VERS

Holczer Dávid: A rossz idő ellen

A főtéren akasztás van.
Ez a hét fénypontja, ettől
színesednek ki a szürke, de
inkább fekete hétköznapok.

A gyereksereg kéz a kézben,
rongybabák mögé bújva figyeli hogyan
vezetik fel az elítéltet. Színpadias
pillanat ez – pedig ezt az embert
nem így ismerték. Mindig kerülte
a feltűnést, legalábbis igyekezett
csendesen létezni.

A tömeg ujjong, a gyerekek
ujjai megfeszülnek, egyre csak
erősebben szorítják babáikat;
néhány a varrás mentén elszakad,
és minden gombszem lepereg
mire a kötelet a nyaka köré igazítják.

Tapsvihar. Ez az ember még sosem
élhetett át ilyet. Tulajdonképpen semmit
sem élhetett át, mert csak most,
teátrális kivégzésén, most, hogy sokezer
ember előtt kényszerítik megfulladni, most,
hogy ő az a rémkép, amivel a csíntalan
gyerekeket riogatni lehet – csak most,
a halál rozsda rágta küszöbén
tudatosul benne, hogy egyáltalán élt.

Sírás. Itt a katarzis, de
a függöny nem ereszkedik le,
sőt a fények sem hunynak ki,
marad minden ugyanúgy,
minden áll feszülten és némán.
Mint azelőtt. Mint azután.

A felső lécen varjú károg.

Ma már nincsenek akasztások,
csak ítéletek és gyerekseregek –
lepörgő szemű rongybabák
és varrás menti szakadások.