Kiss Tamás: Apám meséi nyomán: Filo-art

Futni kell, ha bírja az ember, de legalább sietni, mert a hómezők végtelenek, és egyszer haza kell érni, meg kell próbálni a lehetetlent, hinni akkor is, amikor az ép ész már képtelen lenne erre. Horizont nincs, csak apró szürke pontocskák, lehet, hogy emberek, akik nagyon messze vannak, mennek valamerre, leginkább a megfagyás örökléte felé.

Gondolat helyett zihálás, görcsbe rándult marok van, csaknem földre dőlő vállak, lélek-, és test-vonszolás, és akarat, akarat, ami nem tudni, hogy meddig tart, talán csak addig, amíg egy teletank, aztán vége, egyszer csak megszakad, a test szétszakad, a zihálás megszűnik, és kész, ennyi. A jeges szél, mint forró vízpára csap a fagyfoltos arcokra, és

minden olyan furán meleg, mint az utolsó, gyomorban megfagyott leves, valahol egy kis faluban. Folyton gondolni kell valamire, leginkább Istenre, akinek jelentősége hallatlanul megnövekszik a fehér pusztaságban, a néha előbukkanó napsugarak kékesen nyilaló látomásaiban, és az otthonra, amiről semmit sem tudhat az ember. Lehet, hogy mindenki meghalt. Lehet, de azt nem szabad, Isten nem enged olyat. És ezt miért engedte? Néha robban valahol valami, de alig hallani, mert a folytonos hó-, és szél-süvítés minden érzéket betakar, halmokat, gúlákat emel, hullákat takar a förgeteg, a jég és a hó az úr, bármit tehet, amit csak akar. Íme, egy kéz, egy jéghalommá vált testből, az égre mutat, se fej, se más, csak fagyott ököl, majd újabb hulla-buckák, rajtuk is átgázol most a menekülő világ, a rettegés üzemanyagával hajtott lét-borzalom.

Nincs mese rohanni kell, ha bírja az ember, különben lemarad, és, mint majdnem mindent, a hátába kapja a hideget-meleget, a jeges, kérlelhetetlen grimaszokat, mert a menticídium-szellemek végtelenek, fasiszta és komcsi molekula-hullámok lebegnek szerteszét, suttognak hamis, álnok mesét, akaratot, lelket morzsolnak szerteszét, darabokra törnek minden reményt, gondolat-ébredést. Tülekedik az agyban az erőszak, mint elhurcolandók a vagonokban, de nincs egy hős, aki megnyitná a kapukat, hogy legalább lelki hómezőkre leljenek a pusztulásra szántak. A horizont csak remeg, néha úgy tűnik karnyújtásnyira a cél, aztán hirtelen a semmibe lövi magát, optikai csalósássá válik. Apró kis pont-seregek menetelnek délibábok felé, meleget, teát szeretnének, és valami mást is mellé. Közben átgyalogolnak észrevétlen, megfagyott sírokon, temetetlen, végleg elfeledett agyakon, gondolatokon, és csak mennek, és mennek, hosszú órák kiesnek, a lábak alvásba zuhant fejeket cipelnek. Akik elesnek, azoknak végük, felkelni, újra kezdeni nem lesz lehetőségük többé, a tülekedés jéglelke lelküket szilánkokká tépi. Éppen itt ül a hóban valaki, üveges szemét égre emeli, egyik karjával a hóban támaszkodik, olyan ez a kép, mintha ez az egész gyiloktér nem lenne más, csak egy kantin, és éppen vodkát, vagy whiskyt rendelne a megboldogult pasi. Ráadásul nincs is egyedül, egész szakasz üldögél körülötte tehetetlenül, hullarészeg pózokban pózolva rendületlenül, lábakat égnek emelve, öklöket rázva, ujjakkal mutogatva, arccal a hóban kutakodva. Jó lenne leülni közéjük, hátat hátnak támasztva érezni az élet melegét, de nagyon nagy a fagyveszély, jobb, ha nem tesz erre kísérletet értelmes lény.

Jobb sietni tovább, míg el nem kap a jégolvasztó alkoholos gondolatvágy, jobb elképzelni, hogy ez itt egy barátságos, mediterrán táj, olajfák, pálmafák során vezet az út valahová, ahol létezik egy másik világ. Előre, csak előre tovább. Balra a Gulág, jobbra Auswitz, előtted meg az üzleti világ; napfény, tenger, szabadság. Merre menjek anyám? Ott, távol, valami sötétlő nagy foltot látok, talán erdő lehet, vagy lebombázott tornyok. Arra felé talán még van lehetőség, oda megyek, hátha emberekre találok. Mit tehetek mást? Bolyongok.

