PRÓZAIRODALOM

Juhász Zsuzsanna: A macsó

Emlékszel? Egyszer éjszaka felriadtál.

            És azt képzelted, egyszer majd meghal a kutyád, és zsákba kell tenni és eltemetni a telken.

            És ez elborzasztott téged. És sajnáltad a kutyát, de még inkább tenmagadat. Hogy fogni és vinni kell. Azt, amit szerettél, amiért az életed adnád inkább, csak ne kelljen látnod a halálát.

            És tudom, hogy így van, hogy sose lehet tudni, kit ragad el inkább a halál olykor. Hogy néha a halott élőbb és az élő hasonlatosabb a halotthoz.

            De azért ne. Ezért ne siess előttünk, ne akarj előbb, legelőbb a földbe csusszanni. Gondolj a kutyádra. Ő pontban este kilenckor vár téged. Mert akkor szoktál hazajönni. Mintha óra ketyegne benne. Mint az együgyű lelkekben, a fogyatékos gyerekekben és az elbutult öregekben, akik tudják.

            Mindig tudják, mikor jön el az étkezés ideje. S a kutyád tud sietni, mert mióta más munkahelyről kicsit később érsz haza, ő akkor is kilenctől vár. Mert mit lehet tudni, hátha a régi óra szerint jössz, a régi idő szerint. De ne félj, csak nyugtalankodik.

            Nem nyüszög. Fegyelmezett, rossz gyomrú állat, mint te. Mondták is a menhelyen, nem bírja a száraz kosztot. Pedig hát bír ő mindent, megeszik mindent, mert úgy mondta a fiad. Bízik. Bízik bennünk, hát megeszik mindent, amit elé teszünk. És csak akkor fostosodik el, ha túl zsírosat kap. Emlékszel? Egyszer főtt püspökfalatját adtam neki, kacsáét, rengeteget. Hát persze, hogy aztán végigfosikálta a hajnalt. De azért rosszgyomrú, mint te. Hol sok, hol kevés a gyomorsava, mint neked. Úgy látszik, ez valami kanos dolog. Ősi. Ha van jó kaja, degeszre eszitek magatokat, de ha dolgotok van odakint, ha a kintre kell figyelnetek, ha rosszak a külvilág hírei, egy falat se megy le a torkotokon. Készültök ősi módon a harcra, üresen tartjátok a gyomrotokat, hogy ha harcolni kell, a kaja emésztése ne vegyen el tőletek energiát. Tele hassal nehezebb mozogni, de gondolkodni is, mert minden vér a gyomorba szalad ilyenkor, a fej meg eltompul, elnehezedik.

            De azért ne előzd meg a kutyát, és senkit sem a családból. Bár elfogadom, mert tudom, hogy fura szerzet a férfi. Mindent, mindenkor magára vesz. Minden baj okozójának érzi magát, minden családi rossznak. Emlékszem, bár akkor nem értettem, te mindig betegebb lettél, mint a gyerek. Valamelyik gyerekünk. Annyira belekeveredtél, szomorodtál a betegségekbe, hogy a gyerek már rég jobban lett, de te még mindig szánnivalóbb voltál. Nem is szerettelek bevonni a mindennapi, apró-cseprő gondokba. Inkább azt mondtuk a gyerekekkel, mikor már nagyobbak voltak, hogy megoldjuk a gondot magunk, aztán majd egyszer elmondjuk neked is. Mert szántunk, mert ismertünk, mert tudtuk, csak ártanánk neked. És szerettünk, szerettünk annyira, hogy ismertünk, megismertünk téged, és védtünk. Tudtuk, hogy ezzel a hallgatással, önuralmunkkal védünk meg a mély levertségtől. És látod, bevált. Mert nagy, zűrös, sokgondú család voltunk, ráadásul meleg, engedékeny stílusban neveltük a gyerekeinket, és tartottuk egymást mi ketten.

             De te mégis megérted a kort, a negyven felettit. Hisz tudod, a férfiak negyven felett egyre kevesebben vannak a nők számához viszonyítva. Mert ilyen a férfi. Gyászolni, nem csak kicsit mindig belehalni tud a veszteségbe. Vagy abba, ami annak látszik. A nőnek megannyi apró gondja van, és számtalan rokona, neki könnyebben kezd újraindulni az élet, ha vesztesége van. De a férfi más. Neki az a dolga, hogy azt kutassa, hogyan kerülhető el legközelebb ez a veszteség. És kutat, és kajtat. Gyógyszerek, erős, okos technikák, technológiák után, megnagyobbítja az eszével a földet, a hazát. Trágyáz és öntöz és inszeminál, hogy erős, nagy testű, bő hozamú állatai legyenek. Kaja ma, de holnap is lehetőleg. Egészséges rokonok ma, de holnap is, ha lehet.

