VERS

Varjú Zoltán: Egy kortynyi kávé

Hajnali madárszóra ébredez a pirkadat
Álmatag szemekkel. Dereng még az éj.
Távoli ugatás hangja veri fel a csendet,
Kávét forral a tűz. Éjsötét leplet köhög
Hangosan, a Hold mögé bújt néma űr,
Mindenségbe szórva az ezüstkrákogást.
Megrepedt mennyezetről csüng alá,
Megkoszlott falakat szürkére mázolón,
Árnyékot vetve a gyertyaláng. Leégett
Csonkjain semmi sincs, ami fellobogva
Rám, messze tűnőn halkulva fényt okád,
Csupán papírt serceg - toll alatt - a tintafolt.
Alszik még az ébredés, ösztön jelre vár,
Startra készen izma, pattanásig megfeszül.
Halk neszekre válaszul, lármázik a szél
Hangosan, ahogy az ablakokra ráterül,
Port kavarva szunnyadón a ház falára
Hullott korom, végül jobblétbe szendereg.
Eső szitál csendesen. Kávém illata bódít,
Jótékony feledésbe kergeti az éjszaka
Tovatűnő perceit a hajnali pír, miközben
Poharam melege zsibbasztja álmosan
Tenyerem, keserédes italába ajkam ízlel.
Indulni kéne már, persze, ha lenne hová
Repítsenek szárnyaim, de régen földre
Hullott testem a por lepi, kiásni senki sem
Fordít rá időt, inkább aprópénzre váltva
Vesz magának röpke áldást a feloldozás.
Reggelbe ringatta magát a fénylő napvilág,
Nedves fák lombjain csillan meg a fény,
Amíg az utolsó kortynyi kávémba zárva
Távozik, éjszakai vendégségéből az álmom.