PRÓZAIRODALOM

Csikai Gábor: A Kárpát-medence népi építészete

Az a tény, hogy két villamosmérnök hallgató, azaz én és Zebi, miképp is keveredtünk egy „A Kárpát-medence népi építészete” című szemináriumra, bizonyára sokak számára hosszú magyarázatra szorulna, de azok, akik voltak fiatalok – márpedig a legtöbben elkövették ezt a hibát –, és esetleg jártak egyetemre – ezt már kevesebben tették meg nyilván –, maguktól is rájöhetnek, hogyan is történhetett ez meg. A többiek kedvéért azért röviden vázolom a szituációt: egy szép, napsütéses kora őszi napon egy jó kávé – esetleg egy gyógysör (arra már nem emlékszem, buli után voltunk-e, és így szükségét éreztük-e ilyesminek?) – után „frissen-lendületesen” ballagtunk az egyetemen, és valamiért éppen az építészmérnökök épületén vágtunk át. Most elgondolkodtam rajta, igazából mit is kereshettünk ott, és ennek eredményeképpen le is esett, hogy biztosan buli majd az ezután kötelező gyógysör után voltunk, mert vécét nyomozni mentünk be oda, más célunk nem nagyon lehetett. Aztán egyszer csak a folyosón megpillantottunk egy hátközépig érő barna göndör, és egy derékig érő, sűrű szőke hajkoronát, ráadásul mindkettő tökéletesre formált fenekek fölött virított, így gyorsabban fékeztünk le, mint a Savaria intercity, mikor mozdonyvezető megpillant a síneken egy banyatankos nagymamát.

Gyorsan felmértük a helyzetet, és az ajtó előtt ácsorgó Laokoón-csoport alapján meg is állapítottuk, hogy itt épp órafelvétel zajlik. A mai fiatalok kedvéért viszont akkor ezt is elmesélem: ez akkoriban nem úgy zajlott, hogy reggel hatkor felléptünk a Neptunra, majd miután a tizenhét lefagyást követően tizennyolcadszor is elküldtük a kurva anyjába a program megalkotóját és a teljes családfáját, végre sikerül felvennünk az ötödik póttervünk alapján egy órát. Nem, akkoriban, a 21. század elején még az indexünkkel a kezünkben álltunk sorban a tanár szobája vagy a szemináriumnak helyt adó terem ajtaja előtt, és ha szerencsénk volt, sikerült aláíratnunk azt, így szerezve jogot az órán való részvételre. De az sem volt ritka, hogy valahol a folyosón, vagy a büfében nyomtuk a kiválasztott tanár orra alá az indexet kikerülve ezzel a sorban állást. Ott, azon a folyosón éppen egy ilyen tanárra vártak, és hogy milyen órára is, azt elég hamar megtudtuk, mert persze a megpillantás utáni ezredmásodpercben már meg is támadtuk barna és szőke hajkoronát:

– Sziasztok – vettem elő a soha nem létező, de akkoriban még hittem benne, hogy van ilyenem, szóval a csajozós mosolyomat.

– Helló! – köszöntek vissza mosolyogva, bár hogy ez a pasizós mosolyuk lehetett-e, vagy csak a szánakozó, „mit akar itt ez a két szerencsétlen” mosolyuk, azt ma se tudnám megmondani.

– Mire vártok itt? – csatlakozott be Zebi, aki nem is próbálkozott ilyesféle arckifejezéssel, mert még nálam is kevésbé rendelkezett bármiféle olyannal.

– Borlay tanárnő órája lesz – válaszolt Szőke Hajkorona, a továbbiakban csak SZ. H., mert szégyen, nem szégyen, ma már halvány gőzöm sincs, hogy hívták, kamu nevet meg most nincsen kedvem osztogatni.

– A Kárpát-medence népi építészete- kapcsolódott be B. H. – nevének indoklását lásd egy bekezdéssel följebb.

– Az érdekesen hangzik – állapítottam meg, és bár színészi képességeim sem közelítették meg soha egyetlen Oscar-díjas színészét sem, azért valamennyi hitelességet csak sikerült beleerőltetni a hangomba.

