Csontos Imola: Dance Monkey – avagy Zoé és a tavaszi szünet

Nagyjából tízéves lehettem, amikor a szüleim elváltak. Egyikőjüknek sem ez volt az első rodeója, mégis nagyjából fél évig húzódott az egész, mielőtt megegyeztek volna a feltételekről. Egyke vagyok, mármint nem teljesen, hiszen van egy féltesóm apai oldalról, ő lenne Boldi. Persze őt nem láttam olyan sűrűn, hiszen csak minden második hétvégén volt nálunk – ez volt az egyesség. Az a szerencse, hogy a családunk viszonylag összetartó, többször voltam nyaralni Enivel – ő a nagynéném – és Annával, meg Emmával. Egészen a válásig.
Az esetek többségében csak szótlanul ültem a tv előtt, miközben ment valami – felnőtt szemmel – bugyuta műsor, és próbáltam nem odafigyelni a konyhából kiszűrődő kiabálásra. A közös vacsorák még meg voltak tartva, és ilyenkor mindhárman eljátszottuk, hogy minden a legnagyobb rendben, pár órával korábbiakról pedig mélyen hallgattunk. Néha vacsora közben is elkezdődött a szóváltás, és ilyenkor a szobámba lettem zavarva. Emlékszem, amikor egyszer a konyhában álltam, és éppen egy szelet kenyeret vajaztam, amikor apa idegesen rám kiáltott, hogy ne akadályozzam már szándékosan a kávé kitöltésében, amire úgy megszeppentem, hogy vizenyőssé vált a szemem. Apa azonnal bocsánatot kért, idegesen a hajába túrt, és könyörgött, hogy ne tegyek erről említést anyának. Akkor nem értettem még, hogy miért, de fontos oka lehetett, hiszen pár nappal később kaptam egy mp4-et nyomatékosítva a megbánását.
Néha anya lefekvés előtt a konyhaasztalnál ült, magába roskadva, és egy pohár borral a kezében. Még megtartottuk azt a rituálét, hogy az ágyam szélére ül, és olvas nekem, de voltak napok, amikor fáradtan sóhajtott, és arra kért, hogy ma inkább ne. Ilyenkor csöndben felmentem a szobámba, és lefekvés előtt kinéztem az ablakon. Apa ilyenkor mindig a műhelyben bütykölt valamit – égett a lámpa, és néha egy-egy káromkodás hagyta el a száját.
A tavaszi szünetet a nagynénéméknél töltöttem. Nem bántam, mert szerettem ott lenni. Anna és Emma is még csak épphogy elkezdték az iskolát, és szinte egymást fellökve rohantak felém, mikor megláttak.
– Zoééé! – kiáltotta Emma. Közben nővérét félretolva megölelt. Eni jelent meg mögöttem.
– Sziasztok! Lányok, menjetek, segítsetek Zoénak kipakolni – mondta. A testvérpár engedelmeskedve anyukájuknak két oldalról közrefogtak, és a hálószobák irányába húztak.
– Te velem fogsz aludni, Emma ágyában. Ő meg anyáék között, úgyis olyan pici, mint egy kukac – mondta Anna.
– Nem is vagyok kukac! Te vagy a kukac!
– Nem! Te!
– Nem, mert te! – Elmosolyodtam. Annyival más volt ez a fajta civakodás, mint amihez szokva voltam. Nem volt bántó, ebben biztos voltam. Sokkal inkább szeretetből fakadó piszkálódás, amit igazán csak a testvérek érthetnek. Mint mikor egyszer Ágiéknál tabuztak a családdal, és Ági Borkával volt párban, és szinte fél szavakból megértették egymást. Persze ők is egymás agyára mennek néha, de a nap végére mindent megtennének a másikért. Néha eltűnődöm, hogy vajon, ha Boldival egy házban nőttem volna fel, mi is ilyenek lettünk volna? Elmélkedésemet Emma szakította félbe, miután lehuppantam az emeletes ágy aljára.
– Hol vannak a szüleid? – kérdezte.
– Emma! – kiáltott rá Anna egy figyelmeztető pillantással.
– Mi van? Te is azt mondtad, hogy furcsa…
– Emma! – kiáltotta a nővére, majd megbökte. – Elég már. – Emma észbe kapott.
– Ó, bocsi, azt beszéltük, hogy nem beszélünk róla. – Anna homlokon csapta magát. Elmosolyodtam.
– Nem baj, hogy megkérdezted, de igazából, nem tudom. Apa azt mondta, hogy anyával el kell menniük megbeszélni a dolgokat egy bíróval, hogy minden rendben legyen.
– Milyen bíró? – kérdezte Emma.
