VERS

Géczi János: Anatómia

Megformázom a tested,
lelked szemrevaló vázát.
Hosszú, függő végtagok
a kulccsont rajzolta vállra illesztve,
s a mell, a csípő,
még mielőtt elkészülne a két láb.
Az absztrakt alapra kerülnek
a színek: az ágyék bézse,
s az almapirosba játszó almavirág,
a szeplőmakulák,
amelyek a napfényben
majd avarbarnára égnek.

De aki nélkülem voltál, az józan
és oly szilárd, mint az oltár?
A humorodhoz milyen a jellemed,
ha kesztyűbe bújtatod a kezed?
Hittél-e a teremtőben,
vagy fűben-fában, a majomősben?
Jó voltál olykor, ha hevenyészve
beleolvastál egy költeménybe?
Szükséged van-e életrajzra?
Kell-e sebész, maszkmester, fodrász,
ha belülről nyom a csontváz?
Mely üzleteket kedveled,
hol fóliába zárják a kenyeret?
Hiányzik-e ha szóközöl
a várba vezető úton a macskakő,
amikor másik városba költözöl,
s egy napot, ha napra nap,
hogy meg ne fázz, magadra öltesz?
Miféle emitt a szomszéd,
miféle vastag sminkkel
rajzol át az emlék amott,
amely legtöbbször reád gondol?
És mit adott hozzád,
s mit vett el tőled a neved?
Van-e, hogy Chaplint kineveted?
Mit mondanak a falak, a tükrök,
amellyek utánad szólnak?
S ha öregebb leszel, mint én most,
mitől foszt meg a lehetőség,
amely neked adatott?

Ennyinek elég kell lenni,
ha már elkészültél lenni.
Mondd, a képzeletem szült-e?
Vagy már nem vagy
senki képzeletének szülötte?