            Mert ilyen a férfi. Ez van a génjeibe írva. De te azért ne előzd meg a kutyádat. Ne menj el előbb, csak azért, mert gyászolni nem tudsz. Pár év csak, talán hat, annyi kell még neki. Ennyit igazán kibírhatnál még. És aztán ki kell bírnod a halálát is. A természetes, öregségi halálát a nagy mafla dögnek. Látod, én is haragszom rá, hogy nem él addig, míg te. De miattad haragszom. Miközben azt is tudom, férfinak nem való semmi, ami a pusztulásával fenyeget, mert az letaglózza a férfit, leteríti, megöli. A férfi önvédelemből és nem 9önzésből menekül el minden rossz kapcsolatból.

            Ahogy te is elmetél mindig, ha bajaink támadtak egymással. Valójában nem érettél semmit, csak azt értetted, hogy elégedetlen vagyok veled, pedig te igyekeztél. És ezért elmentél, és nagy bánatodban és anyátlanságodban-családtalanságodban gyorsan felszedtél valakit. Vagy csak próbáltál, de ez már a te titkod legyen. Majd pár óra, pár nap múlva hazajöttél, és pár szál virágot tettél az asztalra. És vártad, hogy rád nézzek. Rád, és csak rád, és értselek. Én értselek jobban, jobban, mint te tenmagadat. És fogadjalak el, bármi bárhogy történt. Én meg elnevettem magam, és mosolyogva, bólogatva néztem rád.

            Mert én se nagyon értettem semmit, de a láttam a jószándékodat. De valójában én se voltam sokkal jobb az emberi kapcsolatokban. Csak csináltam, de nem értettem hozzá. De muszáj volt. Muszáj volt képviselni a családot kifelé, muszáj volt elosztani, beosztani anyagi, érzelmi és szellemi erőnket. Te jóisten, még most is megijeszt, hogy hányféle feladatot kellett. Kellett volna jól ellátni nekem. De én se voltam profi, és túl lelkes sem, de csináltam, látod. Te a forrásokat kutattad odakint, én ellavíroztam valahogy idebent az élőket. De a csónak közös volt. Te is én is arra törekedtünk, hogy ne süllyedjen el.

            És én nem is akartam modern lenni. Az a szép, modern felfogás, hogy a nő is dolgozik, tehát otthon is meg kell osztani a házimunkát, nálam nem működött. Pedig próbálkoztam. De annyira gyatrán kezelted a konyhai eszközöket, olyan lassan nyúltál a sülő-fővő ételhez. Hogy hol téged féltettelek a sérüléstől, hol az ételt, hogy kárba vész. Pocsékba megy, neked meg vereség élményed lesz csak. Hát könnyű szívvel hagytam, hogy távol maradj a konyhától.

            Hisz így is talpig férfi voltál, szívem. Igen, valódi macsó. Akinek az ereje, az igazi erő az önfegyelmében volt mindig. És ez, és csakis ez különböztetett meg engem mindig is a férfitől. Sajnos. Én a férfihoz képest, majdnem minden férfihoz képest szertelenebb vagyok. A döntésekben túl gyors, hebrencs, mának élő inkább. De, és ez fontos. Igaz, most, hogy öregszem, örülök a higgadtságomnak. Most, hogy lecsökkentek a női hormonjaim, pont annyira vagy nő, mint férfi. Viszont kezdetben, a kezdeteknél bő, női hormonok nélkül bele se mertem volna vágnia családalapításba. Emlékszem, még emlékszem, és merek is emlékezni, hogy első gyerekünk hordásakor én csak egy bamba, nyugodt, jól evő, lassú tehén voltam. És hisztisre, nyafogósra idegesítettem a főnökömet a nyugalmammal olykor. Ráadásul ez az év Csernobil éve volt. De nem tudott nagyon felizgatni, ahhoz több férfihormonnak kellett volna lenni bennem. Aldoszteronnak. De nem volt, és jobb is. Mert a nagy aggodalmaskodásban, a félelemtől, hogy itt a világ vége, elvesztettem volna a gyerekünket. Világgá futottam volna, pánikkal telten lélekben, és közben, a lelki futás, menekülés közben kipottyantottam volna a gyereket idő előtt. Mert igaz, ha a test, az anyaméh elromlik, a gyereknek jobb gyorsan kiszületni. Mert ez szolgálja a túlélést. Ha marad, meghal. Vagy annyira sorvad, hogy nem lesz ereje nekiindulni. De a gyerekek, az okos magzatok akkor is nekiindulnak, ha az anyának lelkileg lesz rossz a hely. És hormonálisan, idegileg pont olyan, mint egy űzött, elűzött nő. Egy ember, aki kénytelen elmenni, és új, jobb helyet keresni. Szerintem, tudod, nem a koraszülések száma sok nálunk, hanem a korán születéseké. A magzatok elindulása a rossz helyről egy jobb felé. De kényszerből.

