fokból fokba kapaszkodva emelkedszmintha a csíkokonmintha egy felfelé ívelő zebrán haladnál lassankérlellek hogy ne mássz továbbne menj fel a tetejére ezt nem szabadmajd felmászunk együtt de most maradjmost még neegy pillanatra megállsza sós szélben meglibben az egyik göndör fürtödletekintesz és intesz…

Lent a mélybensötét éjbenasszony vérben.Teste remegtestet temetélő testet.Fiú gyermek.Hangja terjedéhe gerjed.Asszony remeglelke dermednem ás vermet.Könnye pereg.Keze merevLassul heve.Nyílik kebleomlik mellea kisdedre.Lent a mélybendicső fénybena reménység.

a távolsága ridegségedazmint tőlem a hegyeksötétlő hideg hegyekmint tőlema tenger mondjukőzszeműa langymeleg

Hozzád szólok, római költők nagy fejedelmedrága Horatius, ím, bár sose kérdeztél,én mégis meghallom kétezer év magasából(vagy mélyéből, ezt nem tudom úgy igazán)hangodat, és tán más is hallja, de válaszokat mostén fogok adni, hisz itt én írom levelem.Hallgasd, drága Horatius, áll ércnél…

Több mint száz év eltelt,mióta cipőd sarka nem hagynyomot az út porában,de a barázdákkal tarkítottdéli róna változatlan. Mit mondhatnék neked,Scarlett O’Hara,férfiak ideálja?Ezüst opálcipődmegfürdetnéd-e a homokban?Vagy a felhőkarcolók tövébenszétszórt szivarvégek tengerében?Mondd, taposnád-e akétezres évek aszfaltját? Lám hiába ragyog Houstonegén Vénusz csillaga,vagy altat…

A hegy a február olajos esőjében nem virrad reggeli metált didergő acél-derűs égre. A földcsuszamlások magaslatának szikla-teste kopár és meztelen. Ha ezt a hegyet nézem, aminek magjában örökre fagyott minden szemcse, minden kavics, hiába várom hogy az egeket súroló fák felzörögjenek…

Már tudodmilyen hazamennia Szondi utcán éheseneste derengő ablakokközött milyen nézniAdy arcképétde nem tudodmilyen ha fenta rózsás dombon fűnyírásután rólad beszélnekha díszsírhelyet kapszés díjat nevedben vesznek adnakde azt tudod milyen ha amondat kisiklik és a költők –mint te is – saját könyvüketárulják…