Ocsovai Ferenc: Sosem volt idők, avagy létünk szórványai (1.) (Részlet)

1. A wartenizmusról

Különös gondolattal találkoztam az éjjel. Nem is elég jó, ha gondolatnak nevezzük. Mondjuk inkább úgy: eszme. Furcsa ezt a szót így kiejteni, mert az eszmék inkább a történelem hírmondóiként vannak talán ma már csak jelen, ahogy én is most hírnöke, közvetítője leszek ennek a gondolatnak, mármint eszmének. Ha úgy tetszik, víziónak. Mondhatnám azt, hogy az én fejemből pattant ki teljes fegyverzetben; hogy ez amolyan ‘creatio ex nihilo’ vagy derült égből villámcsapás, viszont az az igazság, hogy régóta érlelődik már a tudattalanomban. Talán nem is csak az enyémben: szerintem mélyen valahol sokan szembesültünk már vele, és néhányan félre is értelmezzük kissé.

Éppen szakirodalmat böngésztem a könyvtárban, amikor több különböző kötetben is találkoztam ugyanazzal a szokatlan kifejezéssel: ez volt a wartenizmus. Eltűnődtem, honnan lehet ismerős a szó, de ha megfeszültem volna, sem tudtam volna megmondani. Kisebb kutakodás után kiderült, hogy sejtéseim beigazolódtak, és több lexikon, szótár, képes történet, atlasz, önéletrajz, tanulmánykötet erősített meg abban, hogy szükséges vagy szükségtelen, véletlen vagy szándékolt módon, de valódi kincset találtam. Kíváncsiságomat annyira felkeltette a téma, hogy valósággal búvárkodtam a wartenista munkákban, mindenhol az egész lényegét keresve, de a válaszok terén még most is bizonytalan vagyok. Azért azt szívesen megosztom az olvasóval, hogy mire jutottam.

A wartenizmus nem idoloktól, nem személynévből ered. A szó a német ‘warten’, azaz ‘vár’ igére vezethető vissza, ezzel is mintegy jelezve, hogy hagyományai valamiféle romantikához és szentimentalizmushoz nyúlnak vissza – ezeket pedig hol máshol érhetné jobban tetten az ember, mint a klasszikus német irodalomban? Várni annyit is jelent, mint reménykedni. Optimista állapotban felkészülni mindazoknak a műveknek, gondolatoknak és cselekedeteknek a már-már messianisztikus eljövetelére, amelyet ez a látásmód magába foglal. Harmadszor pedig: egyértelműen van egy kis áthallás a goethei wertherizmussal, de amíg ez utóbbi inkább egyfajta melankóliához kapcsolódik, a várakozók ugyanannak az érzésnek a felfelé ívelő aspektusát ragadják ki, így a kettő akár jin és jang egészítik ki egymást.

A koncepció nem egyszerűen szellemben és időben, hanem a térben, az anyagvilágban is kifejti hatását. Sőt, a materiális és a spirituális szférák végső összehangolása adja meg igazán a savát-borsát, az esszenciális miértjét a nézetrendszernek. Az, hogy én mit gondolok erről, másodlagos. Pusztán a követ vagyok, aki megtalálta, próbálta megérteni, és most tovább meséli ezt a katartikus látomást. Ha rajtam múlt volna, nem biztos, hogy pont német nevet választottam volna neki, mert sok más ötletem lenne még, de a szó választott ki engem, mintegy plátói módon kúszva át az eszmék határtalan dimenziójából az elmébe, ebbe a megfejthetetlen enigmába. Ezalatt várakozunk, de már azt sem tudjuk lassan, mire, bár van azért valami halványan fénylő fárosz a távolban, amely a könyvek alapján felsejlett előttem a horizonton.

