Juhász Zsuzsanna: Az omegák

                Úgy vagyok én ezzel az írással, mint az a keleti gyógyító.  Csinálta, csinálta, fogadta a betegeket. Nyúlkászott oda, ahova kell. De elege volt valójában a betegekből, nem érdekelte a pénz sem. Csak a meccset akarta megnézni, és nézte is, bekapcsoltatta a tévét, hogy a keze tiszta maradjon. És nézte, miközben gyógyított, váltig állítva, fogalma sincs, hova nyúl és miért. De gyógyultak rendre az emberek.
                Hát így vagyok én is, most csak úgy, mellékesen szeretnék írni, nézegetve a tévét. Mert mit érdekel engem a mostani fiatal nemzedék. Node tegnap megtudtam, hogy a farkasok az omega hímet küldik rá a betolakodó ellenségre, hogy teszteljék az ellenség erejét. És az utolsó hímért nem kár, ha pusztul, mert gyenge a vadászathoz, csak viszi a húst.
                És valahogy így vagyunk mi is, hogy ezeket a mostani fiatalokat ráküldjük az ellenségre. Egy alapjaiban megváltozott világra, és nézzük, hogy kibírják-e.
                Igen, mi egy egész nemzedékből csináltunk omegát. Mondjuk, mondogatjuk, hogy most nem szívesen lennénk fiatalok, de nem mondjuk, miért. És ez nem becsületes. Ez a sunnyogás.
                Be kell vallani, hogy én tévét szeretek nézni, ki akarok kapcsolódni, és nem azzal törődni. Hogy a srácoknak annyit kellene keresni, hogy gyerekük lehessen, ha akarnak gyereket. Különben minden nőről a szegénységük jut eszükbe. Hogy kizáródtak alaposan a szaporodásból, mint a farkasok omega hímjei. Viszont dolgozhatnak nappal, és ihatnak éjjel, a világ végezetéig. És nem is tudják, hogy valaha volt agglegény-adó, olyan pénz, amit a gyerektelenek a gyerekeseknek adtak. Hogy valaha alap volt a gyerek, a törekvése a társadalomnak, hogy lehessenek gyerekek. Sőt. A gyerektelen férfi gyanús volt, akinek se kölyke, se felesége, az nem hoz áldozatot nehéz helyzetekben. Előbb áldoz fel mást, mint önmagát. Ahogy az igazán nehéz helyzetekben az alfa hím dobja be magát, hisz neki van a legnagyobb rábeszélő ereje, s a legtöbb kölyke is.
                És ott az omega nők tömege. Fiatal, anyának való nők, tele öröklött képességgel. Jó kommunikációs készséggel, jó beszélőkével, hogy minden családi vitát el tudjanak simítani. és tele szervezőképességgel, gondoskodásra hajlással. És együttérzésre való képességgel. Hogy a szótlant is meg tudják érteni, s hogy kiszűrjék a csalókat. Akik mást mondanak, mint amit éreznek. És mi vár rájuk?
                A barátság, extrákkal. Egy srác, aki a szexen kívül nem is nagyon akar mást, többet. A hit, hogy kezdetben nem, de aztán majd nekik is lesz gyerekük, csak többet kell majd dolgozni, tanulni vagy mindkettő. Vagy marad a realitás, a való. A mostani való, a dolgozói szegénység. S akkor jobb, ha úgy érzik, gyerek nélkül is jó. Jól megvannak így is, legfeljebb kutyát tartanak. Bár kutyákra építeni a családokat, társadalmakat elég sikertelen vállalkozásnak tűnik.
                Bár nem akar itt senki semmit megoldani. Csak nézünk, és nézzük a fiatal omegáinkat és bólogatunk. Hogy igen, majd kiemelkednek, a fiú feltalál majd valamit, vagy belecsap egy jó üzletbe. A lány meg színésznő lesz, divatkirálynő. Miközben nagyon jól tudjuk, hogy nagy részük nem emelkedik sehová. A tömeg, a tömegből ugyan hova is emelkedhetne. És akkor marad a kutya.
                Mi meg csak nézünk, de tényleg. Tudjuk, hogy kiemelkedni majdnem lehetetlen, az omegák tucatfiúk és tucatlányok. És hagyjuk, sajnos szó nélkül hagyjuk, hogy egymás torkának menjenek. Addig se a miénknek mennek. A lányok lefitymálják a fiúkat, hogy nem elég okosak, gazdagok, ügyesek, hogy nem hajtják a pénzt.  Eléggé, s a fiúk szekálják a lányokat, hogy nem elég szépek, soványak, hogy el akarják tartatni magukat. S az emancipáció nevében olykor még azt is megkapják, hogy nem keresnek eleget.
