Mák Ivett: Vér, vér, vér

Vér, vér, vér. HALLGASS! Minden tisztaa vééér. KUSSOLJ!

Nagyon nehezemre esik koncentrálni. Az orvosságok hatása csökken. A nap ismét lement. Egyedül vagyok. Biztonságban. Eddig 213 nap múlt el. Katy Monterey vagyok. tizenhat éves. Manhattanben születtem. A szüleim meghaltak. 213 napja tartózkodom a Bob Radley elmegyógyintézetben. GYILKOS!

A haragom ismét elmúlt. A társalgóban ülök, amely kezd lassan kiürülni. A tekintetem üres, már nem tudok tisztán gondolkodni. A fehér falak körülölelnek, s elnyelnek minden érzést. A nagy ablakok a betegek fölé tornyosulnak, mutatva, hogy itt mindenki kisebbrendű. Egyetlen egy dolog van itt, ami erőt tud adni mindenkinek, a zongora. Dianna az egyedüli, aki használni is tudja. Most is ott ül előtte, szemeit lehunyva. Chopintól, a Fantasie című zongoraművét játsza. Eggyé válik a zenével, s úgy ringatózik ő is vele együtt. Pontosan ezekért a pillanatokért érdemes élni. Hisz a zene az örök, nem változik. Éltet.

– Katy, a szobájában lenne a helye – Mrs. Fitz hagjából érezhető volt az undor. Utált itt mindenkit, de közben áplónő volt. A szemöldökét kérdőn felvonta, mert még mindig nem reagáltam. Mrs. Fitzből áradt az öreg, állott szag. Mellei a köldökéig lógtak, de nem zavartatta magát. Ősz haja, mely madárfészekre emlékeztetett, fénylett a lámpáktól. A szája pirosra volt rúzsozva, de a fogára is jutott. A seprőt egyre erősebben szorította, mintha idegesítette volna a puszta jelenlétem.

– Nem mondom még egyszer! Induljon azonnal, hacsak nem szeretne ismét a Doktorral találkozni.

A lábaim önnálló életre keltek. Mrs. Fitz arcán megjelent az az ördögi mosoly, s közben megjelentek vörös fogai. Az életem fölött elvesztettem minden irányítást. Az erőm is mostanra már teljesen elhagyott. Nem volt többé okom a harcra. A hosszú folyosóknak nem láttam a végét. A gyenge lámpa fénye pislákolni kezdett, még betegesebbé téve az egész épületet. A mezítelen lábaim csattogtak a csempéken, miközben Mrs. Fitz egyre erősebben lökdösött a cellám irányába. Mindegyik ajtó pontosan egyformán nézett ki, s ugyanazt a szörnyűséget tartalmazta. Meg is álltunk egy kétméteres ajtó előtt. A bensőm reszketni kezdett, utáltam ezt a helyet. Bárcsak már vége lenne! A szemem lecsukódott, s éreztem , hogy a kemény csempének ütközöm. A háttérben valaki hangosan szitkolózott, de már arra sem volt erőm, hogy figyelni tudjak.

Idegesítő kaparászásra ébredtem fel. A homlokom kibírhatatlanul sajogott, mikor felültem az ágyban. A hang nem állt le. Ez számomra nagyon jó hír volt, hiszen így már tudtam, hogy nem csak a fejemben van.

Balról hallottam. A szomszéd fal mögül. Onnan jön a hang, ott van a forrása. Mintha valaki át akarta volna ásni magát a túloldalra, azaz pontosabban hozzám. Az ellenkező irányban lévő sarokba kuporodtam… nem mintha biztonságot tudott volna nyújtani, de azért valamennyire megnyugató érzést jelentett. Egy idő után már hozzászoktam, de a sajgó fejemnek nem tett túl sok jót. A fájdalom bizonyos idő után álmosságba váltott, s lassan elszenderültem.

Segítség! Hall valaki? Kérem!
Egy úton kötöttem ki. Az eső szakad, s véres kezeimet tisztára mossa. NEM! A kezeimet keresztbe tettem, hogy a vért ne moshassa le. ÉN voltam. Én tettem.

Csak sikoltozást hallottam, arra riadtam fel… ismét. Ha azt hittem, hogy az álmom sokkal veszélyesebb volt, mint a valóság, nos, akkor óriásit tévedtem. Égett hús szaga csapott meg, amelytől azonnal felfordult a gyomrom. A tűzriasztó bekapcsolt, s hangos sipítással kinyilt az összes ajtó.

Orvosok és nővérek rohangáltak mindenfelé. Valami nincs rendben. Az összes beteg kivonszolta magát a cellából, s a sikoltások hangiránya felé vették az útjukat. A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, ezért csatlakoztam a többiekhez. A kép, ami elémtárult, gyomorforgató volt.  A fejemet azonnal elfordítottam, hiszen nem lettem volna képes  tovább nézni. A súlyos betegek hajukat tépve sikoltoztak, s rohangálni kezdtek eszeveszettül. Dianna. Édes Istenem. Dianna csontmaradványai terültek szerteszét a földön. Az ő húsának szagát éreztem. Akinek zenéje eddig életben tartott, az is eltűnt. Semmim sem maradt.
Ahogy most ezt felfogtam, valami széttört bennem. Készen álltam a halálra.