Vámos György: Australopithecus africanus, avagy képzett válaszlevelek egy képzelt – ausztrál–magyar disszidens írónő – személyhez

I.

egy képre, mondhatnám képes feledre, midőn vonatablakon kidugtad, így jelezve: meg sem érkezésemet.

ez a vonat már elment.
 – sajnos csak Veled!
 
ahogy ablakon át kidugtad:
tovatűnik formás múltad
 – nem hív, nem integet!
 
meglehet,
ezért, hogy én sem nyújtok kezet,
 – hisz miért markolnám a szelet?!
 
eltűnsz, suhansz magadban,
de még is mozdulatlan,
a rendező-pályaudvaron,
mikor, mint a részegek
éjem eltűNŐcske kirabolt,
sebtében csomagolt
batyui közt ébredek.
 
csattanások, csikorgások,
érkezések, távozások fosztogatnak:
 
„vigyázat! a síneken tolatnak!”
 
utasa vagy magadnak
megváltottál, mint jegyet…
 
 – most miért furcsállod,
hogy Te vagy, aki áll ott,
 – s én megyek!
 
Ég Veled!

II.

Máramaros zöldben ausztrál magyar ír ……….

(profán a hon (hon’ meg nem..?) vágy okán)

vágyaddal
ritkán lakott…

– szép a zöldje,
ahogy a szíved földje,
csusszanva, űzőn,
álom- bozóttűzön,
ébren-füstön,
óceánon átrohan.

– száraz dal
magod
fogan.

itt-ott.

tart
a nem akart
légyott.

– hagyd hát Mr.Lance-t!
– mondd csak, mi a francot
keresel Te még ott

III.

intern naci

(hazafutáshoz…)

ausztrál                           
magyar
ír
 
„Jót s Jól!’”
 
figyelem s becsülés jár Neki:
 – megilleti!
 
az frusztrál: jut-e?
 
(bár köztünk is sok
magyar
             ír
                 ausztrál….
 – úgy értem:
ugrál,
          ugrál,
                    ugrál…
 
 – hogy fut-e?)

Rövid életrajz

Vámos György (1954-04-24)

1954. április. 24.-én születtem, Budapesten.
      Egyszerű, „proli“ családba. Apám hegesztő, Anyám gépíró volt. Sajnos már nem élnek.
      Két lánytestvérem van, akik vidéken élnek. Iskoláimat Vácott és Budapesten végeztem.
      Legmagasabb végzettségem: érettségi. Budapesten lakom.

Fiatal éveimben, Vácott, egy „avantgarde” csoport tagjaként kezdtem írni, festeni.
Ekkor vált alap-normává az örökös lázadás, a mindenben kételkedés szemlélete.
Ezt máig is őrzöm.
Kiállítások, publikációk, és az akkori renddel való fokozatos szembekerülés meghatározta egész életemet. A kezdeti, pusztán művészi másságból, „devianciából”, fokozatosan belekényszerítettek, „belepofoztak” a tudatos ellenzékiségbe.

70-80-as években aktívan részt vettem az un. „ellenzéki mozgalom”-ban.
Szervezkedtem, „szamizdatoztam”. Részt vettem illegális nyomda létrehozásában, működtetésében, csoportok és rendezvények szervezésében.
Jártam a Lengyel Szolidaritásnál, a Cseh Csemadoknál…. és kitoloncoltak mindenünnen.

Egyre szorosabb szálakkal (szíjakkal!) kötöztek a BM Ifjúságvédelmi, majd a Politikai- Elhárítási „részlegeihez”. A háromszor is felkínált lehetőség ellenére sem „disszidáltam”! Maradtam. Meg. Még.
Így megtapasztaltam mindent: a veréseket, a kínzásokat, az állandó zaklatást-üldözést, az „ellehetetlenítés” alattomos módszereit. Voltam „REF”-es, és évente kétszer-háromszor — az akkori jogrend szerint, bírósági ítélet nélkül, a rendőrség saját „intézkedési jogkörébe” tartozó „KMK” címén! – rendszeresen 30-30 napra pince-zárkákban fogvatartott….
Megjártam Vácot, Baracskát, Szegedet….

Ezért is nem tanulhattam tovább. Az egyetemek, irodalmi-, és művészeti fórumok rendre elutasítottak.
„Megkeményedtem!”

Jelenleg, (egy szociális otthoni, 15 évi! „élve eltemettetés”), 2 agydaganat műtét után, rokkantnyugdíjasként, Budapesten, Kedvesemmel „élek”…
Megkeseredve, egyre reménytelenebbül…..

DE! ÍROK! ÍROK! ÍROK!
Verseim beszélnek rólam!
Verseimben élek!