PRÓZAIRODALOM

Kiss Tamás: MIÉRT IGEN, és MIÉRT NEM? – LéLeK – p a t c h W O R K és Filo-art (3.)

Püthagorasz Aranyverseinek 54-60 passzusa nyomán
Hieroklész magyarázataival, Empedoklész, Platón és mások megjegyzéseivel…

MOST éppen Z
                            U
                                   H
                                            A
                                                      N
                                                                    O
                                                                                          K

A Be-CSAPÓDÁS egy oltári nagy
                                                         MEGKÖNNYEBB
                                                                                        ÜLÉS

                     Tüskés RÓZSAszálak döfik át HOLDból kiszakadó KÖLDÖKömet
                                s közben halk fuvolaszó simogatja az ébredező hajnalt
                                            NÉRÓ császár felgyújtatja Rómát
              Aschenbach holttestét a Canale Grandeból halásszák ki részeg gondolások
                              Egy Barnaruhás Kalapos Hölgy belegyalogol a tengerbe
                                       KUTYÁJÁT fürdeti, becézi, csókolgatja

               Az otthonokban kuksoló emberkék KÉPTELENEK Valamire Gondolni 
                                        LEGALÁBB Mentőautó sziréna jönne!
                              és elvinné az ezüstpapírba csomagolt FÉLELMET
                                                AZ „ILLETÉKESEKNEK”

                                           RÁKOS Tudat-Csönd motoszkál
                                       a szobasarkok pókhálós televényeiben
                              H. Miller sem készül már több „Utolsó Menetre”
                                 A „Római Lány” ismeretlen sírban nyugszik
             Mint a katona-tömegek, akiket felhúzott szemöldökökkel búcsúztattak
                                                           MINDENHOL
                                         BELENYUGVÁSBA belepusztulva

                     A MAJD EGYSZER – ország és a MAJD EGYSZER – jövő
                                    lekéste a roncs-lelkekből induló vonatokat
                                                         BORÚS VAN
                                     Fekete lélek-csend ülte meg a Napot
                                                            MIÉRT?

Szédülés…Hánykolódás, és a sarkon beforduló kukáskocsi köhögő zaja…
Akaratok, parancsok, idegen lélek-rongyok, mint úthengerek gördülnek…
Káosszá tiporják a csak sötétben fehérnek tűnő emberi szétszabdaltságot…
Mert többnyire ilyenek a várva várt álmok…
Nem kisgyermek – labdázások, vagy napsugaras mosolyok Valakik felé, akik eltűntek, összeolvadt arcokkal hevernek egy zaccos kávéscsésze fenekén – a seholban…
Megvalósulhatatlan petefészek-csodák sikolytalan csendjében porlik az idő…
Injekciókat ad magának a terror-emlőkből született önfegyelem…
Százmilliók rázzák egymás felé görcs-tudatba rángatott öklüket…
Dolce vita-mosolyok mondanak furfangos nemeket a szerelemre és az életre…
És ha megint betör a  hajnal a cikcakkos-, kaotikus, öngyötrő csőd-halmazba,
akkor újra fekete kontúr-rongyokban fog díszelegni az éppen divatos álmorál-tudatba zuhantatott megnevezhetetlenség…
Szédülés után majd újra jön a futóhomok-ébredés…
Ne kérdezd miért…

Éppen nyújtózkodni készültem a már jóval korábban felkelt napban, amikor megcsörrent a telefonom. Hát sose gondoltam volna…Egy hölgyike volt, valamikor egypár összejövetelen találkoztunk. Néha szoktunk egymásnak telefonálgatni…De csak gatni…Egyébként visszagondolva rá, pontosan olyan volt, mint a barnaruhás hölgy a szalmakalappal.
Na meg a hangja is…Mintha ketten beszélnének hozzám, de egyforma mimikával és hanglejtésekkel…Ez egy nőtípus? Lehet!