„Bolyongok a város peremén. Ott láttalak téged egyszer én. De már hiába is kérdem, hogy látlak-e még, látlak-e még egyszer én…” „Sohase mondd, hogy vége, csak azt, hogy ennyi megérte, s ha megérte jöhet egy pont, mint mondanod kell, ó mondd!”

„Hív egy gyöngyhajú lány, álmodtam, vagy igaz talán?”

Dallamok tolulnak össze-vissza, hangulatok illannak egymásba, majd kioltódnak, az idegeken didergéshullámok száguldoznak, káosz-érzés üti fel a fejét minduntalan, közben a kilométerek és az élet egyre fogynak, hajnal van vagy este, egykutya, már egy ideje nem fontos, s talán nem is lesz az soha. Menekülünk. Bekakilunk, bepisilünk.

Jéghideg hólé melegszik az alumínium csajkában, hogy bele lehessen mártani a megfagyott kenyérhéjakat. Petróleumos tűzláng pislákol, nagyon messze vagyunk a hazától.

„Lila akácok, minek a szív, ha úgy fáj…Lila akácok, minek a vágy, ha elszáll…

Lila akácok, a boldogság sosem vár…”

Nem kell sírni, nem érdemes, mert az arcra fagyott könnyeket csak levakarni lehetne, és akkor szőröstül-bőröstül lejön a pofalemez.

„Ne sírj utánam kedvesem, várjál rám türelmesen,

magyarnak nem való a könny,

Nagy István úgyis visszajön…”

De én?

„Képzeld el, nincs Mennyország,

könnyen megteheted,

s nincs alattunk pokol,

csak ég van feletted már

s képzeld, hogy az ember, csak a mában jár.

Képzeld el, nincs többé ország,

menni fog, csak gondolj rá,

semmiért sem kell ölni, vagy halnod

és vallás sincsen már,

s képzeld minden ember, a béke útján jár.

Bolondos álmodozó – mondhatod,

de nem az egyetlen talán,

s egy nap közénk állva láthatod,

hogy a világ állja szavát.” (John Lennon: „Imagine.”)

John, Hans, és Nagy István se jöttek vissza…És más Hansok, és Nagyok sem – soha.

De ők, és sokmillió társuk nem is fontos. A lényeg; újra rakétákat telepítenek az Ukrán határra. Ők, akkor és ott, a tűznél, aztán megint csak ők, akkor és ott a tűznél, este, és hajnalban, és ők, akkor és ott, a futásban, a torkolattűzben, ők, akkor és ott, a dzsungel forró levegőjében, akkor és ott – mindörökké, mert a háború örök. A fekete foltok messze voltak és vannak, lehet, hogy erdők, de lehet, hogy tornyok, házak, emberekkel, vagy már csak halottakkal, rémes történetekkel, széttört álmokkal. Mégis arra kell menni, mert megállni nem szabad, akkor megfagy az ember. Nem tudni honnan, és mikor lőnek, hol, és hogyan robbantanak, melyik utcát veszik célba a fanatikusok. Mindegy, hogy mifélék, de erre kár gondolni, hiszen nem lehet semmit se tudni, azaz, azt igen, hogy még eltart ez a rettenet egy darabig. De a szél örök, a hó is örök, a forróság is örök, minden örök, minden tovább tart, mint a testek ziháló lüktetése. Megfagyott lovak, lovasokkal. Hófehérek, délcegek, halhatatlanok. Szépek…A hópihék pedig, akárcsak a nemzedékek, egymásra hullva szülik a dalokat, és alusszák örök álmukat. A világ állná a szavát, „Ő” olyan, amilyen, de az ember nem olyan – más.

„Tavaszi éjszakán gondolj reám, és nyári éjszakán gondolj reám, és őszi éjszakán gondolj reám, és téli éjszakán gondolj reám…” (Jevtusenko)

Engem elvittek, és mentem, téged elvittek és mentél, őt is, őket is elvitték, és ők is mentek; ölni a háborúba. Tavasszal, nyáron, ősszel és télen, mindig jöttek, vittek, és mentek, mentünk. Miért mentünk el oda? Oda, meghalni. A harctérre, vagy valami bizonytalan terepre, a semmibe, a sivatagba, a hómezőkre, erdőkbe, dzsungelekbe…Mi keresni valónk van, volt nekünk ott? Akik kiadták a parancsot, ott legfelül, ők oda sohasem mentek, csak ti, ők, mi, akiket odaküldtek. De mentünk, mert féltünk. Folyton féltünk? Kitől féltünk? Vagy nem is féltünk, hanem felgerjesztett gyűlöletből mentünk? Akkor nem moralizáltunk, vagy éppen csak kevesen, akik el merték égetni a behívójukat, tüntettek, de közibük durrantottak, elfogták őket, aztán elküldték őket – meghalni, oda.

