VERS

Köves István: GATTAMELATA NYERGEL, ELKÖSZÖN

Az őrtorony fölött lebegő apró sólymok úgy mutatják,
akár a távolban színváltó délibábpocsolyák csillanása,
forró a hegy is, a levegő is, hajnalban mindenáron
ártatlannak mutatja magát a táj, de mi tudjuk, komám,
a zsoldos csak zsoldos marad, bérkatona, bárhova elszegődik,
de mert ilyen semmivé lettek páncélos-fényes, jó gazduraink,
most elég volt, verje el a púpos-pestis szajha váraikat,
odébbállok, még ha kevesebb, keserűbb kenyér jut is,
viszont cserébe nyíltan parolázhatok a csőcselékkel,
azok legalább azt gondolják, amit szemembe szólnak,
s amit kimondanak, gőzölgő vérük adják érte,
ha kell, gondolatuk, szavuk, egyenes és tiszta.
Itt nekünk kis ideje nincs dolgunk már igazán,
ezért, hogy nincs maradásom, nem tartóztat
se bor, se asszony, se hír, se dicsőség.
A konyhájuk így-úgy elmegy, illatos italuk iható,
de mulatni nem tudnak, csak ordítni, dorbézolni,
dalnokaik cserregő szarkák, merszük, mint az ibolyának.
Láttál-e szobrot, képet a falon, könyveket?
Kertecskét, enyhadó ligetet? Mindenütt kő, kő, csak a kő!
Figyelted este, észrevetted, nevetni senki soha. Senki!
Mi tartson itt? Záptojásszagú kisasszonyaik?
Akkor már inkább a kakukkfűillatú seggű pásztorlánykák.
A pénzért? Még a zsákmányból is kupori fukarak.
Kevélyek itt az urak, sunyik a szolgák, hát még az apát!
Kegyenclelkű kényurak feszítenek a palotában,
fogadkozás, eskü ezeknek? Jézusom, mire?
Bőrét vedlő kígyó, tekergőző minden szavuk!
Csak lifegünk itt, mint ördögnek ajánlott rózsafüzér,
fojtópórázon acsargó vérebek nyálát kerülgetve.
Miért nem akadt akkor még barátod közöttük?
A lovam kedvesebb nekem, mint a legtöbb!
Nem érzed a dögvészt, nem bántja az orrod?
Nekem bűzös itt minden. Múlik az ősz, nem várom be a telet.
Nézzed csak, mi készül körülötted, rablás és rontás,
a sudár fák görcsbe merevülnek, egyik sem akar hurkot tartani,
vigyázz, komám, ha maradsz, véred ne vegyék!
Te tudod. No, add föl a zsákom, Isten megáldjon.
Zsoldos vagyok, nem pór, keresek jobb urat.