Kiss Tamás: Kimegyek a partra CSAK úgy…

Eltökéltem magamban, hogy kimegyek a partra, és egy nyugágyban kiterülve, szemeimet lecsukva fogok szenderegni, megpróbálni tényleg súlytalanná válni, Napba szállni csendesen…Lélekszínező és lélekvasaló persze sehol sem kapható, de talán jó lesz még az a tarkán fakuló, akarnok, szentimentális gyűrődmény is valamire.
Valaki, vagy valami biztosan jönni fog…
A parti homokszemcsék így tavasszal még nemigen futnak szerteszét…
Megmarad bennük a téli vizes, zimankós tartás…
Görcsösen szunnyad bennük a nyár…
Víz nélkül is lehet belőlük homokvár…
Ha néhány álmodozó kisded éppen arra jár…
Délutánonként, este felé, ovi, vagy iskola után…
A kalapos csaj is járt itt talán…
Vagy néhány elfelejtett római lány…
Valakikkel, akiket azóta elnyelt a feledés-homály…
Mint meg nem talált csontvázakat a csetepaté ármány…
Életanya porlasztó karmaiban, gyomrában
Valahol, Máshol, de leginkább Mindenhol…
A hatalmas Föld-temető világban,
melyen halni félő halandók gyalogolnak…
sorsuk elől, sorsuk után futnak…

Feralia, avagy Parentalia fesztivál kell, igen! Mint anno Rómában…
Szellemeket fogadni és beszélgetni velük, hogy megértsünk valamit tőlük az életről, a mi jelenlegi életünkről is. Ők biztosan többet tudnak…Persze félünk tőlük, mint minden szellemtől…Így aztán jól megetetjük őket, hogy lakjanak jól matériával, és aztán bújjanak vissza oda, ahonnan jöttek…Nagy bizakodással viszünk nekik koszorúkat, sót, gabona magvakat, vörösborba mártott kenyeret, meg egyebeket…A jó lelkektől, a manesektől is félünk…Itt e földön, hol a félelem az abszolút úr. Ők, a múltak hősei, vagy senkijei, vagy könyvlapok egykoron élt, vagy sohasem létezett emberkéi. Parentalia…Szép szó. Magyarul szoktuk mondani, hogy el van parentálva. Azaz: már nem érdekes…
Élvezem a fényt, lecsukott szempilláimon átjutva mély-színes káprázat-kompozíciókban részesít, eleven vibrálásokban változnak a folyvást elmosódásra ítélt absztrakt alakzatok.
Belső élménnyé válik minden kívülről belém ütköző fotonszemcse, új világokat teremtve korlátolt képzelő erőm számára. Ebben az elme-, és fény – játékosságban jó igazán elmerülni, ilyenkor a legnagyobb a csend, mármint a szokványos gondolat-tömegektől független jóérzés-csend. Talán alszom…Mintha színes, elmosódott ruhákban szaladgálnának előttem régről ismert emberek, mélyvörösben, zöldben, sárgában és mindenféle kékben tündöklő, sebesen összeálló, majd hirtelen szétoszló karikákba öltözötten. Suhannak…Feltűnnek, majd eltűnnek…És én egyre inkább úgy érzem, hogy lebegek, megválok nyugágyam kétes biztonságától, mert szeretnék közéjük tartozni…Talán ez az, amikor még nem álmodsz, de már nem is tartozol az ébrenlétben rohangálók közé, amikor nem zavarhatnak meg sem az alvás bujtotta rémek, sem az ébrenlét kétségei. Élsz – zizzeni a fény,- és árnytömeg, s megéled a megfogalmazhatatlant és a kimondhatatlant. Az elme és a fény egyesültségében szabaddá válsz…Megélem, hogy a fény színorgiái átjárják testemet, lelkemet, mindenemet, énem viszont beköltözik, átadja magát a napvilág gyönyörűségének, és megszületik köztem és a világ között az Egy. Nem akarok senkitől semmit, magamat nem kényszerítem semmire, csak vagyok, ahogy megteremtődtem. Ez az a Van, amikor a legtöbb lehetek, mert átélem metafizikai valóságomat, mely nem más, mint a mindenségből való kiszakíthatatlanságom, és végre megsejtem lényegem. Csak Az Van, ami, vagy aki vagyok: puszta önmagam. Kiüresedtem…Elhunytak bennem az ideológiák, az anyagi vágyak, a hiú törekvések, az ego öngyilkos baromságai, mindenfajta emberi értelmetlenség-özön. Ismét újszülött vagyok.
Az újszülött és a gyermek, még Májá fátyla mögött rejtőzködnek. Ők még a Világ részei, nem legyőzni akarói. Felnőtt korban meglátni mi van a Fátyol mögött. Ez a nagy feladat.