– Engem is mindig érdekel a népi építészet – lelkesedett fel Zebi is, és kissé irigykedni  kezdtem rá, mert sokkal jobban adta elő a véletlenül az építészmérnöki karra keveredő, egy téma miatt felcsillanó szemű egyetemistát.

– Hát akkor iratkozzatok be, úgy sincsenek sokan – mondta SZ. H., és nekünk nem is kellett kétszer mondani. Felvettük az órát, és onnantól fogva nagyon lelkesen jártunk. Persze hogy miről volt szó, arról azóta sincs fingom se, mivel nyilván az órák jelentős részét csajozással töltöttük. Ezt részletesen nem is elemezném, hogyan zajlott, mindenki el tudja képzelni, aki valaha is járt olyan órára, ahol valamelyik résztvevő bejött neki, aki meg nem, az meg így járt. Talán csak annyit jegyeznék meg, hogy a tanár túlzottan nem kedvelt minket, mert kötelezően végig vicceskedtük az órák nagy részét, ami a két csajnak nyilván bejött, de a tananyagban való haladást nem igazán segítette elő. Ami miatt ezt az egészet elmeséltem, az már a félév vége felé történt, mikor is kötelező tanulmányi kirándulásra kellett mennünk a Felvidékre, és ez eléggé emlékezetesre sikeredett, főleg a többieknek, mert – ahogy az majd nyilvánvaló lesz – nekünk olyan sok emlékünk nem maradt. A dolog ugyanis úgy nézett ki, hogy elmentünk egy, a Garam folyó beosztottak minket egy találomra kiválasztott házhoz, és a lakókkal el kellett beszélgetnünk a házukról, annak jellegzetességeiről, esetleg építéséről, a beszélgetést pedig felvettük. Viszont a problémák nagyrészt a tanárnőnek voltak köszönhetőek, aki az indulás előtti órán a lelkünkre kötötte, hogy bármivel kínálnak, azt el kell fogadni, hogy sikerüljön a helyiek bizalmába férkőzni. Na, ezt tökéletesen sikerült abszolválnunk.

Azt persze már jó előre kiötöltük, hogy én Sz. H.-val, Zebi pedig B. H.-val párban fog ellátogatni valakihez, és ha esetleg más is történik közöttünk a hivatalos programon kívül, hát akkor sem fogunk sikoltva elrohanni. Nos, véletlenül sem így alakult, mert a közegészségügyi helyzet közbeszólt: mikor reggel odaértünk a busz indulási helyére, elkeseredetten konstatáltuk, hogy egyik csaj sem jelent meg, mert mindketten benyalták az influenzát. Egyetlen dolog vigasztalt bennünket, nevezetesen, hogy éppen akkor volt 100 forintos sörakció a koleszbüfében – egy pohár sör áráért egy korsóval kaptál. Ezt egyébként később maga a dékán tiltotta be, mert a Budaszentmártoni Kollégium lakói körében oly mértékben csökkent le az óralátogatási kedv, hogy a helyzet tarthatatlanná vált. Ekkor azonban még csúcsán volt az akció, ezért eleve úgy indultunk neki a kirándulásnak, hogy telecsapoltattunk fejenként egy másfél literes ásványvizes flakont. A gondok aztán ezzel kezdődtek, mert azok a flakonok Budapest határáig meg is lettek töltve levegővel, és még a magyar–szlovák határt sem közelítettük meg, mikor már torzulni kezdett a fejünk:

– Baszd meg, én behugyozok – közölte velem valahol Szlovákia felé félúton Zebi, ami nekem is nagy megkönnyebbülés volt, mert közben az én hólyagom is robbanás közeli állapotba került.

– Már én is csillagokat látok – nyugtattam meg, bár hogy ez mennyire nyugtathatta meg, azt nem tudom. Végül még pár kilométeren át üldögéltünk ott hétrét görnyedve, aztán arra jutottunk: szégyen-nem szégyen, meg kell állítani a buszt, különben magunk alá fogunk piszkítani. Végül én vállaltam a szép a feladatot, így kissé összehúzott testtartásban előrebotorkáltam és szóltam Borlaynénak:

– Elnézést tanárnő, de meg kellene állnunk!

