PUBLICISZTIKA

Bence Erika: Az igazság Csernobilban van

1986 áprilisában végzős középiskolások voltunk: az érettségire készültünk. Az akkori Jugoszlávia nem állt szovjet megszállás és befolyás alatt, ezért a hírek – a keleti blokk országaihoz képest – gyorsabban értek el hozzánk. Viszont a veszély nagyságával mégsem voltunk teljesen tisztában: bagatellizáltuk. Akkori utazási tapasztalataink és rálátásunk alapján mérhetetlen távolságnak tűnt a lakhelyünk és a katasztrófa színhelye közötti ezer kilométeres táv. Azt hittük, nem lehet baj belőle. Nem emlékszem pontosan a korabeli figyelmeztetések jellegére és tartalmára. Úgy rémlik, főleg a zöldségfélék fogyasztása kapcsán intettek bennünket óvatosságra. Otromba viccek terjedtek el „sugárzó arcú” proletárokról.
Arra sem emlékszem, a katasztrófát követő hányadik napon történt, a képek viszont élénken élnek bennem, ahogy (szabadkai) iskolánk gondnoka, az iskolaszolga, egy Geiger–Müller-számlálóval körbejárja a tantermeket, mindannyiunkat egyenként „lemér”, majd legyint. Most, hogy megnéztem az HBO Csernobil című, 2019-ben bemutatott ötrészes filmsorozatát (Rendezte: Johan Renck. Forgatókönyv: Craig Mazin. A főbb szerepekben: Jared Harris, Stellan Skarsgård és Emily Watson), a szállóigévé lett, a filmben többször megismételt, „3, 6 nem jó, de nem is tragikus!”- kijelentés kapcsán nem tudtam nem gondolni arra a legyintésre. Aki ért hozzá, vagy látta a filmet, tudja, miről van szó: az egyszerűbb műszerek nem képesek többet mérni.
A teljes igazság csak fokozatosan derült ki. Hogy milyen elképzelhetetlenül nagy a katasztrófa. A következő évtizedben – felénk is – minden súlyos, rákos megbetegedés kapcsán elhangzott a bűvös/bűnös név: Csernobil. Aztán jöttek más kataklizmák.

Az igazság: Isten és a természet

Szimbolikus jelentése miatt az atomkatasztrófa (kvázi) felelőseinek perét – megfelelő védőintézkedések mellett – a sugárszennyezett Csernobil városában tartották. A film egyik legerőteljesebb lírai beütésű jelenete az, amikor a per szünetében – az őt ért sugárterhelés következtében – már nagybeteg Borisz Scserbina miniszterelnök-helyettes (Stellan Skarsgård) és a tudós Valerij Legaszov (a valóságban és a filmben is a katasztrófát vizsgáló bizottság elnöke) a szabadban (a megfigyelők és a lehallgató készülékek hatótávolságán kívül) váltanak néhány, de tartalmuk miatt meghatározó jelentőségű mondatot. A tanúként kihallgatott Legaszov e beszélgetés hatására tárja fel a valós tényeket. Az igazságot, amelynek – hosszú távon – akkor is rendkívüli, pontosabban rendszerváltó jelentősége lett, ha akkor sem a bíróság, sem a kommunista hatalom nem vette figyelembe; a tudóst a későbbiek során mellőzték, eltávolították funkciójából. 1988-ban öngyilkos lett.
Az egyik pillanatban a szovjethatalmat képviselő (a történet kezdetén még meglehetősen korlátolt, de Legaszov barátsága és a halálközelség hatására jellemváltáson átesett) Scserbina ingére valahonnan, feltehetően egy fáról (az újjáéledő természetből) aláhull egy hernyó. A jelenetnek kettős értelme van. Egyrészt utal a „hernyólét” tropológiai értelmére: az emberélet semmisségére a természet erőivel szemben, másrészt a természet legyőzhetetlen, emberfeletti erőire. S ez a film egyik legmegrendítőbb tanulsága, amit sokan, sokféleképp értelmeztek, s neveztek: Istennek, nagybetűs Természetnek, Igazságnak. De a lényeg ugyanaz: lehet hazudni, mást mondani, elfedni a valóságot. De az igazság legyőzhetetlen. Megmarad. Ott áll a bűnök mögött. És egyszer érvényre jut. Egy, az Átlátszón megjelent kritikában olvastam a legfrappánsabb összefoglalását e lényegnek: „(…) lehet ugyan hazudni politikai okokból, de ez a valóságon nem változtat. El lehet titkolni jelentéseket és lehet azt mondani, hogy minden rendben van, és lehet politikai okokból inkompetens embereket vezető pozíciókba kinevezni, de ez az atomreaktort nem érdekli – ha hibát hibára halmoznak a működtetői, akkor felrobban.”


