VERS

Vörös István: Az eltűnés sorrendje

(Gergely Beatrix fotója)

Mikor válik fölöslegessé
egy ember élete? Az ember élete?
Az emberek élete?
Akire sose volt szükség, sose
múlja idejét sem. Időtlen
közömbösségbe burkolódzik,
mint felhőbe a hegy,
melyről később, mikor kisüt a nap,
kiderül, hogy nincs is ott.

Ám a korformájú emberek,
akik a korukat formálták,
és olyanok lettek, mint amit
ők akartak megváltoztatni,
most formájukat vesztik.
Művük elavul. Érthetetlenné
válik, mért tetszett, mi volt benne
a jó, mért kellett zseniálisnak
és titokzatosnak látni, pedig
csak erőlködés, mint a színész
szépsége, ha lejön a színpadról.

Van, aki vagy ami az első
korszakváltást kibírja,
kiderül, hogy nem korformájú,
tágabb kort látott, mást utánzott,
mint mások, magát másolta, a másikat
magázta, maga sem tudta, hogy tud.

Mások váltásokkal később
visszatérnek újra, mint aki
mindig is itt volt, pedig
a nemlét szalonnás kenyerét
zabálták a sötétben.

Egy idő múlva minden és
mindenki elfelejtődik.
Egy év kell. Egy évszázad.
Az ezer évvel ezelőtti emberek
teste és lelke rég szétfoszlott,
kitalált hőseik neve kering
fölöttünk, mint a füsttel
kevert vízpára. Nincsenek.

Egymillió évvel ezelőtt
még senki nem is élt életet
úgy, ahogy azt mi éljük,
munkával, tárgyakkal,
boldogtalansággal.

És ugyanennyi idő
múlva ugyanennyire
más lesz. Minden. Vagy
valami. Vagy a semmi legalább.
Elvész a nagy könyv is,
ahol számon tartanának,
a portás meghal, aki őrizte,
lapozta. Nem lesz meg
benne megírva semmi.