                                                                     CSAK

                                            NÉZIK – NÉZIK – NÉZIK – NÉZIK
                                             A hatalmas É L E T V Á S Z N A T
                                      RAJTA pergetik le az ÉLETNEK nevezett robotot
                                                       a folyvást ALVÓKNAK
                                                                NEM bennük
                                 A RUGDALÓZÓVAL elhaló Lelket már KITÉPTÉK
                                            elapadt az álom-tej, s lassan elakad a szó

                             Sima, könnyű papíros-lelkeket sodornak a civilizáció-szelek
                                     Megszokás – KUKÁKBA gyömöszölik a dacot
                                A HÁJOGVÁSZON pedig lassan emelkedik, emelkedik
                                        szőve háborúból, nyomorból, szenvedésből
                                        BELETÖRŐDÉS – pofonok sokféleségéből

                                              „EZ AZ ÉLET…MI IS AZ ÉLET?”…
                                       Csaknem biztos: az ÉLETVÁSZON Nem Az
                                                 az csak P U S Z T A  Politika
„Legelső a politika…Most már nincs is legelső…ma már csak politika van…A mai ember lába belekeveredett ebbe a pokoli csapdába, hiába kiált, sír, könyörög, hiába menekülne a politikától…minden oda vezeti vissza…” – dohogja Berdoulat úr az akadémia tagja 1939
                                                           őszén Párizsban…
    Mert a DOLGOK végül is egyszerűek: FEKETE FEHÉRBEN pörögnek le a vásznon
                                                   A SZÍN luxus – a SZÍN bűn

                                A VÉLEMÉNY szabad? – de Kimondása értelmetlen
„A káprázatok megszámlálhatatlanok. Nyilván ez az, ami mindig megvolt bennem: nem hiszek   
                       már a történelemben, feledem az alapelveket” – mondja Rimbaud
                                                „Éjjel a Pokolban”, 1873-ban.

                                                              A Z T Á N:

                                   A DIGITALIZÁLT KÁPRÁZAT – TÖMEG
                  RÁ-borította az ÉLET-VÁSZNAT a szendergésben figyelő agyakra
                  RÁ-zárva az ajtót a FEKETE-FEHÉRnek látszó KI – VÉGZÉSekre
                        Ú J  H A L Á S Z O K JÖTTEK –  szép irodalmakra taposva
                          ÚJ EVANGÉLIUMOT hoztak – VILÁGHÁLÓT vetettek
                            A „SÁRGA FÖLDIG” LE-digitalizált E-GO-tudatokra
                                                           „Együtt veled!”

                            Telefonokkal fogjuk egymás kezét az ELMÚLT-ban
                              Pánikrohamok rázzák a letartóztatott TUDATOKAT
                               SE tudat SE ok, csak KLÍMAORKÁN és Bódulat
                                     BEAT-halottak sírjain sosem látott felirat:
  „Dean és én óriási dologba kezdtünk bele. Próbáljuk abszolút őszintén és abszolút     
                   teljességgel elmondani egymásnak mindazt, amit gondolunk.
                                            BENZEDRINT szedünk hozzá.”
                                                   Az „Úton”, 1947-ben.  

                             Vagy éppen „A boogie-woogie klubban 1958-ban…”        

                                                      DE M I, így 2021-ben
                        Egy POSZT-TECHNO-CIVILIZÁCIÓBAN REKEDVE    
                                 Lelkünk ELGENNYEDT galacsinjait LEnyelve
                   Bámulunk egymás felismerhetetlenné züllesztett ÁL-ARCAIBA 
                                   SHOW-sugárhajtású idegbajokban BULIzva
                                         M I N D I G
                                             A
                                                G
                                                   A
                                                      S
                                                        A
                                                           B
                                                              B
                                                                 R
                                                                    A  ZUHANVA.

