PRÓZAIRODALOM

Holczer Dávid: Lakkcipő

Lakkcipőt húzott. Sosem hordott olyat korábban, legalábbis úgy vélte, aztán ahogyan érezni kezdte a szorítást a lábán egyből eszébe jutott minden iskolai ünnepély, családi rendezvény, a húsvéti és karácsonyi nagymisék és persze azok az ostoba szavalóversenyek, ahol ugyanezt a szorítást érezte.

Furcsa – gondolta – ennyi különböző eseményt kapcsolni egyetlen cipőhöz, ráadásul mindegyik hasonlított bármelyik másikhoz és erről ez a szegény pár elegáns cipő aligha tehetett. Az évnyitók, az esküvők és keresztelők, a temetések, az éjféli misék és azok az ostoba szavalóversenyek mind ugyanolyan érzéseket keltettek benne. Most is, ahogy csak belegondolt, hogy volt ilyen is, átfutott testén minden, amit ezeken a helyeken érzett: a napsütés a tarkóján, a kényelmetlen ingek, a szédülés, a hányinger, a gyomorgörcsök és kisebb szúrások, fájdalmak valamivel lejjebb, az az égető érzés, hogy ennek az egésznek sosem lesz vége, hogy viszketni kezdett a nagylábujjkörme és persze a lakkcipő kellemetlen szorítása. Eddig tehát csak szenvedett ebben a cipőben, viszont tudta, hogy a mai este más lesz.

Ma ugyanis azért húzta fel ezt a cipőt, hogy önmaga lehessen, bármi ellentmondásos is ez, hiszen ő és a lakkcipő legalább annyira voltak ellentétesek, mint kelet és nyugat, mint észak és dél, mint a jin és a jang, mint Esti és Kosztolányi, ő viszont mégis úgy érezte, hogy ezt a számára egyáltalán nem köznapi cipőt kell lábára húznia. Hiába a szorítás – gondolta még mindig – ha egyszer így elegáns az ember. Mert ő ez volt, ez volt önmaga, az elegáns férfi, aki lakkcipőt hord, és finom borokat iszik, amikre maga sem tudja, hogy honnan van pénze, de a gyönyöröknek határt ugyan miért szabna az ember, a bor nem hiába drága, sőt a drágasága éppen olyan, mint ennek a cipőnek a szorítása. Ma egészen elegáns volt. Ez volt az ő személyes valósága.

Öt perccel korábban érkezett a megbeszélt helyre, nem pontosan, nem is késve, mert hiába volt elegáns, az idővel mindig versenyben állt. Valahogyan sosem tudott pontosan számolni, vagy ha valami csoda folytán mégis sikerült neki, akkor a zord és gonosz külső körülmények hozták úgy, hogy ne érjen oda sehova időben. Inkább mindig előre indult, mert akkor nem lehetett probléma számára, hogy valaki fenntartja, hogy pocsolyába lép, vagy rájön, hogy otthon felejtette a pénztárcáját. Most minden eshetőséggel számolt, hogy legalább a hölgyet ne kelljen megvárakoztatnia, hiszen milyen úriember az, akire egy nőnek kell várnia, annak jobb lenne, ha nehéz súlyokat kötnének a nyakába és az óceánba vetnék, legalábbis úgy emlékezett, hogy valami hasonlót olvasott a Bibliából a plébános, mikor elsőáldozásra készült, de nem emlékezett pontosan, mert már akkor is, ott, a parókián is a lányokkal volt elfoglalva. Őket nézte, a lányok meg őt, így a pap szavai csak részlegesen maradtak meg, persze azért még mindig tudott rengeteg dolgot, amit azért illik tudni. Például tudta, hogy Jézust keresztre feszítették, és hogy Júdás előtte elárulta, meg hogy Tamás hitetlen volt valamiért, hogy a plébános nem érti, hogy miért nem értik, hogy Ádámnak köldöke van a festményeken, hogy az Ószövetségben majdnem minden csak szimbolikus, sőt még azt is tudta, hogy egyszer sincs leírva, hogy a két legöregebb bajkeverő, Ádám és Éva almát ettek volna. Fügét ettek, fügét, kiabálta a padtársa órán mindig, Ádám volt ő is, mert neki az apja mindig mondta, hogy fügelevelekkel takarták el magukat.

