VERS

Kiss Tamás: Súlytalanság

Bárcsak lebeghetnék valakivel itt, a Napban, egy különös súlytalanságban
Nincs jobb a semmire sem gondolás édes homályánál
Amikor átúszik az emberen a sós-langyos tengeri levegő
Baj-, és tragédia-köntösök vasgyűrűit zörgőn hullajtva szanaszét a földre
És a cafatos-gyűrött rettegő lélek végre lerúgja magáról demagógia-takaróját
Megszabadulás a halál-gondolatú élettől
Elrugaszkodás az aljasságoktól…
Talán az embertől, magától?
Hát nem a madaraktól!
A kondnenszcsík-tekintetek homályos hazugságaiból táplálkozó légkörben
Tudat-rácsoknak ütközve vonyít a megvezetett gondolat
Leszabályozott amplitúdójú érzelem-flitter esőben ázik a szem
Könnyek? Ugyan! Botor gondolat!
Amikor átúszik az emberen a fulladás-áram
Jól kitalált sors-ágyba lökve hörög
A kancsal remény
Szeretnél szabad lenni?
Lehetetlent ne kérj…
Szép lesz a temetés…
S különben is, tavaszra újra megjönnek a gólyák és a fecskék
Az emberek pedig ismét nagy sorokban állnak jól programozott gépekért
Vagy egyszerűen magukhoz rendelik a metamorf világokat
Hogy jókat röhögve önmagukon mulassanak
Játszanak, eljátszanak és megjátszanak
Tömeg-pofákra igazított, jól szabott maszkokban
Önelégült mosolyokkal selfiket pózolva hirdessék
Az igazat, csakis az igazat
És aztán?
Az nincs
Csak három pont
Ami nem más, mit három csepp fekete kávé
Lelki súlytalanságra csepegtetve
Öt, négy, három, kettő egy…
Start!
Bárcsak lebeghetnék valakivel itt, a Napban, egy különös súlytalanságban…
Nincs jobb a semmire sem gondolás édes homályánál…
Amikor átúszik az emberen a sós-langyos tengeri levegő…