              „EZ ITT EGY SEMMI – EZ ITT EGY SEMMI – EZ ITT EGY SEMMI…”
                               „A Gondolat-kipörgető robot ideiglenesen kikapcsol…”
                   „ZOOM – ZOOM – ZOOM – ZOOM – ZOOM – ZOOM – ZOOM…”
   
                                        „Télemakhosz hajlott jó apja szavára,
                                     és odahívta, e szókkal, a dajkát, Eurükleát:
                               „Kedves anyó, tartsd vissza a termek ölében a nőket,
                                hogy hálótermükbe vihessem az édesapám szép
                                fegyvereit, mert fényükfosztva a füst befutotta
                               mindet, míg az apám odavolt; s én még kicsi voltam;
                               most el akarnám tenni: ne érje a láng lehe többé.”

                                  „Gyűlölni nem születtem és, szeretni csak.”

                                  „Nincs becstelenség és nincs megcsúfolás
                                    Amit ne látnánk rajtunk teljesedni be.”

fatalerrorfatalerrorfatalerrorfatalerrorfatalerrorfatalerrorfatalerrorfatalerrorfatalerrorfatalerrorfatalerrorfatalerror

                                       ————————————————

Don’tworrybehappyDon’tworrybehappyDon’tworrybehappyDon’tworrybehappyDon’t

ZOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOM

A „vetítés” után, nemhogy elkeseredtem volna, hanem mintha végképp eltávoztak volna belőlem a „tisztátalanságok”. A vetítés a vásznakon, tudjuk, hogy folyamatos. Nincs más megállás az őrületben, csak egy szerencsés karambol. Egy belső ütközés az ego és az atman, avagy az önvaló között. A szándékos elhanyagoltságba taszított elme, ha tetszik, akkor lélek, mely tényleges funkcióját tekintve működésképtelen, öngyilkos, önemésztő üzemmódban egzisztál, vagy totálisan passzív. Egy beépített ego-tudat blokkolja tevékenységét, vagy zárja el a külső-belső világoktól. Így aztán folyvást szenved. Az egész ember nyög a bajok özöne alatt.
Mintha sárból gyúrt, eltorzult, jajkiáltásokba fulladó emberarc-tömegek villannának elő a békés fövenyből. Görcsökké gyömöszölődnek finom szemcsék, torz fintorokká elrejtett belső mosolyok. A szemek helyén üres lyukak tátonganak, tekintetek nincsenek. A fekete szemgödrök mégis rémületet sugároznak, a bibircsókos, ráncos körítés pedig irtózatos szenvedésekre utal. Taposás-nyomok mindenfelé…”Emlékszel, amikor a mi kicsikénk rohangált a homokban? Milyen szép homokvárat épített!” De elmúlt, hiszen minden múlik, egymást érik a homokszemcsék számára ismeretlen talpak, cipők, papucsok, sorra épülnek és dőlnek össze a homokvárak, sikolyok, kacagások, csókok és vihogások válnak a pillanatok martalékaivá.
A régi, fekete-fehér filmkockák viháncolói, mára már mind halottak. Elképzelhetetlen, hogy a csíkos felsőt viselő úr, aki egy pöttyös labdát dob éppen kislányának, már sehol sincsen, hogy a tollasozó lányok hajlékony röppenései már az emlékekből is kicsúsztak, hogy a nyugágyban ülő szemüveges professzort túlélte a kezében tartott és olvasott könyv, mondjuk „A tiszta ész kritikája”. Zorbasz is hallgat, hiába hegyezzük fülünket az esti, meghittnek megélt csendekben. Elmúlik a világ az élők számára…Egyszer csak jön egy telefon, egy levél, egy üzenet, távirat, rajta a borzalmas szó, mondat: „elhunyt, meghalt, itt hagyott bennünket…”
És a fájdalom-görcsbe szorult lábujjak, egyre újabb arc-galacsinokat vájnak a semmiről sem tehető homokba. A szemcsék engedelmeskednek. Akárcsak az emberek.

(Részlet a Patchwork kötetből)