött el semmilyen különösebb érzéssel. Lehet, hogy csak rosszul csináltam valamit? Lehet, hogy azzal van a baj, hogy egyedül csináltam? Így nem olyan izgalmas. Ha a közös titoknak mindig van egy megmagyarázhatatlan hatalma az ember felett. Tudva, hogy csak két ember vagy egy szűkebb csoport ismeri azt a bizonyos rejtett információt. Igen, bizonyára ez lehet a probléma. De mégis kiket tudnék rávenni, hogy lopjanak – „nem!” szóltam magamra, itt nem lopásról van szó, hanem szimplán jogalap nélküli gazdagodásról. De ez úgysem hiányzik Feri bának, a bőre alatt is pénz van. És mintha valami deus ex machináról lenne szó, a horizonton feltűnt egy csapat gyerek, a kapucnissal az élen.
– Finn, ezt nézd! – kiáltottam felé, miközben feltartottam a rágót. A kapucnis megforgatta a szemét.
– Azta, vettél egy rágót. Még ilyet!
– Nem vettem. – A kapucnis megvonta a vállát. – Finn! Én ezt – suttogóra fogtam – eltulajdonítottam. – Elismerően füttyentett.
– Na, az már valami! Gratulálok! – mondta, és már indult volna tovább, amikor megragadtam a kezét. – Ez most komoly? Megint? – kérdezte, miközben a kezemre nézett. Engedtem a szorításból.
– Nem volt igazad. – A kapucnis sóhajtott. A többiekre nézett, néhányan nevettek, és összesúgtak.
– Menjetek előre, mindjárt jövök én is – mondta nekik, majd felém fordult.
– Miben nem volt igazam?
– Azt mondtad, hogy ilyenkor olyan, mintha te irányítanád az életedet. – A kapucnis megvonta a vállát.
– Ezt mondtam volna? – Bólintottam. – Lehet, nem emlékszem.
– Meg azt, hogy milyen izgalmas, és ekkor érzed azt, hogy igazán élsz. – Finn elmosolyodott.
– Ó, te lány! Ne higgy el mindent, amit mondanak. Főleg ne idegeneknek – mondta, majd megpaskolta az arcomat, és fütyörészve a bolt felé ment. Ledöbbenve álltam az út szélén. A szél fújdogálta a kiszáradt talaj felszínén felhalmozódott földet. Ledobtam a szatyraimat. Hazudott nekem! Finn hazudott nekem! Megloptam Feri bát! Én őt! Pedig olyan kedves és megértő mindig. Mi a baj velem? Leguggoltam, a kezembe temettem az arcomat. Üvölteni tudnék. Csukva van a szemem, és érzem, hogy ez a sötétség, amit látok – vagy igazából, pont hogy nem – azt jelenti, hogy lekapcsolták. Elvették a fényem. Finn vette el. Hirtelen kinyitottam a fejem, felálltam, és kerestem egy követ, amibe belerúgtam. Nem is realizáltam, hogy merre és mekkora erővel találtam el a követ, amíg meg nem hallottam a csörömpölést. Egy arra járó autó ablakát sikerült, mely a becsapódás mentén betört, és az ijedt sofőr satufékezett, de már csak a kanyarra figyelmeztető tábla tudta megállítani. Leültem az út szélére. A sofőr kiszállt, és utastársát, akinek az ablakán behatolt a kő, szólongatta. Végül az illető felébredt, és a sofőr segítségével kikászálódott az autóból, miközben a vérző fejére szorította a kezét. A sofőr, mikor meglátta, hogy nézem őket, viharos léptekkel közeledett felém, meglehetősen dühösen.
– Ugye, most csak szórakozol velem? – Megvontam a vállam. – Kilövöd az ablakomat, a feleségemnek bezúzod a fejét, és csak itt ülsz?
– Sajnálom.
– Mit mondtál?
– Sajnálom. – A férfi felnevetett.
– Ó, ez a baj ezzel az országgal! – Végigmért. – Az ilyen elkényeztetett libák, mint te, semmire sem becsülik az életet. Miért is becsülnék, amikor egy pillanatig sem kellett megdolgozniuk semmiért, nem szenvedtek hiányt semmiben, és a tökéletes kis életüket élik apuka pénzéből!
– Az én életem nem tökéletes – mondtam, de ez csak olaj volt a tűzre.
– Ó, nem? Elfogyott a Prada táska a boltban? Nem jött ki az új Chanel kölni? Szegénykém!
– Kapja be – mondtam, és felálltam. Meguntam a beszélgetést. Megragadta a karom.
– Akkor van vége ennek a beszélgetésnek, ha én azt mondtam. Hülye p*csa! – Megvontam a vállam, ő pedig elindult a kocsi felé. Közben maga elé motyogott félhangosan. – Bár vetélt volna el anyád, vagy halt volna bele a szülésbe veled együtt! – Ebben a pillanatban valami bekattant. A fekete kép a fejemben, mintha egy árnyalattal sötétebb lett volna. Nekirugaszkodtam, és lerántottam a földre a nekem háttal álló férfit. Meglepetésként érte, így könnyedén rá tudtam ülni a hasára, miközben ököllel vertem a fejét. Bármennyire ironikus egy idő után már a Stayin’ Alive ütemére ütöttem. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, míg Feri báék lerángattak a félholt férfiról, egészen addig, hogy a rendőrök kiérkeztek. Valahol a kettő között elővettem a rágót a zsebemből, és egyet a számba téve, rágni kezdtem. Ahogy a felnőttek a fejem fölött beszélgettek, rájöttem, hogy valami megrepedt a falamon. De ahelyett, hogy fényt láttam volna átszűrődni, helyette valami áttetsző, folyékony anyag szivárgott a résből. Néhány másodperc múlva elhagyta a szememet az első könnycsepp, mely a porban landolt. Elmosolyodtam. Eszembe jutott egy dal. „You like my hair? Gee, thanks, just bought it / I see it, I like it, I want it, I got it.”