Greguss Lilla: világítótorony

fokból fokba kapaszkodva emelkedsz
mintha a csíkokon
mintha egy felfelé ívelő zebrán haladnál lassan
kérlellek hogy ne mássz tovább
ne menj fel a tetejére ezt nem szabad
majd felmászunk együtt de most maradj
most még ne
egy pillanatra megállsz
a sós szélben meglibben az egyik göndör fürtöd
letekintesz és intesz nekem aztán
elmosolyodsz mert az árnyékod pont rám vetül

vedd fel a pulóverem
hideg van a tengerparton

lehúzod a cipzárt majd ledobod a tengerszínű csíkos pulóvered
én elkapom te még egyszer rám mosolyogsz
aztán elmerül a tekinteted

a sirály hány tengert lát a magasból

nem látom mikor érsz fel már csak azt veszem észre
hogy eltűnsz az ideforduló idegen fényben
a parton heverő kavicsok egyikének érzem magam
belezuhantam a sűrű valóságba
lebegek aztán elmerülök a mélységbe
még ülök egy kicsit és hallgatom
a víz suttogó hazugságait
addig várok míg a hideg szél el nem zavar
hogy megkeressem a saját tornyomat

körbenézek de az árnyékod már nem vetül rám
a saját árnyékom lábnyomaiba lépek
a ruháidba öltözve játszom hogy te vagyok
mire megtalálom az én tornyom már
kiszáll pulóveredből az illatod
csak a só marja még az orrom
neked is már tengerillatod van
visszhangzik fejemben a hullámok utolsó szava
vajon hány tengert fogsz látni a magasból