PRÓZAIRODALOM

Kiss Tamás: MIÉRT IGEN, és MIÉRT NEM? – LéLeK – p a t c h W O R K és Filo-art (1.)

Püthagorasz Aranyverseinek 54-60 passzusa nyomán
Hieroklész magyarázataival, Empedoklész, Platón és mások megjegyzéseivel…


Tudnod kell, hogy az emberek, „saját maguk által választott bajokkal küszködnek.” (Püthagorasz)
„Mindenki saját sorsának kovácsa.” – mondják az Álmodozók…
„Rajtunk nem függ semmi! Minden előre le van zsírozva!” – szavalja a Nagyokos…

Csak boldogtalanság várhatja azokat, akik „nem veszik tekintetbe, és meg sem hallgatják a jókat.” (Püthagorasz).
Hogy mi is az a „jó”?
Az erény és az igazság, mely többnyire nem a sajátjuk, így aztán „istentől száműzött és tévelygő” is lehet az ember. (Empedoklész).
„Azt akarod, hogy kirúgjanak?”- oktatgat a Bölcs…„Sokan, csak részlegesen, vagy sehogyan sem szabadulnak meg ettől a felfogástól, és
természetükkel ellentétes állapotokban” szenvednek. (Hieroklész).
 „Gondolkodj pozitívan!” – tanítgat a pénzsóvár Kuruzsló…„Az efféle sors kárt okoz a halandó elmében, észben, lélekben:
egyik szerencsétlenségből a másikba esnek.” (Püthagorasz). 
„Minden meg van írva!” – ordibálja a Sorsüldözött…
Ostoba módon, elmenekülnek Istentől.
Mert az ember Isten és állat közötti létben tengődik: „…azon határvonalon található, amely a vétkekbe bele nem botló lényeket azoktól választja el, amelyeket természetüknél fogva nem lehet fölvezetni az erényhez.” – írja Hieroklész.
„Vegyél magadnak madarat, macskát, vagy kutyát! Bennük nem csalódhatsz!” – tanácsolja a hivatásos Embergyűlölő…
Mert lényegében mindent a „természet” határoz meg.
Van, amikor képes fölemelkedni, és eredeti isteni állapotát visszanyerve él „boldog, szellemi életet”, de máskor, meg „elvesztve szárnytollait”, visszazuhan a halandók érzéki világába. Mert a lélek eredendően az istenek világában időzik, de ha szárnyait szegve aláhull, akkor a halandó ember testében éli földi életét. – mondja Platón.
„Egy frászt van lélek! Ne álmodozz!”- harsogja az egoman Tudóska…
Így aztán: „Istentől száműzött és tévelygő, az őrjöngő gyűlöletre hagyatkozó” lény lesz belőle…Nagyon is ismerős…- mondja Empedoklész.
Atének, a büntetés, és a balsors istennőjének „mezején bolyonganak”, elfeledve valódi, természet adta mivoltukat.
„Jól be kell baszni! Bulizunk és kész!” – hebegik a semmibe Alámerültek…
Pedig hát, a rossznak nincs természetes alapja a világban, ha minden a saját természetének megfelelően működik. Eredendően minden jónak teremtetett.(Újplatonista tanítás).
És mégsem képesek felfogni, hogy „gyászos, nyomukban járó viszálytól szenvednek”, amitől „el kellene menekülniük”, de gyengék hozzá, és sokszor még fokozzák is a bajt (Püthagorasz).
„Az ember nem tanul”hebegi az Okoska…
Lehet, hogy túl nagy volt Isten bizalma és jóindulata, amikor választási lehetőséget kínált eme lénynek… „A keletkezésnek és pusztulásnak kitett lények számára teljesen nyitott az a lehetőség is, hogy a természetükkel ellentétes állapotban legyenek.” (Hieroklész).
Miért nem képes az emberiség zöme saját jósága belátására?
Miért marad a jóság többnyire puszta potencialitás?
Az ember az egyetlen olyan élőlény a Földön, amelyik hasonlatossá válhat Istenhez, ugyanakkor az egyetlen faj, amelyik tudatosan, előre megfontolt szándékkal képes megölni fajtársait is.
Választhat…Minden pillanatában választ, mert választania kell…
Azt hiszi, hogy minden lépésével a boldogságát választja…
Akkor is, ha ölnie „kell?”
Miért csábítóbbak a hitványságok, mint az emberre jellemző magasságok?
Miért van az, hogy „értelmének egyszer birtokában van, máskor meg elveszti”? (Hieroklész). Tényleg nem mondhatunk mást, mint: „az embereknek saját maguk által választott bajuk van”. (Püthagorasz).
Azért van saját maguk által választott bajuk, mert önmagunkat választották Istennek:
A gondolati mocsárba zuhant ember, őrült hatalomvágyában megszülte önmagának a Homo deus-t. Az emberistent.
Ezzel egy kettős kivégzést hajtott végre: kivégezte, kikergette tudatából az erkölcsi értelemben vett abszolútumot, a morálok, moralitások útmutató csillagát, egyben megfosztotta magát legfőbb erkölcsi tájékozódási pontjától.
Földönfutóvá lett: gondolataiban és testi mivoltában is halálra ítélte magát.
Miért cselekedte ezt?
„Önmaguknak köszönhetően szenvedik el a rosszat, mivel menekülni akarnak az Istentől, ki akarják vonni magukat a vele való együttlétből, amelynek tiszta sugárzásában élve boldogok voltak.” (Hieroklész).
Megölte a jövőt is, melynek egyik legszebb emberi érzése a remény.
Beszuggerálta magának, hogy a világban, „ami a saját természetének megfelelően áll fenn és működik”, az rossz.
Ezzel felmentette magát az ölés, és mindenféle mentális gyilkolás bűne alól.
Mi oka volt minderre?