Építeni fogunk majd közösen, mondják a szövegek. Szóval építeni fogunk mi, emberek, aminek egy fontos manifesztációja lesz egy mesterséges sziget. Ez a sziget egy nagyjából ovális alakú, déli irányban kissé elkeskenyedő, nyugaton tágas, lapályos öböllel, keleten meredek szirtfallal bíró képződmény lesz, de az is lehet, hogy nem pont így fog kinézni. Elvileg az Északi-tengerre, közvetlenül Németalföldtől északra, a szárazföldhöz közel fogják kialakítani, és fele akkora lesz körülbelül, mint Anglia, de az is lehet, hogy valamelyik sarkvidék környékére, vagy egy óceán távoli magányába fogják vinni. Igazából ez nem is olyan lényeges. Az sem, hogy mekkora.

A sziget neve Oszta (lat.: Ossta) lesz, amely talán valami antik eredetre utal, de ez már az idők homályába vész. Éppen úgy, mint a sziget legnagyobb folyójának, a békésen szökdécselő, csordogáló és hosszan kanyargó Olüssziának a neve. A folyó mentén emberkéz által ültetett ligetek és növénytársulások kapnak majd helyet, amelyek együttes neve Rodonanga – egy mező, ahol mítosz és valóság, racionalitás és pátosz egyszerre bűvöli el és hipnotizálja a vándort. Ha vetünk még egy pillantást a topográfiára, akkor látható, hogy északkeleten lesz egy kiemelkedő, több, mint ezerötszáz méter magas hegycsúcs, a Fetír, mintegy emlékeztetve az alkotókat a természet hatalmára és szeszélyeire lomha fellegekkel, ködfátyollal, hótakaróval, egyszóval a hasonló magaslatok szokásos tulajdonságaival. Ezt leszámítva azonban zöldellő dombságok és enyhén hullámzó fennsíkok fognak elterülni a szigeten mindenütt.

Az viszont érdekes, hogy ez az Oszta mikor is épül meg. Innentől számítva idestova több száz év múlva, amikor a civilizáció végre egy magasabb szintre ér, és amikor minden kultúra; amikor a bolygó minden szeglete a tudása, erőforrásai és szakemberei legjavát fogja adni a tudományok és művészetek valamennyi ágazatából a projekthez. A wartenizmus szellemi mérnökei (a költők, ábrándozók és naivak) már most elkezdték írni és rajzolgatni a vázlatokat gondos kis műszereikkel. Mindezt kizárólag önkéntes alapon, a lehetséges vagyon-, ismertség- és befolyásszerzés legcsekélyebb ábrándjai nélkül, mindössze azért, hogy egy nagy, közös emlékművet hozzunk létre, ahol egyenlő arányban képviselnek minden eszmét és nemzetet. Egy szabadtéri globális múzeum, egy utópisztikus skanzen, az együttműködés és a harmónia fellegvára lesz ez, ahol a szív és a szakértelem, nem pedig a gőg, a félelem és a demagógia kormányoz majd.

Lesz persze egy főváros is, mégpedig Tamarcia – görögül Tamürión, latinul Tamartia, angolul Tamarcey, németül Tamerzen vagy bajorosan Trötz, olaszul Tammarza, lengyelül Tamryc, és így tovább. Ez a székhely viszont nem kimondottan az az óriási, többszintes acélkaptár és futurisztikus metropolisz lesz, amilyet felhőkarcolókkal és repülő autókkal képzelnénk el. Tamarcia szándékosan kicsire és korlátozottra tervezett. Mindenhol egyértelműen magán viseli a városi létforma jeleit, de sehol nem nő sem túl apróra, sem túl hatalmasra, hanem igazi fejlettsége a mélyben gyökerezik. Békés, hangulatos, élhető hely, ahol viszont nem fásul bele a polgár az unalomba, mert mindig történik valami – az említettek dacára ugyanis Tamarcia közvetlen összeköttetésben áll a világ összes többi részével, nevezetes pontjaival és intézményeivel.

A várostól mintegy harminc kilométerre telepítettek egy nádasokkal és mocsarakkal körülvett tavat is. Ez a Molda, amelynek közepén egy parányi mesterséges sziget lebeg, ami magának Osztának a kicsinyített mása. Erre a makettre építették a Szabadházat: azokat a konferenciatermeket és műhelyeket, ahol a legelhivatottabb művészek és tudósok vitatják meg a legégetőbb kérdéseket, szigorúan nem hierarchikus és elitista alapon, hanem törekedve arra, hogy minél többen eljuthassanak ide életükben legalább egyszer. A tó melletti erdőségekben csúcsminőségű építmények és képzőművészeti alkotások kapnak majd helyet: lesz ugyanis egy terjedelmes park, a Zegella, amely fajunk tárgyi örökségét fogja bemutatni – nem példákon keresztül, hanem stílusosan újragondolt ideáltipikus darabokkal.