– És pontosan miért is? – nézett ránk legnaivabb mosolyával a tanárnő, bár látszott rajta, hogy testtartásomból már kikövetkeztette a probléma forrását, de sokkal viccesebbnek és megalázóbbnak találta, ha ki is mondom.

– Nagyon kellene vécéznünk!

– Jól van, kolléga, szóljon a sofőrnek, hogy valahol álljon meg! – Egészen elégedett voltam, hogy annyira azért mégsem lettünk megalázva, ám ekkor Borlayné a többi utas felé fordult, és nagyelőadókban edzett orgánumával ezt harsogta: – Kicsit meg kell állnunk, mert Koós és Zebegényi kollégáknak pipilni kell!

Ezután a beszólás után igyekeztünk terepszínűvé válva elhagyni a buszt, ami ilyen előzmények után nyilván nem sikerülhetett, bár rosszalló tekintetek helyett inkább kaján vigyorokkal találtuk szemben magunkat. De úgy döntöttünk ezekkel nem törődünk, mert nekem például annyira kellett már vizelnem, hogy akármilyen megaláztatást vállaltam volna a megkönnyebbülésért cserébe. Ez, mondjuk, így is alakult, mert mikor végül egy földút melletti fánál elvégeztük a dolgunkat, és visszakászálódtunk a buszra, Borlay tanárnő nem teljes hangerővel, de azért annyira, hogy lehetőleg mindenki meghallja, aki csak kíváncsi rá, így köszöntött bennünket:

– Gratulálok, Koós kolléga, 1 perc 15 másodperc. Lehet, hogy ez új Guiness-rekord!

Így aztán végképp megsemmisülve ballagtunk vissza a helyünkre, és szentül megfogadtuk, hogyha szétrobban is a hólyagunk, akkor sem állítjuk meg a buszt, vagy legvégső esetben belebrunyálunk a sörösflakonba. Szerencsére azonban ilyen problémánk nem adódott, legalábbis nekem nem, mert 1 perc 15 másodperc alatt az összes fölösleges folyadékot kieresztettem magamból. Így aztán szépen oda is értünk abba a Garam melletti faluba, melynek nevét továbbra is a feledés jótékony homálya fedi, és csak mikor ott leszálltunk, akkor kezdett újra vizelési ingerem támadni, de annyira nem vészes, hogy ne tudtam volna kezelni. Így aztán békésen végigálltuk a minket köszöntő helyi polgármester roppant izgalmas beszédét, sőt még a falumúzeumot is megnéztük tárlatvezetéssel, ami nyilván nagyon érdekes volt az építészmérnök hallgatóknak, de minket, akik két csaj miatt basztuk itt a rezet, baromira nem érdekelt. De szerencsére hamar eljött az a pillanat, mikor végre kimehettünk a helyi erőkhöz interjút csinálni, azt pedig, hogy hová jutottunk, a véletlen döntötte el. A polgármester az orrunk elé tartott egy vagon cédulát – egy csomó zöldet, meg egyetlen rózsaszínt – hogy húzzunk belőle, és én, valami megmagyarázhatatlan megérzéstől vezérelve ki is kaptam a rózsaszínt. Megnéztük a címet, ami nem mondott nekünk semmit, de Zebi azért a biztonság kedvéért belém kötött:

– Miért pont a rózsaszínt kellett? Tuti, hogy valami karót nyelt vénasszonyhoz fogunk kerülni!

– Ugyan, jó lesz ez! – nyugtatgattam, bár nem voltam teljesen biztos a dolgomban.

Mindenesetre, mielőtt a címre mentünk volna, még gyorsan levadásztuk a falu kocsmáját, ahol gyorsan rendeltünk két sört, és hugyoztunk is, hátha erre az interjú közben nem lesz módunk. Mondjuk három órát kaptunk a feladatra, és mi nem terveztünk egynél többet ott tölteni, mert hát azért mégsem akartunk a helyiek vendégszeretetével visszaélni, de aztán ez nagyon nem így alakult. Ugyanis elég hamar megtaláltuk az ingatlant, ami nem volt túl messze a kocsmától, és az első dolog, ami majdnem kiverte a szemünket, az egy hatalmas szőlőprés volt az udvaron. Így aztán egyből kihúztam magam, és Zebihez fordultam:

– Na, ugye, hogy jó helyet választottam!