Gőgjében messzire hajította legfőbb emberi természetét: biológiai, anatómiai és lelki értelemben egyaránt.
„A velünk született és ugyanakkor az utólag megszerzett rossz is a szabad akaratunk természetellenes mozgása, amelynek segítségével megpróbálunk vetélkedni és szembekerülni az isteni törvénnyel, miközben nem vesszük észre, hogy micsoda ártalmára vagyunk önmagunknak, amikor úgy véljük, hogy szembeszegülünk az Istennel, hanem vakon csak azt nézzük, hogy képesek vagyunk rendelkezéseivel dacolni.” (Hieroklész).
„Áradatként sodorja” az embert az élet, „gyászos viszályok”, „őrjöngő gyűlöletek” kövezik ki útjait, melyekre már nem létezik orvosság…

Emlékszel? – üvöltötte Rebecca Devlin felé. Amikor a mentális elefántkórról beszéltem?
„Ez a mentális elefántkór azt jelenti, hogy, mondjuk, ha kilöttyintesz véletlenül egy kis barnaszószt, az azonnal hatalmas szósztengerré dagad. Szósztengerré, amely minden oldalról körbefog, és te fuldokolsz ebben az óriási szósztengerben. Rettenetes. De csak magadra vethetsz. Te tehetsz róla. Nem áldozat vagy, hanem mega a kiváltó ok…” (Pinter).Bates, mint rendesen, magában böstörög, hogyan máshogyan?„Ha megváltoztatnám az életemet, talán, és éjszaka élnék, igen, éjszaka, és nappal aludnék. De akkor egész pontosan, mit tennék? Mit jelent sötétben élni?” (Pinter)Rimbaud meg folyton visszafordul, szemtelen mosolyával pökhendi megjegyzéseket tesz:
„Eladó a tömegeknek az anarchia; a felsőbbrendű amatőröknek az elnyomhatatlan elégtétel; a hűségeseknek szerelmeseknek a borzalmas halál!
Eladók a lakások és a költözések, sportok tündérjátékok és tökéletes kényelmek s a zaj, a mozgás és jövendő, ami velük jár!

Bájos telitalálat…1873-ban, egy érdekes pillanatában, a „pokolban” kijelenti, hogy: „Úgy várok Istenre, mint egy ínyenc. Örökreszólóan alsóbbrendű fajból származom.” … „Jaj, az Evangélium messze már! Az Evangélium! Az Evangélium!”
Miért? És hol jár, mire vár az ember?