– Tudod olyan, mint a filmekben a tárgyalásokon. Aki eldönti, hogy bűnös-e az ember – válaszolta Anna. Emmának tágra kerekedtek a szemei.
– Valamelyik szülőd bűnös? – Elgondolkoztam, majd megvontam a vállam.
– Nem tudom. – Anna felnevetett.
– Emma, ez nem így működik! – A lány a nővére felé fordult.
– Akkor hogy? Én nem szoktam olyan véres bűnös dolgokat nézni, mint te.
– Nem véres, hanem nyomozós.
– Akkor azt. Na? Hogy működik? – Anna elbizonytalanodott, és ezt a kishúga is látta. Elmosolyodott. – Nem is tudod, igaz? Okos tojás!
– Nem is kell tudnom. – Anna felvonta az orrát. – Elvégre csak nyolc éves vagyok! – Emma elfintorodott.
– Nem ér kijátszani a túl-fiatal-vagyok-hogy-ezt-tudjam kártyát!
– Pedig kijátszottam! – mondta Anna, és kinyújtotta a nyelvét.
– Anyaaa! Anna kinyújtotta rám a nyelvét! – kiáltotta Emma, miközben a konyha felé futott. Anna követte, miközben tagadta a nyelvkinyújtást. Egyedül maradtam a szobában a hatalmas csönddel. Ehhez nem voltam hozzászokva. Gyorsan elővettem az mp4-et és bedugtam a fülemet, majd elindítottam a zenét. Végigpörgettem a lejátszási listámat. Idén jött ki a Don’t Stop The Music, a Low, a 4 minutes, a Hot n Cold. Bár nem igazán értettem a szövegüket, ez sosem gátolt meg abban, hogy az énekesekkel énekeljek. Hátradőltem az ágyon, és becsuktam a szememet.
Álmomban az iskolában voltam. Szerettem iskolába járni, ezért ez nem okozott különösebb problémát. Tesi órán éppen játszani készültünk. Feri bácsi megfújta a sípját, utána azt mondta, hogy válasszunk két csapatot. Kijelölte a két csapatkapitányt, utána kisétált az öltözőkbe. Ezt furcsának találtam, és átfutott rajtam egy kellemetlen érzés, amit akkor még nem tudtam megfogalmazni. Nem ismertem fel az osztálytársaimat, nem is igazán láttam az arcukat. Szépen egyesével szólongatták az embereket, mígnem én voltam az utolsó. Ekkor az egyik csapatkapitány azt mondta, hogy engem biztos, hogy nem választ. Nem kell egy kétballábas a csapatába. A másik is tiltakozott az ellen, hogy a csapatába kerüljek. Rimánkodva Feri bácsi irányába néztem, hátha azóta előjött az öltözőből, de nem így lett. Hirtelen körém gyűlt mindkét csapat, és elkezdtek lökdösni, rángatni, mígnem a földre kerültem, és kitört belőlük a nevetés. Szétnyílt a kör, és leguggolt mellém mosolyogva az egyik csapatkapitány.
– Soha sem fogsz senkinek sem kelleni – mondta. – És tudod, hogy miért? – Megráztam a fejem. – Mert hülye vagy. Hülye, idegesítő, önző, aki csak magával törődik, és a családját le se szarja! Nézz magadra! Mit értél el? Negyvenöt éves vagy, két gyerekkel, és még mindig csak egy tornateremben focizol. – Végignéztem magamon. Hirtelen láttam, ahogy a kézfejemen az erek kitüremkednek, bütykök borítják a kezem, és egy kinyúlt pólót viselek, mely néhány helyen olajfoltos. Hirtelen ökölbe szorult a kezem. A lány elnevette magát. – Mit fogsz csinálni? Megütsz? Csak mert nem tetszik valami? Igazi példakép! Csodálkozol, hogy senki sem szeret? – Felpattantam.
– Elég! Hagyd abba! – Hirtelen felébredtem. Anna rázott. Amikor látta, hogy kinyitottam a szemem, elengedett.
– Rosszat álmodtál – mondta.
– Kiabálni kezdtél, mi meg azt hittük, hogy valami baj van – mondta Eni, miközben leült mellém az ágyra. Emma az alvós játékát markolászta Kele háta mögött. Ők az ajtóban ácsorogtak. Ijedten nézhettem, hogy ennyi ember tornyosul fölém, mert Eni Kelére pillantott, aki Emmát kézen fogta, odahívta Annát is magához, és egy hangos „átmegyünk a nappaliba tv-zni” mellett elhagyták a szobát. Eni megfogta a kezem.