Mert az ember becsületes, eleget tesz hazafias kötelezettségeinek, hű a társadalmi morálhoz, azaz; civilizált, és így aztán nyugodtan el lehet küldeni oda, ölni, mert megy az istenadta, megy, akár egy tébolyult pártból kinőtt gyilkos eszmerendszer által megvezettetve, és mindent képes elhinni. Hiszen civilizált, és vagy európai, vagy amerikai. Így aztán menned kell oda, ahol ölnöd kell, mert feletted tévedhetetlen, kiváló hazafiak, nagy emberek állnak, példaképek, akiknek engedelmeskedni, akikért meghalni dicsőség. Az „Elnökök” „Vezérek”, „Császárok”, „Királyok”, ők nem szarnak latrinába, nem menekülnek tankok elől, nem könyörögnek az életükért, nem rettegnek folyvást, nem zokognak, nem kapnak idegösszeomlást, de megmondják ki az isten, milyen az isten, miért olyan, mert ők mindent tudnak. Impozáns egyenruhában, öltönyökben feszítenek, bevonulnak, kivonulnak emelvényről-emelvényre szökellnek, meghatottan hallgatják a himnuszokat, főleg a nemzetit, és ígérnek, ígérnek, ígérnek, mindenki tudja, hogy mit. „Elkötelezettek vagyunk német barátainkhoz, a Führerhez….” „Éjlen a megbonthatatlan szovjet-magyar barátság!” Mi a „Varsói Szerződés és a KGST szilárd tagjai vagyunk!” Aztán: „Ruszkik haza”, majd; „Magyarország többször is kinyilvánította, hogy a NATO szerves része, minden ezzel kapcsolatos kötelezettségét maximálisan teljesíti, ennek megfelelően emeli a katonai kiadásait.” „A jövő hazánk számára is csak az Európai Unióban képzelhető el”. Valahogy így jellemes, őszinte és hazafias a dolog, mert ezt követelte a morál és a haza…Nemzedékek jönnek, mennek, akárcsak az évszakok, változnak a brokátok, zászlók színei, változnak az alakok, és egyszer csak csengetnek valahol, meghozzák a behívókat, bevonulnak, kimennek oda, és meghalnak. „Hősök” lettek szegények, megtették a magukét. Lényegében az egész nem más, mint ugyan az még egyszer, de sokszor… Csak az idő múlik, amúgy semmi sem változik, legfeljebb a külsőségek; más ruhakölteményekben suhannak a nők, másokban a férfiak, mások lesznek az egyenruhák, a jelszavak, de az utak mindig ugyan onnan indulnak, és ugyan oda jutnak, és az emberek meghalnak. Olajozottan működik az átverés, hazugság, haszonvágy, hatalomvágy és agresszivitás, hogy ne mondjuk, az ölésvágy ciklusa. Ma ez már közhely, tudomásul vett humánetológiai viselkedésmód, egyszerűen ilyenek vagyunk. De akkor miért hazudunk folyton? Nem lehetne kitörni ebből a ciklusból, vagy „ördögi körből”?

Nem, mert akkor oda az üzlet, lőttek a profitnak, na meg a politikának, a politikusoknak, a szép egyenruháknak, a harácsolásnak, a hatalom élvezésének, mindennek, ami „emberi, nagyon is emberi”. A történelem, egyetlen felvonás, nincs szünet a felvonások között, amit szünetnek nevezhetnénk az nem más, mint nemzedékek halála és újak születése. „Éreztél olyat, hogy különféle szerepeket játszunk, de ugyanazok vagyunk mind?” – tette fel a kérdést néhány „felvonás között”, Virginia Woolf.

Néhányan lassan odatántorognak a sötét foltok közelébe, és látják, hogy derékba lőtt fatörzsek tömege, mint dárdahegyek özöne áll ki a földből. Égés feketés csíkjai, hamupernye fedi egykor büszke törzseiket. Olyan az egész, mint egy lándzsás hadosztály, csak éppen szétverve, legyőzve, menekülésre képtelen állapotban, földbe gyökerezve, dermedt halálban állva. Recsegő, repedt hangzavarrá torzítják az amúgy csak simán üvöltő szelet, parittya gyanánt elhajítva egy-egy letörő ágdarabot, eltalálva sok szokványos, időtlen csatatér-pillanatot. Napóleon katonáinak lábnyomai után a nácik, a magyarok, és a ruszkik is errefelé jártak, és folyton folyvást ugyanazt csinálták; öltek. Ott voltak a megfelelő helyszíneken. Persze előttük is nagyon sokan jártak arrafelé már, de errefelé is, hiszen a világ, a Föld története, az elviselés történelme, az ember által megsebzett helyek kultusztörténete, jeles mészárlás-állomásokkal bemocskolt memoriter-tartalmak értelmetlen tradíció-egyvelegével.

