Kiss Tamás: Mókuskerék-patchwork…

Most, a téboly-világzaj után, megérkezett valami egészen furcsa, univerzális halálfélelem szülte világcsend.
Olyan csend, aminek igen szokatlan zizegése van. Mert minden csendnek van hangja, mégpedig eredeti, összetéveszthetetlen zöreje. Önáltató reménykedők, s az „örök optimisták” szeretnék hinni, hogy ez a csend, csupán az utcák, terek, boltok csendje. De egyre inkább a belső emberi élő – terek csendjévé lesz, ami nem is csend… Azt is susogják, hogy ebben a csendben egyre szebben és érthetőbben válhatnak hallhatóvá a világ természetes zajai, a madárcsicsergések, akár a vadgalambok udvarló beszélgetései, a kutyaugatások, a cicák nyávogásai, a becsapódó ablakok, ajtók durranásai, nyikorgásai, na és a szél suhanásai, az esőcseppek melodikus koppanásai, és a tenger morajló hullámzás-ritmusa, akár a szűk sikátorok falairól is visszaverődhet. Ugyanakkor, valami féle jaj-csend is kezd kihajtani a lélek-tudat rongyolódó zugaiban. Csak figyelni kell. Otthon megreccsenhet egy régi parketta, kinyílhat egy ódon szekrény ajtaja, hallatva fura csettegéseket. Mintha életre kelnének az élettelenek, és mindenféle lim-lom. Holtak kéretlen szellemei kezdik vigasztalni éleződő érzékeidet. Csupán néhány száguldozó autó, motorkerékpár gépzaja, vagy a tetthelyre siető rendőr-, és mentőautó sziréna-süvöltései robbannak bele e beszédes némaságba. Lehet, hogy már te is ezektől nyugszol el pár pillanatig? Vagy rosszul értelmezed/értelmezzük „a pillanatot”, és elkövetkezhet végre a filozofálás, az átgondolás időszaka? Vagy késő? Egyáltalán az élet késett le végleg valami igazán szépről? Nem kizárt, ugyanis, a rém-reális hivatalos jóslatok szerint a halál lesz a leggyakoribb látogató, akinek maszkot sem kell viselnie, hiszen arctalan.
Darálás-szünet van? Nem biztos…Tényleg idillikus lett hirtelen az élet? Így „kell”, kellene felfogni, vagy másképpen, vagy ép ésszel nem lehet felfogni?
Életritmus-zavar, szívritmus-zavar, gondolat-, gondolási, tudati zavarok, vegetatív idegrendszeri zűrök, émelygés, hányás, hasmenés, migrén, vérnyomás ingadozások, depresszió, agyvérzés, infarktus, embólia, meg minden más, mint megszokott, elfogadott, halálokat is okozható világjárvány-betegségek. Ezek „teljesen természetes, az élettel együtt járó megbetegedések, szimptómák”, hangzanak a diagnózisok szerte a világban.
A felajzott élet rettenetes rohanásai, zajtömegei…
A hirtelen beállt csend, mintha megszűnt volna a világ és az élet…
Két élet-felvonás, szünet nélkül…
Mókuskerekek elé fogták a leggyorsabb lovakat. Beszállás! Indul az élet-boldogság-vonat!
Szétzakatolják az agyadat, leszázalékolják gondolkodóképességedet.
Mint őrlésen ügyködő, gyorsuló malomkerekek, úgy csapolják véredet a pucér, szürke semmiségek. „Dolgozni kell, mert enni kell!” Zajt zajba és jajba, saját karodat saját karodba  öltve zakatolni utolsó leheletedig…Mert lényegében senkid sincs…Reményekről reményekre ugrálva zuhanni poklok lelki koszaiba, szövögetni az eleve abszurdumok tömegeit…Beszélni, dadogni összevissza, reklám-tudat böfögésekkel zabálni a hamburgereket és egyebeket, utazni és utazni, közben összevissza mutogatni, mint akit egyhuzamban felpofoznak … Eközben pedig egyre gyorsulva forogsz magad körül, mint megkergült ringlispil…Mint megkergült ringlispil…Nem érzed arcodon a puffanásokat, melled mélyén rotyogó szíved vészjeleit, hiszen boldog vagy…Hiszen boldog vagy…Aztán egyszer csak eljön az aztán…Hát nem tudod? Persze, hogy nem, persze, hogy nem…
Mókuskerék kettő: teljes leállás…Váratlan csend-, és magány-tömeg…Felrobbannak  a mókuskerekek, de újak születnek…És elkezdenek működni…Mint malomkerekek a vizet a patakból, úgy merik ki belőled az életet…Ezek nem az élet tartozékai, ezek idegen anyagok, nem ismerik az élő minőségét…Kimerik, elszennyezik, amit kimertek, aztán visszatöltik…Kimerik, elszennyezik, amit kimertek, aztán visszatöltik… Aztán visszatöltik…Egyhuzamban kimernek és töltenek…Forognak és forognak…Beépített, perpetuum mobile üzemmódban működtetett tudat-protézisek…Szuggerálnak és szuggerálnak…Te pedig egyre nagyobb zökkenőkkel forogsz magadban és magad körül… Forogsz magadban és magad körül… Elvezetnek magadtól, kivezetnek magadból…Csendre parancsolják tudatodat, megállítják elmeműködésedet…Rémeket hallasz, majd nem hallasz semmit, nem érzel semmit…Rémeket sem hallasz, mert nem hallasz semmit, nem érzel semmit…S közben únos untalan mondják neked az életmocskoló híreket, tragédia-tudatot építenek széthulló agyadban, míg egyszer csak végleg kikattan belőled az értelem…És egyre riadtabban, sebesebben pörögsz, pánikagyad kattogva zörög, pánikagyad kattogva zörög…De te már nem tudsz semmit… Semmiről, sem tudsz semmit… Semmiről… Végre boldog lehetsz, ha megbolondulsz, vagy megboldogulsz…Biztosan megboldogulsz…