A világ legnézettebb sorozata


A Csernobil-sorozat nagyon rövid időn belül a világ legkedveltebb és legnézettebb sorozata lett: a Trónok harca utolsó évadjának népszerűségét is „lenyomta”. A Szovjetunió utódállamaiban is kedvelik. Oroszországban a pártpropaganda megpróbálta „betámadni” többek között úgy, hogy a forgatókönyv valóságtól eltérő részleteit, a film helyenkénti tévedéseit emelte ki. Nem sok sikerrel. Nemcsak azért, mert játék- és nem dokumentumfilmről van szó, amelyben a dramaturgiai kívánalmak szerinti változtatások (a fikció szerephez juttatása) nem kivetnivaló mozzanat, hanem mert a lényegen, a film hitelességén (az igazságon) mindez (pl. hogy a filmben modern nyílászárók vannak mindenütt, az egyenruhák nem autentikusak, a bányászok a valóságban nem vetkőztek meztelenre, amikor az alagutat ásták a reaktor alatt, a helikopter nem úgy és nem akkor zuhant le, Moszkvából nem lehet helikopterrel Csernobilbe utazni, ahonnan Scserbina nem akarta kidobni Legaszovot stb.) nem változtat.
Mihail Gorbacsov a SZKP utolsó, 1991-ben lemondott, a Szovjetunió felbomlását bejelentő főtitkára a következőket írta a csernobili katasztrófáról: „Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka.” Állítólag a filmet ő is megnézte. A katasztrófa öt felelősségre vont és elítélt funkcionáriusa közül ketten még ma is élnek. A fukusimai katasztrófa kapcsán mindketten nyilatkoztak és azt mondták, „az emberiség nem tanult Csernobilből”.
Amikor még csak hallottam a sorozat sikeréről, nem értettem, mi lehet benne annyira izgalmas, mi újat tud mutatni mindabból, aminek részletei az elmúlt, több mint három évtized folyamán jobbára ismertté váltak. A katasztrofális hazugság rendszerbeli alapjai is: az, hogy az erőmű tervezése eleve hibás volt, veszélyes rendszer- és anyaghibákat tartalmazott, amit a szovjetvezetés eltussolt. Aztán megnéztem. Majdnem egy ültő helyemben az egész sorozatot. A felénél erőt kellett vennem magamon, hogy tartsak pihenőt. Egy pillanatban a fiammal, akivel együtt néztük, mindketten felemeltük a tenyerünket. Egymás felé fordítottuk: csurom víz volt mindkettőnké.
A film óriási! Mert nemcsak a múltról szól. Vagyis a múltról, ami visszatért. Megint lehet hazudni fejlődést, eredményt, tönkretenni a természetet, amiről sokan úgy vélik, maga az Isten, a nagy igazság. Elpusztítani folyókat, tavakat és tengereket. Azt mondani, mindez nem számít és a bűnösöket védeni. Inkompetens embereket pártalapon vezető pozícióba helyezni. Hazudni és elfelejteni, hogy „attól az igazság még ott van, akár látjuk, akár nem, akár akarjuk, akár nem.” Ezt mutatja meg ez a film számunkra. Ettől annyira izgalmas és elrettentő.

(Első megjelenési hely: Családi Kör, 2019)