Ez itt nem a rethymnoi Fortessa alaprajza. Ez egy lélek-térkép.
Szétszakadt, rongyos, öngyötrő, kaotikus…Csaknem színtelenné fakult, félelemtől remegő, kifelé-befelé összeránduló, védekező…Még kivehető egy zegzugos, zsákutcákkal tarkított heg, kétfelé szakítva az Egyet. A szétszakadt rojtok azonban már nem illenek egymásba…Tán önálló létezésre vágynának, de nem bírnak igazán elszakadni, széthullani egymástól. Mintha fájdalmas, egydimenzióssá fagyott, torzókká fogyott, segítségért kiáltó arcok öveznék a felszakadt lélek-világot, mintha a kettéválás nyomán valami kiút is nyílna, de hová? Lefelé és fölfelé is csak az üresség vár…Mindkét oldalon bugyrok, tüskék, fura, veszélyt jelző szerkezetek…Meghasonlás…Széttört álmok, vágyak rongyaivá lett, önmagára veszélyes dirib-darabok, mint vég-vonaglásokban felgyűrődő bőr-redők, egek felé emelkedő halhatatlan fohászok…Mintha suttogva ordítana, hogy: „Segítsen valaki!” De nem hallja senki…Csak a karmokká váló egykori simaságok jeleznek még valamit a külvilágból, hogy nincs megértés, nincs kifejezhetőség, kifelé bezárt a világ, és, egy hatalmas, érzéketlen semmiség-áram zúdul felé, felfoghatatlan értelmetlenségeket sodorva. Ettől aztán olyan lesz az egész, mint egy széttrancsírozott seb. És a végtelennek tűnő kiszolgáltatottság, mint lebegő érzület. Itt már elég még egy kis roppanás, és porrá hullnak a szétzüllött elemek, semmivé lesz Valami, ami

eddig megtartott egy embert valahol e világban. Ordítana, sírna, hadakozna mindennel, ami csak létezik, de győz benne a „már nem érdemes” szólama, hiszen nem talál semmi érdemeset se kívül, se belül, miközben irdatlan testi fájdalom csavarja minden, még élő porcikáját. Mutáció kell…De már irányíthatatlanná vált a pusztulás-folyam. Ijesztő a felmerülő kérdés: ezek az önemésztő elemek már születéskor benne voltak? Gének szabdalnak szanaszét mindent, ami emberinek volt nevezhető? Nem, az azért nem lehet…Inkább a külvilág semmisége, emberhez méltatlansága tépázza meg, veri ronggyá azt a lelket, ami még az akart lenni, amire rendeltetett. Mintha vakvágányra vezérelt vonatok siklanának ki velőt rázó sikolyokkal, egy elhagyatott pályaudvaron. Se a sín, se a vonat, se a rakomány nem érdekes már, és nem is volt az, és nem is lesz az soha…Nem volt belső feltámadás. Miért?
Tényleg úgy rossz minden, ahogyan volt, van és lesz? Alapvetően rossz az a világ, amit az ember magának kreált, és így aztán az alkotó is lealjasult?
Összetörte magát tudatlanságában? Szétszabdalta patchwork-lelkét? Egydimenziós fekete-fehér torzó lett az emberségből? Törvényszerű volt mindez?
Úgy tűnik, hogy igen, bár az ember isteni lényegét tekintve: NEM. Mégis: az általa megalkotott „Törvények” évezredein át juttatta magát „ide”, és ez az „ide”, már évezredekkel ezelőtt is aktuális volt. És azóta is folyvást cipeli magával azon ok-sorozatokat, morál-csődöket, melyek az „ide jutottunk” kifejezést tette halhatatlanná, időtlenné, holott szegény emberke egészen másra vágyott lelke legmélyén…Mégis: gyakorlatilag egy permanens morális öngyilkosság vált időtlenné, melyet nem kis felindultsággal fejez ki, egy mindenkori jelen, egy mindenkori „itt”. „Itt tartunk”, „ide jutottunk”…
A szívek összevissza kalimpálnak a sors-csapások alatt, a katonavonatok folyvást indulnak és érkeznek, a szerelmek a csalódások kutjaiba fulladva evickélnek újabb kalandok felé, és szünet nélkül zuhognak a politikai légkalapácsok a tudat, lélek, zegzugos, horpadékony „felületeire”, persze tiszta szeretetből. Hülyítve tanul az ember aktuálissá tett morálokat, és cselekszik a „normáknak megfelelően”, mert csak így lehet boldog, például egy kórházi ágyon, egy lövészárokban, egy halálos vírusfertőzésben, egy üzleti tranzakcióban, vagy éppen önmagát feledtetve, tökrészegen. Már itt e földön üdvözülnie kell! Az ütések záporoznak, a sötétség nő, a zavarodottság fokozódik, a rongyok egyre rongyosabbá lesznek.