Tóth Szilárd: Item, kalap

Sosem hordok kalapot.
De ha mégis, télen szőrmés usankát.
Fülemen szorosra húzom a két végét
süketet mímelek. Engedem hogy belepje
a tetejét a hó, de ne a csontomig, csupán addig.
Hol lordi kalapot húzok, rózsával tűzöm át,
és bíboros selyemszallaggal kötöm el.
És tavasszal az arisztokraták illatos
kertjében kelek az ékesszólókkal, gondolkodókkal,
Spinoza forgatókkal. Az életet felülről figyelőkkel ülök le
a pamlagra, az ebédet ezüstel fogyasztani.
Van, amikor szutykos és bozontos,
likas kocsissapkát húzok zsíros fejemre.
Nyáron a búzamezőn elejét a szememre csapom,
s csak egészen este, a kocsmában emelem fel.
Olyankor leülök mendikánssal, költővel,
koldussal és őrültekkel, és káromkodok, köpök ha kell.
Aztán belehányok a sipkámba és visszanyomom
a rühes, és korpás fejemre.
Ha esik, ősszel, csak akkor nem hordok kalapot.
Illetve a semmi a kalapom. Akkor mossa le a víz, a lét-szagú eső
a fejemről a kétséges gondokat, a semmi eszményét.
Ősszel nem szabad kalapot hordani.