Mr. Ramsay megszólal…

A Föld, és a világ számára az ember bizonyára értelmezhetetlen ballaszt, halandó, porrá váló semmiség. Túl lehet, és túl is kell élni. Ez a Föld, úgy tűnik, hogy a felhőkhöz képest, változni képtelen létmódban egzisztál, az ember meg az önfejlődés képességének önhittségében, lehet, hogy csupán Földanya reménytelen gyermeke… Jobb lenne ilyenkor egy Gauguin albumot lapozgatni. De ki foglalkozik Gauguinnel? Sokkal gyakoribb volt a dögcédula utáni kutatás, amikor a véres, fagyott kabátot kellett késsel levágni a meghalt bajtárs megboldogult testéről, fellapozni dermedt, vagy hőségtől rothadó ruháit, és, ha volt, akkor azt a naplót, melybe rettegéseit és érzéseit rótta a poklok tornácain. Írtak, írtak és írtak, a szeretteik pedig egyre többet sírtak, csak sírtak, mígnem fejük fölül elbombázták házaikat, és élet-romjaik alatt, összegyűrt csontvázakká váltak.

Mr Ramsay, mint regényhős, valamikor a viktoriánus kor után éppen azon tűnődött, hogy, „Sokban különböznék a világ a maitól, ha Shakespeare nem lett volna? Függ-e a kultúra fejlődése a nagy emberektől? Jobb ma az átlagember sorsa, mint volt a fáraók idejében? Megítélhetjük-e a civilizáció mértékét az átlagember életszínvonalából?…Hátha a legfőbb jó megköveteli a rabszolgaság létét?”…

Elhatározta, hogy „…valamilyen módot fog keresni a művészetek fölényének visszaszorítására. Be fogja bizonyítani, hogy a világ az átlagembereké, hogy a művészet csak díszítmény az emberi élet csúcsán, és nem kifejezője az emberi életnek. Shakespeare-re sincs szükség.” (Virginia Woolf). Elvégre Gauguin is elmenekült Tahitire, ahol csak „vadak élnek”. Úgy tűnhet, hogy nagy, érzékeny jellemekre, igazi lelki újítókra sohasem volt szükség, és természetesen ma is teljesen fölöslegesek. Olyam hősök kellettek a tömegeknek, akik vérzivatarokat rendeztek, úgymond „akcióhősök” voltak, raboltak, fosztogattak, erőszakoltak, mert azok (ezek) az emberek voltak az igazán erősek, ők voltak képesek hatalmat teremteni, naggyá tenni egy népet – és így tovább. Arisztotelész kutyafüle Nagy Sándor mellett, meg aztán; ki olvas ma filozófiát? „Simán” fel lehet nőni Szofoklész, Shakespeare, Goethe, Poe, Jókai, Virginia Wolf, Huxley, Hesse, Saramago, Pamuk, és a többiek nélkül…Elvégre ők nem energiaitalok, sem nem hormonpótlók, nem is PR menedzserek, nem is fizetőképesek, így mi a francnak ezek?

Kötelesség…A kisdedek, „ mióta világ a világ”, morál-kötelesség-szisztémákba születnek. „Amikor megszületünk, amikor belépünk ebbe a világba, olyan, mintha egy egész életünkre szóló szerződést írnánk alá, de azután eljöhet a nap, hogy megkérdezzük magunktól, Ki írta alá helyettünk…” (José Saramago). Már akinek eljön az a nap…

Másféle napok jönnek mindig. Az éppen bajtársa holttestét hantoló fiú, aki mérnöknek készült, de elvitték, aki zongorázni is tudott, akit – csakúgy, mint más fiúkat is -, anyja imádó kezei, apja szigorú-ölelő szemei követtek, aki első áldozó is volt, templomba is járt, és minden rendben volt, mert így volt jó. De eljöttek érte, és elment, mert talán azt gondolta, hogy mennie kell, hiszen bajban van a haza, apja is beszélt efféléket, de amikor elengedte, már nem volt olyan biztos hangoztatott elveiben, édesanyja pedig rászokott a kétségbeesett sírásra. De nem volt mit tenni, a sors, a maga módján átgyalogolt rajtuk, a kötelességek feloldották a lelkiismeret furdalást, sőt, megakadályozták működésbe lépését, talán a józan gondolkodást is, mert egyszerűen így kellett cselekedni. Kinek a százéves, kinek a napóleoni, kinek az első, kinek a második világháború, kinek Korea, Vietnam, Szíria akadt az útjába, és mindenki becsülettel végig csinálta életét. Ez a rend, ettől civilizált az ember és az ország, mindennek a maga útján kell mennie, felesleges kérdéseket nem érdemes feltenni, „bárhogy lesz, úgy lesz”. A legfontosabb, hogy megadja magát az ember életlehetőségeinek, és „emelt fővel viselje” sorsát.