A park beletorkollik egy másik településbe: ez lesz Bozdin, amely inkább falusias jellegű létesítmény, és ugyancsak az emberi minőségét próbálja valahogy bemutatni a maga téridőben változó jellemvonásaival, miközben a kisvárosból híd fog átívelni a Veluddán át, amely az a patak lesz, ami később folyóvá duzzadva az Olüssziába ömlik. Félelmetes belegondolni, hogy olyan személyek is szobrot fognak kapni ezen a földön, akik még meg sem születtek, és még azokra is emlékezni fognak, akik már számunkra sem többek, mint egy távoli, historikus emlék. A vallási centrum is itt fog létrejönni, mert noha a szigetnek nincs egységes hite, ugyanazt a fáklyalángot viszik tovább és egyazon célt szolgálják a különböző felekezetek, mialatt mindenki bátran hozzáteheti a sajátját a teljességhez, ám senki sem oldódik fel abban.

A spiritualitás, ahogy az összes többi tényező, nem csak üres monumentalitásban és az ember mérhetetlen egójában fog megjelenni, hanem valós lelki tartalom lesz. Az erkölcsi és érzelmi értékek krémje fog összesűrűsödni egyetlen kiapaszthatatlan forrásban, a Bizalom Csarnokában. A komplexum nem is annyira egy templom. Inkább egy felismerés, egy környezetünkhöz való viszonyulás és alkalmazkodás, ami éppen annyira becsüli meg képességeinket, amennyire azok rászolgálnak. Eközben a hedonizmus, a dekadencia és a túlfogyasztás helyett egy élhető és élvezhető, jelentőségteljes és elfogadható morál fog kialakulni az emberekben, ami a Bozdinból kiinduló zarándokutat végigjárva nem kényszerűen, hanem spontán megy majd végbe a polgárokban, mígnem elérik az Örömök Völgyét, amit valójában nem fizikai valójában, hanem önnön bensőjükben fognak megtapasztalni.

A szellemi örökséget egy harmadik város, Odromdu (Otromtisz) fogja bemutatni, ahol a mindenség valamennyi alkotása fellelhető lesz valamennyi nyelven, amíg kialakulóban van már egy, amolyan szintetikus nyelv is, az oszciánus, amely azonban nem szándékozik elnyomni a többit vagy átvenni helyüket. Ugyancsak fontos, hogy a teremtett világ legváltozatosabb életformái és mintái is képviselve legyenek, hiszen az öncélú istent-játszás és a görcsös, haladásról zengő szólamok helyett a szerves továbbfejlődés és átalakulás, nem pedig a a túlélés, a versengés és a leigázás tartozik a legfőbb erények közé. Közben a sziget vendéglakói, az osztiták nem feledkeznek meg arról, hogy az embert biológiailag olyannak kell megőriznie, amilyen, és a különféle pótlékok, genetikai és mechanikus utánzatok helyett húsvér valójában igyekeznek megőrizni azt az anyagi és szellemi síkon egyaránt, nem egymás ellen, hanem egymás oldalán harcolva a technológiával, együtt menetelve a tökéletesedés felé.

Maga az ország nem törekszik függetlenségre, nem is igazán nevezném azt államalakulatnak. Van saját közigazgatása és kormányzata, a félig rotációban működő Echódium, de ez inkább tekinthető inkubátornak, a kísérletezés terepének és modellezésnek, amelynek alanyai viszont nem a tömegek, hanem pusztán steril elméletek. Az egész régió egyszerre senkié és mindenkié, mint a Hold, az Antarktisz, a nyaldosó Világtenger, vagy talán egy napon a Mars és más égitestek is lehetnének. Viszont nem egy gyarmat, nincs is állandó lakossága, hanem mindenkinek van hozzáférése és joga eljutni oda, nincsenek privilégiumok és kvóták. Aki pedig egyszer ott járt, annak a sziget végleg megváltoztatja a sorsát, mert az illető majd úgy jön el onnan, hogy a glóbusz többi részét is jobbá, és olyanná akarja varázsolni a maga módján, mint amilyen Oszta.