Gyorsan be is csöngettünk, és egy hagyományos, ősz, dauerolt hajú, otthonkás mamika nyitott ajtót:

– Kezit csókolom! – köszönt rá hihetetlenül illedelmesen Zebi, aztán a választ meg se várva magyarázkodni kezdett: – Mi jöttünk a Műszaki Egyetemről interjút csinálni!

– Fáradjanak beljebb a fiatalurak, a Gyula mán mondta, hogy gyünni fognak.

Azzal be is léptünk a tipikus parasztház ajtaján, melynek építéséről sok érdekes dolgot kellett volna megtudnunk, de persze mi nem terveztünk ilyen dőreséget elkövetni. Leültünk a nénivel és a bácsival – ne várjátok, hogy a nevükre emlékezzem, kamunevet meg ők se kapnak, mert fölösleges – aztán először bevezetésképp elbeszélgettünk velük a régmúltkor, majd mikor egyszer nem figyeltek oda, gyorsan bekapcsoltuk a Zebi által valahonnan beújított kazettás diktafont – mert akkor még nyilván nem volt olyan fejlett technológiánk, mint egy mai okostelefon. Aztán nem sokkal a felvételmegkezdése után Zebi barátom feltette azt a kérdést, amely végképp megpecsételte aznapra a sorsunkat:

– Láttuk az udvaron azt a prést, netán bortermeléssel is foglalkoznak?

A néni egyből fellelkesedett a kérdéstől, és ugratta is a bácsit:

– Te, papa, hozzál mán ezeknek a fiatalembereknek a borunkból!

Ettől persze az öregnek is felcsillant a szeme, hisz végre alapos indokkal szittyózhat a piájából, amennyit csak akar. Pillanatok alatt vissza is tért két kétlitós flakonnal, melyből az egyik fehér a másikban pedig vörösbor pihent. És innentől kezdenek homályossá válni a nap eseményei, így innentől kissé balladisztikusabb lesz ez a beszámoló. Ennek pedig az volt a legfőbb oka, hogy mikor a beadandó megírásához visszahallgattam az elkészült felvételt, azon a leggyakrabban elhangzó mondat – hívhatnám akár refrénnek is – a néni katonás utasítása volt:

– Kiinni!

Így aztán a beszélgetés is egyre viccesebb kanyarokat vet, mindenféle anekdoták is előkerültek, de a Kárpát-medence népi építészetéről nyilván elég keveset tudtunk meg. A párbeszédből csak azért nem idézek, mert nyilván 16-17 év távlatából már semmire sem emlékszem belőle, és mivel kazettán van, így egyrészt ötletem sincs, hova keveredhetett el ennyi idő alatt, másrészt már olyan technikám sincs otthon, amivel meg tudnám hallgatni. Így aztán bemondásra el kell hinnetek nekem, hogy nagyon vicces lett, mert kitalálni is lusta vagyok bármit is, maradjunk csak a szikár tényeknél. Az fix, hogy kábé másfél óra beszélgetés és italozás után – az idő azért fix, mert 90 perces volt a felhasznált kazetta – még fejenként egy liter ajándék borral megindultunk a busz irányába. Azt, hogy milyen állapotban is voltunk, kiválóan mutatja, hogy az út vagy fél óráig tartott, és közben kétszer tévedtünk el az egyébként háromutcás faluban.