Hová is vezetne az, ha nem így lenne, ha például a fák gyökerestül kifordulnának a földből, és megmutatnák rettenetes erejüket? Nem engedhetjük, hogy úrrá legyen rajtunk az „alantas természet”. Még a XXI. században sem, ahol már mindent szabad az embernek. Még azt is, ami nem emberi.

Lelkedet markolod, mint árbócrudat

sikamlós, fehérfoltos vászon lelkedet,

melyet tudat-érzék-szelek hajtanak tépnek szanaszét

haltest-sikamlós érzék-csalódásokon susogó

lakatlan lét-szigetek felé

az éjszakák és nappalok időzavaros vihartócsáiba hullatva minden reménységet,

elveszejtve gyermeki napraforgós aranyos virágénekeket.

És egyszer csak megérint a teknősbéka-csend lassan csoszogó monotóniája.

Gyökerek

Úgy érezte, hogy megmozdul alatta a föld. Rémülten körültekintett, és látni vélte, amint hatalmas cédrus-, és tölgyfagyökerek tolulnak fel a szétporló talajból, fülsiketítő robajjal. Toboz-, és makkeső zúdult a világra, riadtan menekült minden mókus és kisállat, moha, virág, faág lövellt ki a talajból, széttört testük kacsázva ringott a légben, majd visszavágódott az egykori létet adó föld üregeibe. Vajon miféle bombákat dobhattak az erdőre? Hová lett a fákba kapaszkodó szél susogása? Mi ez a rettenetes zúgás, mintha egy vadászgép-kötelék repülne át a világon, és mindent agyonsújtana. Aztán torzult szellemarcok tolultak elő a talaj repedéseiből, fájdalmasan eltorzult szürke fintorokkal, mintha kiáltani akartak volna, de beléjük fulladt a szó, és összeaszva zuhantak vissza az egyre mélyülő gödrök fenekére. A fatörzsek, a zúgást is meghaladó zajjal reccsentek, törtek ketté, és zuhantak, gurultak vissza kiforgatott gyökereik helyére, miközben az egész terepet töméntelen mennyiségű gyökérzet kezdte ellepni. Halódó, szürke kandeláberek meredtek az égre, csurgott róluk a nedvesség, s a gyökértenger, mint ölésre kész lándzsatömeg, hullámzott, zajongott, dobálta magát, és úgy szaporodott, mint a lelkek rosszindulata. Felfordulni látszott a világ, utat törtek maguknak a gyökerek, hogy megmutassák erejüket, hogy maguk alá temessék az életet, minden zöldet, minden porzót és termőt, minden termékenyíteni és termékenyülni képes lényt. A gyökértenger pedig csak egyre terjedt, utak púposodtak fel, törtek rapityára, házak falai omlottak össze, maguk alá temetve halálra riadt lakóikat, ablakok, üvegpaloták zúzódtak porrá, s az utcákon közlekedő, rémülten menekülő emberek irtózatos, véres fulladás-rohamokat kaptak az üvegszmogtól. A gyökérinvázió elérte a temetőket, és szörnyűséges pusztítást végzett rajtuk. Szétroncsolt koporsók, csontok, koponyák, félig elbomlott hullák tömegeit dobták a felszínre, maradék ruhafoszlányok lafogtak a porrá válásnak indult maradványokon, és gurultak, repültek szerteszét, temetetlen holtakká téve a világot. Bűz, hamu, por és üvegszmog-tenger borította el ezeket a helyeket, de a szél gondoskodott arról, hogy a még érintetlen területeken, például egy-egy ház ablakában is landoljon valami egészen szokatlan, ismeretlen „tárgy”, akár egy kis darabka emberi hús, vagy csont, vagy oszlásnak, foszlásnak indult maradvány. Ez nem vízözön, ez nem monszun, ez nem földrengés, ez nem atomkatasztrófa, ez sokkal rosszabb, mert ez a föld mélyéből jött, onnan, ahová nem lehet le látni, ahová nem lehet bejutni, mert nincs hozzá jármű, és nincs ember, aki kettőt is merne lépni a gyilkosan felmeredő gyökereken, egy talpalatnyi hely sem maradt a túlélés lehetősége számára. Mindezt a borzalmat, élő gyökerek produkálják, onnan a rejtőzködő földbéli sötétségből indulva, feltörve a napvilágra, felfordítva minden eladdig működő élő rendszert, hogy aztán végül önmaguk is elhalt, széttöredező, széteső hulla-halmazokká váljanak. Íme, a növényvilág kamikáze-hadjárata! Megbomlott az a nagybetűs természeti rend, és éppen a gyökerek, a mindenséget itt e Földön tartók döntöttek úgy, hogy valamiből nagyon elegük volt. De azért a természet tovább működött, mert a lassan elhaló gyökértömeget, pókok milliói fonták be, hatalmas ragacsos hálórendszert képezve, de megjelentek a hangyák is, púpos bolyokat építve, irdatlan élethalál harcba keveredve a pókokkal. Az ízeltlábúak ellen nem létezett élő ellenség, csupán a lezúduló eső, a fagy, és a kegyetlenül tűző napsugarak, hiszen a fák koronaszintjeinek eltűnésével, a melegebb időszakokban mindent megperzselt a forróság. Az égre meredő pókhálós gyökérmezők talán csak az öngyilkosok számára bizonyultak jó célpontnak, főleg tönkrement, agyondrogozott, emberi ronccsá vált milliárdosok dobatták le magukat helikoptereikről az ilyen területekre. Az egyház ugyancsak repülőgépeket küldött a területek fölé, hogy a magasból letekintve adjon utolsó kenetet a halálukra e helyeken rálelt emberi halandókra, vagy mondjanak miséket, melyek valóban úgy harsogtak az égboltozat felől, mintha maga Isten szólna egy megőrült világhoz. A gyökérinvázió veszélyének kitett régiókból pánikszerűen menekültek az emberek, zúgtak a harangok, mintha a pestis tért volna vissza a világba, és sohasem látott üzleti felvirágzásnak indult a kábítószer kereskedelem és az alkohol-biznisz. Az épen maradt reptereket ellepték a mindenképpen túlélni szándékozók, irtózatos tömegjelenetek közepette tiporták egymást, hogy feljussanak a sarkvidékek felé irányított járatokra, oda, ahol nem élnek fák, és talán nem juthat el addig a pusztító gyökérinvázió. Borzalmas látványt nyújtottak azok a híradások, melyekben a repülőgépekre éppen feltolakodó embertömeget érték el a gyökértámadások, felszabdalva a kifutópályát, kettészelve, rapityára zúzva a gépeket, átgázolva élő, holt, haláltusában vonagló testeken, szanaszét hajigálva mindenféle emberi és egyéb maradványokat, s közben patakokban zúdult a vér. Sohasem látott méreteket öltött a terrorizmus, a bűnözés, hiszen az összeomlás szélére sodródott közigazgatás, rendfenntartás már nem volt képes, és nem is akart megállítani senkit és semmit, hiszen ők is a bőrüket mentették. Most aztán tényleg nem volt idő semmire, nem lehetett tudni mikor, mely szituációban jön a csapás, hol, hogyan és mikor éri el a nyomorult élőket. Mert persze nem csak emberi létezők, hanem mindenféle állat; szépséges szarvasok, háziállatok, mindenki kedvencei kerültek nyársra, s váltak rothadó húscafatokká, éppen ott, ahová lesújtott a gyökérerő. Hatalmas állatvándorlások indultak el, Afrikában például; az esőerdőkből a Szahara, a sivatagok felé, de nem is futhattak másfelé, hiszen az erőzónákból érkezett a szörnyű csapás-sorozat. Európa lombos erdei már hullahegyekkel voltak tele; emberi, állati tetemek, törmelékek, mindenféle művészi műtárgy, építmény, mint összegyúrt, hatalmas massza kezdte el önmagát feldolgozni, sohasem látott, elképzelhetetlen metamorfotikus anyagtömeggé.

