Lövei Sándor: Évszaknyi élet

Ha lett volna időnk,
a teraszon maradunk,
levél-rezdülésektől
meglobbanó fények
utószezoni derűjében.

Innen a félkörnyi erkélyről,
ami fölé magasodik, a lesántult
vézna cserjék dombjának,
látni a zöldest
a szeptemberben megtorpanó erdő
leszerelő hadosztályát.
A fák leszólítanak ősszel,
a korlát vasrácsához
csapkodják ágaikat
a száraz-sárgán ropogó
levelekkel,
hogy vegyem észre,
hűvösödik a vérem.
Türelmetlenül nézem az induló vonatokat,
utánad kell mennem,
nemsokára itt meghal valami,
megrekednek a folyások,
a föld láthatatlan vályataiból
egyre mélyebbre bújnak,
nem érnek el
a gerinces növények tövéig sem.
Néma és szánnivalóan csapzott
minden bokor,
a gazból kihallatszó madár-ricsaj,
távolodó raj búcsú-hangja lehet.
Ha maradok,
velem együtt hal el
az utolsó zörrenés
a környéken,
a párás hóesésbe süllyedő
táj magával ránt
a fehér-vakság bambaságába.
Kicsit meghalok én is
mint ez a zorduló vidék,
ahol minden nyár után a semmibe tűnik
egy évszaknyi élet.