Csikai Gábor: Hullámok

végtelen égre ragyog fel a hajnali szikra, amely már
százezer éve reményt ad a szívnek, az átkaimat mind
messzire hordja, kezében tiszta salakja a csendnek,
szétszóródik a földön néha, de összeszedem még,
és arcomra kenem, hogy védjen a napsugarak zord
ostroma ellen, s így aztán sose hagyja, hogy érje
ostora vad fotonoknak a bőröm, visszaverődik
tán a magasba a hullám innen, ám hova ömlik,
nem tudom azt én, vert hadaim kell kelteni újból,
s küldeni végre reményteli furcsa csatába a végső
győzelemért, amely éppúgy válhat rút vereséggé,
mint az előző, mindenesetre ez éppen a dolgom,
s lesni időm hullámok táncát nincs nekem immár