Közbeszólások…

„Nézz ide itt vagyok én, egy ablak. Szép fehérre festettek, most éppen kitártak, szárnyaim szabaddá váltak, végre rezeghetnek most a szélben. Én nem félek, ne félj te sem. Én egy lámpa vagyok, most nem égek, piszkos vagyok, nézz ide, vegyél észre, állj meg egy percre és értsd, amit mondok. Itt vagyok neked, mint kirakat, tele szépséges kelmékkel, gyere, vegyél észre, mosolyogj kicsit, és válassz belőlem valamit valakinek. Az ég vagyok, a mélységes végtelen, ha felnézel, megláthatod az átláthatatlant, akár szürke, akár fehér, akár kék vagyok. Porszem vagyok az arcodon, letörölhetsz, ha érzel, elfújhatsz, ha akarsz, ha egyáltalán gondolsz rám. Itt vagyok körülötted és benned, engem szívsz, engem fújsz ki, általam lélegzel, belőlem is élsz, vegyél észre…”

.

Hírmaradványok…

„Alapos kivizsgálás után a belgyógyász főorvos arra a diagnózisra jutott, hogy betegének már csak 3. 295 600 kattintásnyi ideje maradt a számítógépén.”

„Egyre közelebb kerülünk ahhoz a számítástechnikai csodához, amikor a gép képes lesz megmondani, hogy tulajdonosának, szomatikus és lelki problémái miatt, mikor kell végeznie magával.”

„Egy bizonyos vallási szekta képviselői számítógép rombolási akciót hirdettek. Véleményük szerint minderre azért van szükség, mert, egyes cégek olyan gépeket állítanak elő, melyekből nem tudnak kirepülni az angyalok.”