                S mi nézzük őket  és hallgatunk, holott tudjuk, hogy az öregek kezében van itt minden. A robotizációval ők gazdagodnak. Egy gyermektelenedő társadalomban is ők, mert nem kell adót emelni. Sőt. Vajon közfeladat-e még a gyerekek felnevelésének segítése? Kötelessége-e minden társadalomnak? Vagy sokkal kényelmesebb és olcsóbb, ha hirtelen a jólétre törekvő társadalomból átugrunk családalapúba. És akkor egye meg mindenki hirtelen, amit főzött. Tartsa el egyedül a gyerekeit, a köz segítsége nélkül. És legyen hálás a jóistennek, hogy szülei időben elhaltak. Hogy azokat már ne kelljen eltartani.
                Szóval tényleg disznóság szó nélkül hagyni a fiatalokat.
                Mert lehet, hogy a gyerek elvétele az azért túlzás volt. Az lehet, hogy megborít itt mindent. A profit oltárára rakni millió meg nem születést, az lehet, hogy túlzás volt. Veszélyes, társadalmakat megborító próbálkozás.
                Persze nem gondolta át ezt senki, egyszerűen megtörtént. Addig-addig csipegettek le a munkások béréből, hogy egyszer csak nem maradt gyerekre. A munkásosztályt meg nem kell újratermelni, mert kiváltják a robotkarok. Pedig a gyerek, a gyerekért sokat tettek az emberek. Sok rosszat, erkölcstelen tetteket, sok megalázkodást, de főleg jót tettek értük, nagyon sok jót. De áldozatot hozni főleg gyerekért hoztak az emberek, az áldozatkészséget főleg gyerekek tudják kiváltani belőlünk, a saját gyerekeink főleg. S velük, a hiányukkal elvész az áldozatkészségünk kiélésének lehetősége. Holott ez volt embervoltunk alapja, fajunk túlélésének alapja. És a társadalmaké. Csak az a közösség jó, amelyik segít nekem gyereket, öreget tartani. Hogy én számolatlan adhassak, nagyvonalúan, méricskélés nélkül a szeretteimnek. akik főleg gyerekek.
                De tényleg, miért is akarnának gyereket a fiataljaink. Ha tudják, hogy nem tudnának esetleg drága gyógyítást venni, egészséget a gyereküknek, hisz maguknak se tudnának. És az se biztos, hogy diplomát tudnának neki adni, de minek is. Hisz lehet, hogy ők maguk is diplomások, de nem keresnek sokat.
                Viszont így marad a biztos szülőkkel lakás. Ami olyan, amilyen. A fiúk kiegyeznek az anyával, pótolják az apát, aki rég elvált az anyjuktól. És összezárnak jó szorosan, ha kell, és nem féltékenykednek, mert előbb-utóbb megtapasztalják, hogy az első marad a kapcsolatuk, bárhogy is alakul az életük.
                A lányok meg tűrik az anyjuk ellenszenvét, mert nem tudják, hogy ez ösztönös. Az anya nem akar osztozni a csapatban elfoglalt erejével, hatalmával. Mert többnyire ő is egy férfitól kapja. Ahogy a gyerektartást is. A felnőtt lány sajnos újabb gyerekkel fenyeget, új éhes szájjal. Tán innen van az ösztönös averzió. De ezt el lehet nyomni, okosan megbeszélni mindent. Tabuvá tenni az új kiszemelt férfit. Mert az anya-lánya kapcsolatban nincs helye a féltékenységnek.
                De hogy is gondolhatnának minderre a fiataljaink, a tömeges omegák. Mi pedig csak nézünk, hogy egy alapjaiban megváltozott világban kellene helytállniuk, hagyományok, biztos támpontok és gyerek nélkül. De ahelyett, hogy összefognának, tűrnek mindent a megélhetésért.
                A férfiak például fanyalgás nélkül takarítanak, legfeljebb vesznek gépeket, és büszkén gépi takarítanak. És vállat rándítanak, ha azt hallják, sok nőnek stzexuális szolgáltatást is kell nyújtani, hogy megtarthassák az állásukat.
                Talán mert ők is megtennék. Az állásukért. Az egyéni, a nőtelen, gyermektelen túlélés jegyében.
                Miközben minden a férfiak kezében van. Főleg az idősödő férfiak kezében.