Vonatokra gondolok, mint József Attila.
Meddig fognak kísérteni lidérces álmok?
Talán egyszer felébred a lelkem a bánatból, és a napfelkeltével párhuzamba áll.
Talán olykor visszatekintek a múltba, hogy eszembe jussanak a veszteségek,
amelyekből éveim alatt okultam.
Tanító volt minden egyes centi a kezemen, min a hegyező éle végigfutott.
Emlékszem, mindig játszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha te kiegészítenél engem.
Mindig akkor játszottam ezekkel a gondolatokkal, amikor fentem a fogam rád. Ma már
viszont csak a kést fenem a torkomon, de ha ez megnyugtat, ez is miattad van.
És soha nem ölelhettelek úgy, mint a szomszéd fiú, akibe úgy bele voltál esve, mint ló
a döggödörbe.
Mára én is úgy jártam.
De, talán, még neki is jobb lett, mert legalább nem egyedül feküdt ottan.
Viszont én…
Csak a keserűség csókolgat.
Ennek ellenére, jót kívánok neked. Magamnak is. Bár kívánhatnék akár vonatot.