Borlayné arcára viszont határozottam emlékszem, mikor meglátott bennünket, ahogy a kezünkben két, addigra már félig kiürített flakonnal a bedülöngéltünk a buszhoz; hát minden volt rajta, csak felhőtlen boldogság nem. Gyorsan felhajlott minket a gépjárműre, és valószínűleg elmormolt magában egypár imát, hogy a lehető legkevesebb balhé nélkül hazaérjünk, de túl jóba nem lehetett a főnökkel, mert ez rohadtul nem alakult így. A programba ugyanis be volt tervezve még egy arborétum látogatás is, ahol – gondolom, de erre sem igazán emlékszem – a tanárnő megkísérelt minket a buszon tartani, de mivel ekkor megint pisilnünk kellett, így ezt a tervét nem sikerült megvalósítania. Mindenesetre az arborétumból elég gyorsan kitettek minket, mert sikerült levizelnünk valami roppant ritka és különleges növényt, amihez a helyi erők nem gratuláltak túláradó örömmel, hanem azonnal megmutatták a kijáratot.

Borlayné azonban elkövette azt a hibát, hogy ő maga nem jött ki velünk, így mi nem a buszra szálltunk vissza, hanem beballagtunk az ott lévő áruházba. Abban az időben pedig Szlovákiában jóval olcsóbb volt a sör, mint itthon, ezért a hazaútra, na meg persze emlékbe – más emlékünk úgyse nagyon maradt – vettünk egy karton sört. Azt villámgyorsan fel is dobtuk az ülésünk alá, de mivel a többiek még mindig nem jöttek – őket nagy eséllyel nem hajították ki védett növény levizelése miatt –, így ismét kalandozni indultunk. Nagy örömmel fel is fedeztünk egy kocsmát nem messze az imént meglátogatott üzlettől, ahova azonnal be is tértünk, nem törődve azzal a csekélységgel, hogy az iménti bevásárlás miatt egy árva koronánk sem maradt. Így hát beballagtunk, és az emberiség történetének valószínűleg leggyorsabb és legsikeresebb nyelvtanfolyamát tartottuk meg a műintézményben.

– Jó napot! – köszönt nagy lelkesedéssel Zebi barátom, de erre semmit sem böfögött vissza a kocsmában tartózkodó 4-5 helyi elem. – Beszél valaki magyarul? – próbálkozott tovább a barátom, de a válaszul továbbra is csak néma csendet kaptunk. – Van 2000 forintom, kéne érte négyszáz korona! – dobta le végül az atombombát Zebi, amihez tudni kell, hogy a korona akkoriban olyan 3 forint környékén járt, így aki elfogadja az ajánlatunkat, az elég jól jár. Na, erre aztán az összes bútordarab megtanult magyarul, és Usian Boltot megszégyenítő sebességgel, valószínűleg a 100 méteres síkfutás aktuális világcsúcsát helyből kukázva érkeztek mellénk. Így aztán seperc alatt lett koronánk, és tudtunk inni még pár sört meg némi beherovkát, amire nyilván még hatalmas szüksége volt a szervezetünknek.

Itt aztán vége is a történetnek, illetve hát persze folytatódott, mert valahogy végül hazaértünk, de erről már semmi emlékünk nem maradt, talán csak a határátlépésre emlékszem halványan, mivel előtte azt tárgyaltuk fennhangon Zebivel, hogy milyen vicces lenne, ha azt énekelnénk a határőröknek: „Az a szép, az a szép, ha miénk a Felvidék, ha miénk az egész Felvidék, Pozsony, Kassa, Eperjes és Korárom, tankkal megyünk át a román határon, stb.” Ám mivel sikeresen visszatértünk Budapestre, és nem egy szlovák fogdában kellett magyaráznunk a revíziós törekvéseinket, így ebből arra következtetek, hogy végül nem tettük meg.

A következő óra témája persze adott volt, meg kellett hallgatnunk Borlaynétől egy hangzatos és szépen kidolgozott előadást, a „hogyan ne viselkedjünk terepmunkán!” témakörben, de úgy éreztük, még így is megérte, mert annyira jól éreztük magunkat. Végül a tanárnő egy könnyed hármassal átengedett minket, így valamennyire happy enddel zárult a történet. Azt még kérdezhetnétek, mi is lett a két csajjal, B. H-val és Sz. H.-val, de ezzel kapcsolatban sok információt nem tudok adni, illetve persze írhatnék valami vicces és hatásos befejezést, de hát az élet nem ilyen. Egyszerűen idővel elkoptak mellőlünk, mi pedig indultunk újabb sztorik felé, „végtelenbe és tovább!”