Valaki elejtett egy cetlit valahol…

„Nem tudom, hogy miért lesz minden év egyre szomorúbb, mint ahogyan minden évszázad is mindig szomorúbb az azt megelőzőnél. Miért van, hogy az utca zaja és az emberek „nagyhangja” egyre harsogóbb, és mégis úgy tűnik, mintha a csend fokozódna? A virágok rég elhullottak, süvítve beszél, dadog a szél, és úgy rohan, mintha nem állnának útjában ember-akadályok, nem lennének házak, fák, és valakik, akik üzeneteket várnak. Csak az élet sebesebb az orkánnál.”

Elfeledett, berozsdásodott pléh-Krisztusok őrzik a remény-hajnalokat, lábuknál tétova virágcsokrok.

„Mi vagyunk az üresek”?

Vízből vagyunk, de jegesen

Szalmabelünk elrothadt rendesen

Víz folyik belőlünk, könny helyett

Ha néha felengedünk részeg esteken

Hogy felejtsük magunkat édes

Álomba meredten didergő

Lélek-vizeken hajózva a semmiben.

Égnek döntött gyökerű fák

Kusza erdeiben remegő csendekben

Kószálunk gondolatban, telefonunkat

Jégmarkunkban tartva fagyott arcunkra tapadó

Lelkiismeretlenségben mellébeszélve

Futva csúszós-nyálkás gondolat-utakba

Ragadva-rángatózva és egyre fagyosabb

Fagyba érve, zuhanva emberként lebomolva

A semmiben, abban a belső fagyban.

Így élve. Élve?

Támaszd meg a hátam jeges társam

Így nem kell szemeidbe néznem

Meglátva megfagyott, didergő elmédet

Csenddé vált gondolataidban

Az elfeledett feledést

Te hazátlan, Istent holtnak nyilvánított

Evolúciós csúcs-büszkeség-lény

Ne feledd, ne gondolkodj

Mert elfolysz, semmivé leszel

Vigyázz, ha érezni próbálsz mindenfélét

Létkövetelmény a keménység

Különben latyakként folyhatsz szerteszét.

Lesz szép temetésed ne izgulj

Szennyezett folyamokban lubickoló

Bűzlő tócsaként vergődve

Várod, hogy segítsen egy másik

Olajfoltokban hempergő feloldódott

De nem fog, mert a csip-szaros agy

Zavaros elme-kátyujában nincs

Érzelmi és harag-indulat

Csak aritmikusan kattogó fordulat

Azt se tudja mondani, hogy szia.

Fák

„Még fiatal fa voltam, de már megtartottam egy embert, ha rám támaszkodott. Öreg társaim pedig egyszerre sok embernek adtak támaszt, és jólesett nekik az is, ha körül ölelték őket. Érdekes szokásuk volt az is, hogy mindenfélét belevéstek kérgeinkbe. Nekünk nem fájt, és ha nekik ez így jó, akkor nem nagy probléma, bár egyedi szépségünkön csorbát ejtettek. Már az én ifjú törzsemre is elkezdtek mindenfélét belevésni az emberek. Lehet, azért tették ezt velünk, mert valami bajuk volt, vagy nagyon örültek valaminek. Elnéztem őket, ahogyan mozogtak, zajongtak és késeiket használták. Vajon nekik is lehettek olyan részeik, melyeket úgy sérthettek meg, hogy nem fájtak? Nem tudni. Kívülről biztosan nagyon puhák voltak, mert az idős fák sokféle szörnyűséget meséltek arról, hogy miképpen vágta szét egyik ember a másikat. Sokszor törzseinkhez kötözték egymást, és úgy verték, vagy ölték meg a mozdulni képteleneket. Nem is sejtették, hogy mi csalhatatlanul megéreztünk mindenféle fájdalmat és szenvedést, amit az élő emberek egymáson elkövettek. Semmit sem tudtak arról, hogy mi vagyunk/voltunk a világ legérzékenyebb élőlényei.

Fentről a magasból, vagy éppen alsó ágaink szintjeiből jól megfigyelhető volt a világ. Én is, lehajló ágaim zöld leveleivel, néha megsuhintottam őket, ahogy engemet a szél, vagy a vagdalódzó eső, hó, jég. Hol megriadtak ágaimtól, hol megsimogattak, letépkedték leveleimet, de gyakran le is törték ágacskáimat, és ütöttek, vertek vele más embereket, vagy csak úgy cipelték egy darabig, aztán eldobták.