– Minden rendben van? – Megráztam a fejem, és mielőtt észbe kaptam, elkezdtek peregni az arcomról a könnycseppek. Eni gyors mozdulattal letörölte őket, majd gyorsan egy szoros ölelésbe húzott. – Minden rendben lesz. – Pár percig így ölelkeztünk, míg a sírásom nem csillapodott hüppögéssé. Eni megsimogatta a hátam. – Akarsz róla beszélni? – Ahogy felidéztem az álmomat, újra könnyek szöktek a szemembe.
– Ígérd meg, hogy nem hagysz egyedül – feleltem elcsukló hangon. – Hogy nem hagyod, hogy ne válasszon senki. – Eni egy pillanatra eltartott magától, hogy a szemembe tudjon nézni. A kézfejével letörölte az arcomra száradó könnycseppeket.
– Soha nem leszel egyedül – mondta komolyan.
– Ígéred? – Elmosolyodott.
– Ígérem.
A tavaszi szünetem vidáman telt el, nem is igazán volt kedvem hazamenni. Kedd este házhoz rendeltünk, ez amolyan búcsúvacsora volt, mert másnap reggel jött értem apa. Vacsora után letelepedtünk a nappaliban. Kele hozott néhány párnát, és felajánlotta, hogy majd ő leül a földre, Anna pedig mellé telepedett, melynek hatására Emmának is rögtön kedve támadt a párnán ücsörgéshez. Eni megforgatta a szemeit, és leült mellém a kanapéra, óvatosan kikerülve a földön elterpeszkedő kis családját. A film hamarosan elkezdődött, és néha egy-egy felkiáltással megszakítva, de csöndben néztük végig. Legalábbis Eni, Kele és én még ébren voltunk, amikor a stáblista legördült. Mikor megmoccantam, Eni összerezzent.
– Te még ébren vagy? – kérdezte suttogva. – Azt hittem, hogy elaludtál, mint a többiek. – Megráztam a fejem.
– Nem tudok addig aludni, amíg nem olvastam. – Szégyellősen elmosolyodtam. – Vagy inkább, amíg nem olvasnak nekem. Anya szokott minden este. Vagy legalábbis majdnem mindig. – Eni bólintott, és felém nyújtotta a kezét.
– Gyere, csak találunk valamit, ami tetszeni fog neked. Bár előre figyelmeztetlek, főleg mesekönyvek vannak a lányok szobájában. – Elmosolyodtam.
– Nem baj. – Eni egy gyors pillantás vetett Kelére.
– Menjetek csak, intézem őket – suttogta a nagybátyám. Mármint, nem tudom, hogy hívhatom-e így, elvégre csak a nagynéném férje. Eni valami olyat suttoghatott, hogy „te vagy a legjobb”, majd az ideiglenes alvóhelyemre mentünk. Befeküdtem az ágyba, Eni pedig betakart. Hirtelen eszébe jutott valami, és kiment a szobából. Pár pillanattal később egy elég öregnek látszó könyvvel tért vissza. Leült az ágyam szélére, és megmutatta a borítót.
– Jóholdat Szíriusz kapitány! – olvastam ki.
– Ismered? – Megráztam a fejem. – Pedig nagyon jó! Nagyjából annyi idős lehettem, mint te, amikor először olvastam. Nagyon tetszett, hogy a holdon is laknak emberek, meg voltak benne olyan eszközök, amik mára ténylegesen is léteznek, például skype formájában, de akkor még nem volt. Felnőtt fejjel újraolvasni teljesen más élmény! – lelkendezett. Elmosolyodtam.
– Olvasol belőle?
– Még jó hogy!
Másnap időben elkészültem, már csak pár perc volt hátra apa érkezéséig. A konyhapultnál ültem, és azt figyeltem, ahogy Eni főzőcskézik. Anya nem igazán szokott, mert szerinte túl sok időt vesz el, amikor sokkal fontosabb dolgokkal is foglalkozhatna. Anya egy galériában dolgozik, és nagyon szereti a régi autókat – így találkoztak apával is. Gondolataimat Emma szakította meg, aki két kezét a háta mögé téve, sarkában Annával, közeledett felém.
– Zoé, ezt neked csináltam! – mondta, miközben elővette a háta mögött rejtegetett papírlapot. A konyhapultra tette, majd feltápászkodott a mellettem lévő székre. A képen öt alak volt látható kézen fogva, meg egy ház, és két kutya. – Ez vagy te – mutatott az egyik pálcikafigurára piros szoknyában. Ez itt Anna, anya, apa és én – mutatott sorban az alakokra, melyek között magasságban és a ruhák színében volt eltérés. – És Bilkó meg Bozont. – Anna is leült mellénk, megforgatta a szemét.
– Muszáj volt a két szőrmókot is rárajzolnod?
– Ők is a család tagjai!