A lány sem késett, sőt ő is előbb érkezett, kerek egy perccel, savanyú arccal. Egy egyszerű fehér blúz volt rajta, csipkés ujjakkal, és egy testhez simuló fekete szoknya. A haját a füle mögé tűrte, szemei óvatosan, láthatóan aprólékosan voltak kihúzva és valami lilásárnyalatú rúzst kent ajkaira.

– Szervusz – mondta a férfinak, aki erre felállt és kihúzta a széket a hölgynek is.

– Szervusz – mondta a férfi is, majd végignézett a lányon.

Csinosnak találta, rendkívül csinosnak. Arra gondolt, hogy mennyire irigyek lennének a volt osztálytársai, ha meglátnák, hogy éppen egy ilyen lánnyal, nem is, egy ilyen nővel sikerült randevút szerveznie, aki gyönyörűbb, mint bármelyik Renoir festmény, még ha személy szerint nem is tartotta szépnek Renoir nőit, viszont a többiek mindig azt mondták, hogy gyönyörűek. Na, ő ezeknél a nőknél egy egész biztosan sokkal szebb nőt választott magának, ráadásul a nő is vonzódott hozzá. Talán ki is egyenesedett a gőgtől és a sikerélménytől, amikor belegondolt, hogy volt kiskori padtársának, az Ádámnak milyen ronda asszonya lehet, biztos egy foga sincs – gondolta valamiért – de végül is az sem baj, mert az érett, puha fügét tudja szopogatni nélkülük is.

Aztán hirtelen szívéhez kapott. Bele nyílalt a fájdalom vagy szúrni kezdett, maga sem tudná megmondani, amint a fájdalom enyhült rájött, hogy nem is fájdalom volt ez, hanem a felismerés. Az ilyen mindig fájdalmas. Már gyerekkorában is szörnyű sérelmeket szerzett ezúton; először, amikor rájött, hogy a Mikulás nem is létezik, aztán amikor rájött, hogy a Jézuska sem, amikor sikerült másodikban az Erzsike szoknyája alá lesnie, de nem látott ott semmit, nem értette miért vannak úgy oda a nagyok, de a tragédiák sorozata felnőttkorára sem értek véget. A legfájdalmasabb pillanata talán az volt, amikor az anyját lebuktatta, hogy szeretőt tart. Akkor is épp így kapott a szívéhez, akkor fogalmazta meg ennek a nemlétező fájdalomnak az esszenciáját. Bizonyosan minden fájdalmas felismerés sebet hagy a szíven és egy idő után, általában a gyerekkor végére, hiszen akkor a legtöbb a fájdalom a sok hazugság miatt amikkel a szülők tömik a gyerekek fejét, hogy húsvéti nyuszi így, Mikulás úgy, Jézuska amúgy, meg az Ádámka anyja sem veri a feleségét, csak leesett a lépcsőn, tehát az ilyen traumák okozta sebekkel betelik a szív és később, amikor komoly fájdalmak érik az embert, ugyanezen sebek szakadnak fel újra és ismét gennyesedni kezdenek és sajognak, ameddig csak tudnak.

Most azt ismerte fel, hogy nincs miért gőgösnek lennie. Hiába tartotta gyönyörűnek a lányt, főleg ebben a ruhában, ami kiemelte diószemnyi melleinek csinos vonulatait és bő derekának ívét, volt osztálytársai a nőt, aki így már csak lány lehetett, aligha látták volna szépnek, pláne nem gyönyörűnek. Ők mindig az olyan nőket szerették, mint amilyen az Erzsike lett az elemi iskola végére, igaz már másodikban is mindig ámuldozott, hogy te tényleg belestél az Erzsike szoknyája alá, meg hogy ők biztos nem mernének soha és most már egészen bizonyos, hogy remek férfi lesz ebből a fiúcskából, de ez most lényegtelen, a hangsúly ugyanis azon van, hogy Erzsike olyan nővé cseperedett, amilyennek az ember a német lányokat képzelnél el, legalábbis a férfi így képzelte el a német lányokat. Bő mellmérethez még bővebb fenék, mellette egészen parányinak érezte magát és hiába nem merte mondani, nem is tetszett neki az Erzsike igazán soha, amikor vágyakozott utána, az csak azért volt, mert a többiek is ezt tették. Mindig azt tette, amit a többiek, kivételesen most, hiszen ők egészen biztos, hogy nem hívták volna el ezt a lányt, aki ezért megint nő lett, randevúra, ő viszont mégis megtette, hiszen ő önálló ember, ő tudja magáról, hogy mi tetszik neki és amúgy sem számít neki senki más véleménye, csak a sajátja. Megkönnyebbült.