            De látod, megint női dolgokról beszélek neked, holott rólad akartam. Rólad, hogy akard a gyógyulást. Mert mi emberek vagyunk, lányaid, fiad és én valahogy meg tudnánk birkózni a haláloddal.  A sietségeddel, hogy el akarsz menni, mert fogyóban érzed a forrásokat. Hogy nekünk több maradjon, hogy egy szájjal kevesebbet kelljen betömni. Hisz’ gyermekké tesz ez a jóléti, modern társadalom bennünket. Ezer szállal függünk tőle. És ez unalmas, látom. Neked is, nekem is. Egyre nehezebb mutatni, hogy ez a világok legjobbika. Mert egyrészt tényleg nem az. Öregnek lenni itt igazán nem jó. Eltartottnak, nyugdíjasnak. Másrészt mi is öreg dolgozók vagyunk már, és egyre inkább nehezünkre esik elhitetni, milyen hálásak vagyunk. Hálásak, hogy dolgozhatunk, hogy termelhetünk profitot a munkaadóinknak. Te jól képzett fiatalokat, én pedig pusztán csak hasznot, pénzt a magánszektorban. De a munkánkat szeretjük. Azaz többnyire elfelejtjük, hogy pénzt is kapunk érte. Csak a főnökeink nem tudják elfelejteni. És nekik nem is szabad egy percre se, pedig valójában irigyelnek bennünket. A gondtalanságért, az elmélyülésünkért a mindennapi feladatokban. És ezt le is verik rajtunk. Sokszor az orrunkra koppintják, hogy nélkülük semmik volnánk, hogy hálátlanok vagyunk. De mit is mondhatnánk? Hogy te lecserélhető vagy, jobban, mint mi, mert te csak birtokolsz, míg mi értünk is ahhoz, amit csinálunk. Ha nem itt, akkor máshol hozzuk a hasznot. De neked semmid sincs, csak egy papír, amit most a te neved áll, csak egy tulajdoni lap, amit bármikor elfújhat a szél. Egy vértelen polgári forradalom, vagy a nép, a tömeg véres özönlése mindenhová. Oda, ahol az van, amit ő ses kaphat meg. Jó étel, kocsi, ház. Mert enni kell, lakni kell valahol. És a kastélyokból, palotákból szoktak lenni legelőbb az árvaházak, öregotthonok. És ez így van rendjén.

            Igaz-e? De te csak a kutyádra gondolj. És szánd meg, irgalmazz neki. Hadd haljon ő előtted. Ő nem ért semmit, de vár téged. És várni fog minden nap. Kilenckor. Mióta ismer téged, az este kilenc óra szent neki.

            Mert ha tetszik, ha nem, ez a kutya lett a kövünk. Alapköve egy új, kisgyerekek nélküli, középkorú kapcsolatunknak. Egymással. A kutya, akiért érdemes mégis.  Bár csak egy kutya.

            De lásd, nem értene semmit. Engem pedig a halálba kergetne a hülye kilenc órájával minden nap. Naná, hogy nem hagyna felejteni. Egy este se telhetne nekem a gyászolásod nélkül.

            De én most nem számítok. Engem egyen meg a fene, csak ez az ártatlan állat ne szenvedjen. Mert mit tudta ő, mire, minek hozod, de jött. Rettegett az újtól, de veled jött ide.

            Mert bízott benned. Bár mást nem is nagyon tehetett. Mert a kennelben elsorvadt volna. Pedig tágas volt, és a kaja is jó volt. De nagyobb volt benne a szükség a társra. És eljött a kerítésig, a kezedig. a

            De aztán visszahúzódott megint. És te éppen ettől a lemondástól lágyultál el. A tapintattól, hogy rád hagyta a döntést, viszed-e.

            És aztán vagy két évig nem ugatott, és összerezzent az érintésünktől. És szertelen volt sétakor. És a negyven kilójával hasra rántott minden családtagot.

            És most már ugat. De mennyire! És el se tudja képzelni, hogy egyszer nem jössz haza.

            Mert ő se tud gyászolni. Várna minden este. És minden este meghalna inkább egy kicsit. És meg is hal, mert neme szik, csak fekszik és álmodozik, képzeli, hogy megjössz. De reggelre éhes lesz.

            És eszik. Mert élni kell. Élni mindenek fölött. Ahogy lehet.