Ugyanakkor gondosan ügyelnek arra, hogy ne történjen manipuláció, hogy mindenki megőrizze saját egyéniségét és azt emelhesse a legfelső szintre mindenféle irányzatok és iskolák nélkül. Egy olyan alapelv érvényesül a dinamikusan cserélődő társadalom kultúrájában, amely nem relativizálja és sajátítja ki a tehetséget, hanem keresi azt a szeletét a létezésnek, amelybe az hiánypótló elemként illeszkedik és kiteljesedhet általa. Eközben ez a mindenki felé nyitott, mégis kicsit zárt közeg, amely elítéli az agressziót, de nem pacifista; amely toleráns, de nem kontratoleráns, illetve támogató, de nem hipokrita, tisztában van vele, hogy az ideológiák gyakran előbb-utóbb eltorzulnak, ami talán a sziget jövőjét is megpecsételi egy vészterhes és végzetes napon.

Különös volt úgy olvasni ezekről a gondolatokról, hogy tudtam, a könyvek, amelyeket a kezemben tartok, még meg sem íródtak, és talán soha nem is fognak, no meg az is rejtély, mennyire eredeti ez a koncepció, honnan származik és mióta álmodik vele az emberi nem. Őszintén bevallom, fogalmam sincs. Csak amolyan sugalom hatására találkoztam ezekkel az eszményképekkel, miközben igazából csak rajtam keresztül áramlanak, mint amikor egy ótestamentumi prófétán vagy egy révülten rángatózó szibériai sámánon keresztül tolmácsolja a teremtett kozmosz vagy bármilyen más égi hatalom a szubsztanciának tett kinyilatkoztatásait.

Maga a wartenizmus is egyébiránt egy olyan dolog, amely természetéből fakadóan még meg sem született, és meglehet, hogy soha nem is fog, ahogyan az Oszta típusú helyek is kipukkanó lufik és megalomán képzetek maradnak mindörökre – olyan bágyatag történelmi hajnalok, amelyek már soha nem jönnek el, mert nem egy naplementét látunk, hanem egy napfogyatkozást, és magunk vagyunk benne a hold, szétszóródott wartenizmusaink pedig sápadt és pislogó csillagok. Ahogy azonban a sziget alapjainak lerakását várjuk, a hanyatlásra talán még többen készülnek a szívükben. Pedig nem kell apokaliptikus képeket festeni, mert ellentétben a fentiekben leírt operettvilággal, a Vég ugyanúgy köztünk járhat és várakozhat már ránk, mint ahogy mi is az elvetélt szigetország fölött gyámkodunk lélekben már annyian.

A dédelgetett délibábok mellől hirtelen felocsúdtam egy építkezés zajainak hatására, hiszen a gépek zöreje valamiféle páni sikolyra emlékeztetett, amelyben ott lapult az egész emberiség óriásokat képzelő, mégis törpeként szunnyadó vágyainak a kudarca. Egy utolsó, grandiózus segélykérés és kielégületlen felkiáltás hallatszódott, amely szétporlasztotta a wartenista köteteket ujjaim között. Megijedtem, mert tudtam, hogy alapvetően pesszimistán látom a dolgokat, és amíg messzi, világmegváltó századokról merengünk, egyik napról a másikra omlik össze minden. Ráadásul várni: elvárni, kivárni ugyanúgy tehet annyit, mint csodákban hinni és felkészülni, vagy mint passzívan szemlélni, hogyan száguldunk a pusztulás felé. Várakoznék azért én is valamiféle újjáépülésre, de attól tartok, ilyen csak az olcsó sci-fikben és a merő fantáziában van. Azért kicsit jó lenne ma is hinni ilyenekben. Ezek olyan szép dolgok.