„Addig élj!”

A maszk mondja meg az embernek miféle legyen
és az ősz a fának, hogy mikor dobja le leveleit…
Az álarc dönti el, hogy mikor kell egy másikra cserélni
nem Te.
Addig nem, míg nem tudsz élni…
Addig nem, míg nem tudod mi is az az élet…

A kutyád mondja meg neked mikor mehetsz haza
és a fölé rendelted, hogy te mennyit is érhetsz…
nem Te.
Addig nem, míg morál-szennyekben bőszen turkálsz
s közben azt hiszed, hogy jót is cselekszel néha…
hiszen mindig későn tántorogsz haza…

Addig, míg egyszer meg nem botlasz
és szemed körül ki nem reped a mimikád
és meg nem látod magad egy olajos tócsában
szégyenfoltjaidban felbőszülten henteregve
zsebeidben kutakodva pénz és szeretet után…
Addig nem…
Vagy akkor sem…

Hol? Ki? Mikor? Miért?
Én sohasem? Te sohasem?
Lét-beosztott vagy egy sokmilliárdos ember-szigeten
Valahol…
Nem is túl sokáig, csak Addig.
Valaki majd megmondja, vagy megsúgja neked, hogy Meddig,
de nem Te, nem Te döntöd el azt sem…
Orvosok és Isten hajol majd föléd akkor és ott…
Addig, amíg érdemes küzdeni érted,
ha már egyszer nem Te voltál az,
aki ezt magadnak megtetted
Egykoron…

Látod, Eddig tartott az Addig…

„Ha megismered majd a pénzt és meglátod a nyomort,
Mondd el nekünk azt, hogy milyen érzés volt!
Nézd az utat, feledd az álmaidat
Addig élj, amíg élni tudsz!
Addig menj, amíg menni tudsz!” (Omega, és Ómega pont…)

Nem hallod?