– Jó, mindegy – mondta Anna, majd felém nézett. – Bocsi, hogy nem rajzoltam. Nem vagyok valami jó benne – szabadkozott. Megráztam a fejem.
– Ugyan már! Egyáltalán nem is kellett volna adnotok nekem bármit.
– De olyan szomorúnak tűntél a múltkor! – mondta Emma. – Nem szeretem, ha szomorú vagy. Te vagy a kedvenc unokanővérem!
– Ő az egyetlen unokanővéred – mondta Anna. Emma szúrósan nézett rá, ezért felsóhajtott. – De igaz, hogy te vagy a kedvencünk. – Emma meghatódott.
– Nagy ölelés! – kiáltotta, és mielőtt Anna szabadkozhatott volna, mindkettőnket megölelt. Csöngettek. Eni megtörölte a kötényébe a kezét, és az ajtó felé ment. Meglepődött, mert az ajtóban nem apa állt, hanem anya.
– Szia, Zoéért jöttem – mondta. Eni félreállt az ajtóból, hogy anya be tudjon jönni.
– Nem úgy volt, hogy Gabi szedi össze? – Anya sóhajtott.
– Közbejött valami – mondta, majd miután meglátott, elmosolyodott. – Itt van az én kislányom! – Anya felé futottam, ő pedig megölelt. – Jó volt? – Bólintottam.
– A legjobb! – Kele közben kihozta a táskámat a szobámból.
– Betegyem a kocsiba? – kérdezte anyát. Anya megrázta a fejét.
– Hagyd csak, úgysem olyan nehéz. – Átvette Kelétől a csomagot, majd megfogta a kezemet, és elindultunk az ajtó felé. – Köszönök még egyszer mindent.
– Igazán nincs mit, Zoét bármikor szívesen látjuk – mondta Eni. Integettünk egymásnak, majd kiléptünk az ajtón. Anya bedobta a táskámat a kocsi csomagtartójába, majd beültem a hátsó ülésre, míg ő a volán mögé ült. Nem laktunk messze az unokatestvéreimtől, ezért meglepődtem, amikor nem az utcánk felé kanyarodtunk le.
– Anya, hova megyünk? – kérdeztem. Összeráncolta a homlokát, úgy nézett a visszapillantó tükörbe.
– Nagyiéknak kell segíteni. Lehet, hogy náluk is fogsz aludni, mert még van egy kis dolgom.
– Apa hol van? – kérdeztem, és láttam, ahogy egy pillanatig anya arca megfeszül.
– Apának is dolga van. Igazából neki kell majd segítenem, azért viszlek nagyihoz.
– Apa bűnös lett? – kérdeztem összezavarodva. Lehet, hogy Emmának igaza van? Anya összevonta a szemöldökét.
– Hogy érted?
– Nem bírónál voltatok?
– Te ezt honnan tudod? – kérdezte anya feszülten.
– Nem érdekes.
– Zoé! – Sóhajtottam.
– Hallottam, amikor beszéltetek róla, hogy bíróhoz mentek. Apa azt mondta, hogy segít megoldani a dolgokat.
– Jaj, kicsim, neked ezen igazán nem kell gondolkodni! – mondta kedvesen.
– Akkor minden rendben van? – Anya nem felelt pár pillanatig.
– Rendben lesz. Emiatt ne fájjon a fejed! – Pár perc múlva leparkoltunk nagyiék előtt. Anya hátrafordult.
– Mikor mehetek haza? – kérdeztem hirtelen. Anya beletúrt a hajába.
– Csak egy-két nap, amíg minden elrendeződik. Innen nincs messze a suli, úgyhogy el tudsz majd sétálni egyedül, elvégre nagylány vagy! – Kikapcsoltam a biztonsági övet, és kiszálltam az autóból. Nagyi kijött a kapu elé, valószínűleg látta a konyhaablakból, hogy megérkeztünk. Megöleltem, anya kivett egy másik táskát a kocsi hátuljából, és a kezembe nyomta.
– Friss váltóruha – magyarázta, majd a nagymamámra nézett. – Köszönöm, még egyszer.
– Ugyan, nincs mit. Nagyon jól elleszünk, igaz? – kérdezte tőlem. Bólintottam. Anya várt pár másodpercet, majd elköszönt.
– Sziasztok! Zoé, légy jó!
– Anya várj! – kiáltottam utána, és megöleltem. Anya leguggolt, és egy hajtincset tűrt a fülem mögé.
– Csak pár nap – mondta csöndesen.
– De ugye visszajössz értem? – kérdeztem szomorkásan. Anya elmosolyodott.
– Viccelsz? Rossz pénz nem vész el – mondta, kacsintott, majd beszállt az autóba, beindította a motort és elhajtott.