Úgy tűnt, az emberek földönfutók, igazából nincsenek, nem is lehettek hozzánk hasonló gyökereik, folyton mozogtak, nem ismerték az állandóságot, így a nyugalmat sem. Hamar meghalhattak, mert majdnem mindig mások jöttek hozzánk, ebbe az erdőbe is. Mi nem ismerjük a halál gondolatát, mi csak állunk a létezés utolsó percéig, hacsak ki nem vágnak bennünket, illetve ki nem dőlünk magunktól. Nem azért dőlünk ki, mert öngyilkosok akarunk lenni, hanem azért, mert már nem bírjuk azt a talajt, amiben élnünk kell, kellett, vagy azt a levegőt, amiből szomjunkat oltjuk, oltottuk.

Bimbóból való kipattanása pillanatától, minden levelünknek is külön, egyedi élete van.

Szerintem erre nem is gondol senki. Voltak, és talán még ma is vannak olyan fák, akiknek annyi levelük volt, vagy van, hogy nem is látni tőlük az ágakat.

Én most itt állok, álmodozva, egy ködös, bűzös helyen, körülöttem jó pár fa már feladta, kidőltek, gyökereik felfelé állnak. Azon gondolkodom, hogy érdemes-e tovább élnem. Már fiatal ágaimban is alig veszem észre azt az érzést, hogy új bimbók kezdenének kifejlődni rajtuk. Pedig már mindjárt itt a tél. És az idén egyetlen elhullajtott magomból sem keltek ki új magoncok, és tövemből sem nőttek új sarjak. Lehet, hogy én is meg fogok halni? Ha most úgy döntök, és kifordulok magamból, akkor igen. Legfeljebb néhány ember fog rám emlékezni.”

„Miért kell egész életemen át szituációkban lennem?….Milyen végső célért élek immár? Mi tennivalóm van a világban? Melyik az az érdek, amiért lélegzem? Önmagamnak is elviselhetetlen vagyok.” (Széchenyi István, „Napló”. 1823.).

A fák eldobták leveleiket. Nem akarták őket megtartani, mert már nem volt érdemes.

Engedtek a szélviharoknak, hogy tépjék le őket, hogy repítsék őket szanaszét a semmibe. Őket, egykoron az életet, lélegzetet adókat. Jöhet majd egy új levél-generáció tavasszal, ha lesz tavasz.

Az emberek, eldobták elveiket. Nem akarták őket megtartani, mert már nem volt érdemes. Engedtek a megvezetéseknek, a látszatnak, a kegyetlenkedéseknek, így a gondolatok szanaszét a semmibe jutottak, pedig általuk volt ember az ember.

Jöhetnek még új generációk valamikor, ha lesz elég gyerek.

A fák nem tehetnek róla, ha jő a hideg, a fagy. Olyankor nem tudnak mást tenni, csak leveleikben meghalni. De a törzs, a tartó ágak és főleg a gyökerek épen megmaradnak, és, ha csak valami katasztrófa nem történik, képesek átvészelni az életet elpusztítani akaró időszakokat.

Az emberek, jobbára azt mondják, hogy ők nem tehetnek róla, ha jő a kegyetlenség, a diktátor, a gyűlölködés, vagy a terror. Úgy hiszik, hogy nem tudnak ellene mást tenni, csak engedelmeskedni, és/vagy meghalni. Legfeljebb a lelkek és gondolatok mélyén maradhatnak ébren a remények, eltitkolt, betiltott filozófiákban és egyéb művekben, őrizgetve az értelmes lény álmait.

Breaking news:

„Kedves nézőink, hallgatóink! Kérem, ne essenek pánikba, mert már nem várhatók olyan katasztrofális események, melyek életüket veszélyeztetnék. Urai vagyunk a helyzetnek. Mindössze annyi történt, hogy eddig ismeretlen okok miatt, rendkívül erős viharok törtek ki kontinensünk északi részén, de távoli tájakon is. Robbanás-szerű jelenségekkel kezdődő ködök keletkeztek, melyek pontos okait még nem ismerjük. A vizsgálatok folynak. Mindenkinek azt ajánljuk, hogy ne hagyja el lakását és települését. Az életeket veszélyeztető fákat kivágjuk, a gyökereket befedjük.”

És közben, mint minden nap, lassan, de biztosan beesteledett. „A népek” aludni tértek, vagy megpróbáltak elszenderedni, nem gondolni senkire és semmire. Elfoglalta helyét a némaság, süketség, vakság éjszakai változata. Leheveredtek. Egymással szemben, vagy háttal, vagy külön ágyon, vagy franciaágyon, egy heverőn, földön, vagy szőnyegen, esetleg a parkban, fák alatti susogásban, de lehet, hogy latyakos sárban, padon – szóval: valahol. A variációk végtelenek. „Éjszaka van, ilyenkor hangosabbak a szökőkutak.” (Nietzsche.)

(Részlet, Kiss Tamás: „A kollázsember” című mobil, kollázs – regényéből, melyben az egyes részek, részletek, tetszés szerinti sorrendiségekkel, egyedi gondolat-kompozíciókká alakíthatók. Novum Publishing, Ausztria 2021).