„Az a hosszú versed Grecoról nagyon nem tetszett…De most nagyon elfoglalt voltam, meg vagyok, mert az egész lakást átalakíttattam. Illetve a házat…Tudod, édesanyámat eltemettem, magamat meg beolttattam, lassan védett leszek…Na nem mindentől…Igen, a magány nehéz dolog, de vannak bizonyos elvárások…Mindenért ezért ne, meg csak azért sem…Pedig igen, tényleg kellene a társaság, a beszélgetés…Igen, e nélkül tényleg el lehet hülyülni…De én nem, nekem jó így most is, mert itt van a kert, nagy fallal, senki sem lát be, jók a szomszédok, nyugodtan napozhatok, csend van, bár a ház nagy, de az egészet belakom…Meg a kutyám, aki szintén itt van…Jobb így egyedül…Persze megyek is sokat, naponta egy órát a kutyámmal, így megvan a mozgás is…Na meg a kert, ott is van elég munka…Tényleg fura világot élünk, az időjárást is egyértelműen befolyásolják, a tudatunkat is, mindent…Ja, hogy ennek katasztrófa lesz a vége? Lehet, bár a kormány nem akarja…Lehet, hogy tényleg nem bír majd ellenállni a nyomásnak…Igazad lehet, nincs menekvés…” Aztán hirtelen elköszöntem tőle…Ennyi elég volt…
„Do you want any happyness?” – kiáltottam fel bánatomban…
Néha úgy érzi az ember, hogy valami megszakad benne, aztán felidéződik a szakadás, és tovább bomlik valami, amiből akármi is lehetett volna…Három pont az élet? Kár…
Bárhogy nézzük, lényegében Bernardnak se jutott több…Csak képzelődött, például arról is, hogy majd valaki életrajzot fog írni róla…Lehet, hogy frázistömeggel megtöltött önámítás az élet? Mert, ahogy visszagondolok sok beszélgetésre, így ez a telefon is előhívta belőlem Virginia egy zseniális, Bernard szájába adott megjegyzését, mely szerint:”…nem vethetjük meg ezeket a frázisokat, melyek, mint időt álló római utak szelik át életünk zsúfolt zűrzavarát, hiszen ők kényszerítenek, hogy civilizált emberként járjunk, a rendőrök kimért lépteivel…”
A rendőrcsizmák kimért léptei közepette kisgyermekek, kábé hatévesek üldögéltek a járda köveken, 1937. július 25-én, amikor  Hitler tömeggyilkos alakjaival együtt felavatta Münchenben a „Németi Művészet Házát”…(„Nazi Germany-Pictures of the Madness.” (1937-1939).- Chronos Media History film.) Azóta van a tudatokból kiirthatatlanná vadult „elfajzott művészet”. Mert, aki megfesti a ronggyá tépett lelket, aki leírja az „elsötétedés” valóságát, az „elfajzott…” Ma is az? A frázistömegek általi értelemgyilkosság szükségszerű előzete a fizikai értelemben is végrehajtható tömeggyilkosságoknak.
„Akarsz egy kis boldogságot?” – kiáltott fel a szólni se tudó Nap.
Fekete szélfútta porszemcsék csapódnak szerteszét a szelekkel…
Pupillákba jutva megkönnyeztetik az érzelmeket is elfeledett emberkéket…
Akiknek csak fáj a becsapódás, de nem fáj a teljes becsapottság.…
Kidörgölik magukból a kis fekete porszemeket, mint emlékeiket…
Mennek ők tovább, napsugarakat holdfakó fénnyé tompító akaratokkal…
Ki tudja honnan, ki tudja hová, és ki mondja majd meg, hogy miért…
És, hogy merre vannak a vágytömegek szülte délibáb-tócsák
A remény-csapdák, melyekbe belebotolva nem lesz idő már a gondolkodásra…
Akarsz még ÍGY boldog lenni?

Valahogy szétesett valami…Ez maradt abból valamiből…

Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat, vasárnap…
Reggel, délelőtt, délben, délután, este, éjszaka, aztán jön a hajnal, majd megint a reggel…
Aranyló futóhomok-szemcsék gurulnak életet adó szelekben a végtelen felé…
Amelyik megreked, azt elnyeli a többi futóhomok-szemcse…
S ha megáll a szél, az összes kis szemcse életét veszti…
A válaszok a szelekben rejtőznek.
A szeleket Isten küldi.
A szemcsék nem tudnak magukról…
Miért NEM?

(A készülő „PATCHWORK” kötet anyagából.)

A Patchwork-könyv. Részlet: 1. Szövet. Prózairodalom rovat, 2021. május 8.

A Patchwork-könyv. Részlet: 2. Holdkatlan, Horizont rovat, 2021. május 12.

http://holdkatlan.hu/index.php/rovatok/horizont/10660-horizont-kiss-tamas-miert-igen-es-miert-nem-lelek-p-a-t-c-h-w-o-r-k-es-filo-art-reszlet