PRÓZAIRODALOM

Ürmös Attila: Az óvodáskor vége (Részlet a Tangó délutáni kávéhoz című, készülő regényből)

Nagy M. Hedvig fotója

Mihály nagyapától tíz dinárt kaptam minden vasárnap, mise után a Szent György templom előtt. Itt a lénungod – suttogta, és a kezembe nyomta a bányász bácsis zöld tízest… később lila húszast, kék ötvenest, piros százast. Egyre kevesebbet ért a pénz, szerencsére anya az én dinárjaimon is valutát vásárolt, és nyáron, amikor külföldre utaztunk, egyszerre kaptam meg az egészet nyugatnémet márkában. Ezen aztán csokit, cukrot, fagyit, matchboxot vehettem. Spanyolországban egy kis gyerekgitárt, amit később majdnem beleejtettem a Földközi-tengerbe. Algecíraszból indult a hajó Ceutába, át a Gibraltári-szoroson. A fedélzeten dzsellábába öltözött arabok ültek a padokon, turisták zsongtak mindenféle nyelven, egy szalmakalapos spanyol férfi füstölgő szivarral a kezében sétálgatott közöttünk, anya szerint mégis egyedül én idegesítettem az utasokat a gitárkaparászásommal, el akarta venni tőlem, mire dacosan átnyújtottam a gitárt a korláton a habok fölé. A bátyám csavarta ki a kezemből.

Apa elmagyarázta, hogy a nagy hegy – Gibraltár – brit fennhatóság alatt áll, oda külön vízum kell, Ceuta pedig hiába Afrika, mégis Spanyolországhoz tartozik. Az épületek európaiak, a nyüzsgés, a zsivaj afrikai, a boltok zöme pedig japán. Mintha a felkelő nap országának összes elektronikai cége itt nyitott volna képviseletet 1974-ben: fekete-fehér kockás, futball-labda alakú rádiók, táskában elférő minitévék, kazettás magnók a rózsaszíntől a feketéig. Apa walkie-talkie-t vett, hogy a szobából szóljunk, jó-e a kép, mikor a tetőn szereli a tévéantennát, én pedig egy Nikayam fényképezőgépet, ami annyira profi volt, hogy sem távolságot, sem fényerőt nem kellett rajta állítani, mindent megcsinált magától.

Este indult vissza a hajó, én – a kis hülye – sírtam a távolodó part láttán. Az ötévesek nyűgösek. A spanyol vámos is a korom miatt lepődött meg egy hete, amikor Franciaország felől beléptünk Hispániába: Chico, chico! – mondogatta és rám mutatott. A bátyám meg azt súgta a fülembe: Most kiszállítanak az autóból, és itt tartanak, mert kicsi vagy és falánk.

Ezen a nyáron elém tárult a spanyol templomok, múzeumok, várkastélyok és piacok végtelen sora, megfejelve az afrikai hajókirándulással. Hogy mire emlékszik ebből egy óvodás? Madridból a szökőkutakra, Sevillából a kánikulára meg az úszómedencére, ahol lila lett a szám a sok fürdéstől. Toledóban bekakiltam a csíkos rúdcukorra emlékeztető oszlopok között, a Rio Leon szafariban pedig páviánok rohanták meg az autónk tetőcsomagtartóját. Diadalittas rikácsolással tépték fel a cipzárat, és mire az őr megjelent a majomkorbáccsal, már hadizsákmánnyal – a bátyám hálózsákjáról leszakított párnával – iszkoltak el.

A szafari központjában egy néni karjában heverő, pár hetes kisoroszlánt simogattam. Bundájának puhasága egyedülálló, semmihez sem fogható. Ez a tapintás Az Emlék, ami mellett eltörpül a Prado és az Escurial összes kincse, a bikaviadalok pikadorainak és matadorainak díszes ruházata, a Plaza de Torosban felharsanó Ollé! kiáltásokkal és a granadai Alhambra gazdag mór ornamentikájával együtt. Persze a kék ég, a változó táj, a közlekedési táblák és városnevek mind elraktározódnak az agytekervények útvesztőiben, aztán hirtelen előjönnek, mint ősszel, amikor az óvónéni a jugoszláv zászló szépségét ecsetelte: Kék-fehér-piros! Szabadság, egyenlőség, testvériség! Én meg közbe kotyogtam: A francia zászló is ilyen. Tudom, mert jártam ott! – és elmeséltem, milyen volt kitekinteni a magasból a Riviérán, látni Grészkelli néni városát, amint a tengerhez simul, ámulni Cannes piramis alakban magasodó lakóházain, meg a konzerven, amelyet apa vett Carcassone-ban, és nem szardínia volt benne, hanem polip. Mondtuk is anyával, amit új étel kóstolásánál szokás: Újság hasamba, betegség a pokolba!

A francia zászlós beszólásom után az óvónéni behívatta a szüleimet: Túl élénk a fantáziája!

Az idén valóban Spanyolországban nyaraltunk! – védett meg anya.

Jó, de akkor is! Nevelhetnék egy kis hazafias tiszteletre, ha a jugoszláv zászlóról van szó!

Az óvónénit is Erzsébetnek hívták, akárcsak anyát. Az ellenvéleményt nem tűrő, gépiesen ropogó r meg a mássalhangzó-torlódás végén nekem szegeződő zs számomra fegyelmet, szigorúságot jelentett. Amikor otthon R azt ropogta felém, hogy addig föl nem kelsz az asztaltól, amíg meg nem eszed az ebédet, akkor ott kellett ülni, hiába hűlt ki a hús és a főzelék, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a Zs nem tűr félig megevett ebédet. Akkor sem, ha az agyonecetezett zöldbabfőzeléket, a fokhagymaszósz-ízű spenótot és a vasárnapról hétfőre maradt csirke szikkadt húsán leffegő bőrt nem lehet megenni. Bátyám módszere a dugdosás volt. Spenót a terítő alá, csirkebőr a párnák közé… de ezt a szigorú R-zs már ismerte.

Az óvodai Err-zsé-nek is mindentlátó szeme volt, akárcsak anyának. Ha kiment a teremből, az íróasztala alá bújtunk Gabival, itt nem vett észre, a vajszívű gyakornokok sem szóltak, ezért boldogan nyüszögve játszottunk kiskutyásat. Az évzáró nagycsoportos előadáson Gábor szék alá kuporodott, mert a darabban ő volt a vadászkutya. Én a róka. Feladatom: elkapni a széken álló, kotkodácsoló, magát kellető tyúkocskát, Évát. A kutya leteperi a rókát, estemben fenékrészen kiszakad a kantáros kék rövidnadrágom, de nem veszik észre, a szülők tapsolnak, teljes a siker.            

Ugye te is a szomszéd iskolába fogsz járni szeptembertől?

Nem szólok semmit, mert tudom, hogy nem. Szatyi, Ári, Halápi Zoli, Sverti és a többiek a környékbeli suliba indulnak majd, Gabi, Éva és én a központiba. a Gé-Sanyi meg speciális iskolába, évekig azt hiszem, azért, mert barna maszatokat rajzolt a foglalkozásokon, és rötyögve mondta rájuk: Játékok.