– Gyönyörű vagy ma – bökte oda végül a nőnek, aki értelmetlenül félretűrte a haját és szemét is lesütötte, miközben elmosolyodott.

– Köszönöm – mondta elharapva a lány, de a férfi most nem figyelt rá.

Túlzottan bántotta valami, kellemetlenül érezte magát, nehéz volt a légzése, mintha valami szűk zubbonyba szorítkozott volna, mintha valaki mellkasán ült volna, sőt a tenyere is kiizzadt, ráadásul érezte, hogy az arca is elvörösödött. Fogalma sem volt, hogy ez mitől lehetett, hiszen csodálatosan kellett volna éreznie magát, mert egy csodálatos nő társaságában volt, míg nem derült égből villámcsapásként tört rá a felismerés, hogy mindenről a cipő tehet. Ilyen kellemetlenül csak azon a sok unalmas programon és a felesleges szavalóversenyeken érezte magát, hát most gyorsan meg kellett szabadulnia a tehertől, az azonban nem volt ilyen egyszerű, hiszen ez teher maga volt az eleganciája, amit ő most éppenséggel a lábán viselt.

– Megbocsátanál, ha – mondta egészen selymes hangon. – levenném a cipőmet?

A lány először nevetett. Egészen sokáig, hosszan, ízesen, a férfi azt figyelte, hogy milyen szép az arca, miközben önfeledten kacag, még mosolygödröcskéi is voltak, de ez a varázs hamar elmúlt, mert a nő felnézett és megpillantotta a férfi szemében azt a csalódott és aggodalmas várakozást a válaszára, ami valóban ott csücsült és ebből arra is rájött, hogy nem viccelt.

– Mármint… – kérdezte a nő. – Most nem vicceltél? Tényleg le szeretnéd venni a cipődet?

– Igen.  – nézett óvatosan körbe a férfi és egy őt támogató válaszban bizakodva már nyúlt is a cipőjéhez.

– Na, jó – vette vállára a táskáját a nő. – Én azt hittem, hogy egy férfival fogok találkozni és nem egy állattal, aki mezítláb jár étterembe.

A férfi nem tudta, hogy mihez kezdjen. Csak figyelte a lányt, ahogyan a csodálatos amfora alakjával a kijárat felé dülöngél, ahogyan vitorlás dülöngélhet a vízen, egy szélcsendes napon. Egy darabig habozott, végül erőteljes hangon szólalt meg.

– Olyan bolond vagy – mondta.

– Hm? – fordult vissza a nő. – Ezek után még én vagyok a bolond?

– Szaladsz, akár a reggeli a szél, még elüt valamelyik autó. – mosolygott.

A nő elmosolyodott, derekára tette a kezét, pontosan tudta, hogy mi történik, de azért még kérette magát, még ha mosolyát nem is tudta elrejteni.

– Pedig lesikáltam kis asztalomat – tárta szét a férfi a karját az asztal felett, mintha azt akarná mutatni, hogy ő valóban lesikálta. Most ő is nevetett. – És most tisztábban világít kenyerem enyhe fénye. No, gyere vissza, ha akarod, veszek takarót vaságyamra… – és innentől nem tudta folytatni, mert nevetnie kellett.

A nő visszaimbolygott a székhez, leült és egy pillanatra sem vette le a szemét az elégedettségtől és megnyugvástól csillogó férfiról. Egy ponton mintha mondani szeretett volna valamit, de aztán nevetve elnyelte azt. Mintha valami olyasmit suttogott volna mosolyogva, hogy „fura vagy”. Gyönyörű volt, amikor nevetett.

A férfi most érezte először, hogy mégsem voltak annyira feleslegesek vagy ostobák azok a szavalóversenyek. Talán ez az elegáns lakkcipő sem.