PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Sosem volt idők, avagy létünk szórványai (2.) (Részlet)

2. A wartenizmus után

Ledöbbenve a történtektől merengtem eladdig nyugalmas legénylakásom közepén, amíg a kikölcsönzött könyveken gondolkodtam, amelyek egy pillanattal azelőtt még a kezeim között voltak, majd úgy váltak semmivé, mintha soha nem is léteztek volna. Komolyan elkezdtem kételkedni az olvasottaknak nem csak az igazságában, de ami még fontosabb, a valódiságában is, ahogy annyi alkalommal megtörténik az életben, hogy ha egyedül maradunk egy véleménnyel vagy élménnyel, gyakran hisszük azt, hogy megőrültünk és nem lehet igazunk – noha a tények nem mindig feltétlenül közmegegyezésen és kollektív vélekedéseken alapszanak.

Teljesen abban éltem, hogy túlságosan fáradt voltam, álmodtam az egészet, vagy pedig mindez a saját ihletésem volt, és pusztán projektáltam a dolgot valamilyen külső tudásforrásra, mintha ezzel igazolni tudtam volna a létezését. A következő délután és éjszaka és reggel és délelőtt jobbára delíriumban és kétségek között őrlődtem. Egyszerűen rá kellett jönnöm arra, hogy valóban olvastam-e azokat a titokzatos, megfoghatatlan és felfoghatatlan könyveket, vagy minden a képzeletem szüleménye volt. Tudni akartam, hogy mások esetleg képesek-e többet mondani nekem ebben a témában, és, hogy a wartenizmusnak milyen hatása volt és lehet a létező és a lehetséges történelemre nézve.

Úgy éreztem, ez nem egy olyan marginális eset, ami mellett csak úgy el lehet menni. Ezt a jelenséget ugyanúgy meg kell ismertetni az emberekkel, mint ahogyan a barokkot, a szecessziót vagy a hinduizmust ismerik – sőt, tekintve, hogy egy olyan irányzatról beszélünk, ami még meg sem született, mégis évszázadok óta foglalkoznak vele, talán annál fontosabb lenne, ha némi reflektorfényhez jutna. Ki tudja: ha nem is közvetlenül ez az eszme hozna valami újat, talán általa inspirálva alkotnának a jövendő nemzedékek valami sokkal nagyobbat. Ha pedig egy veszélyes és káros ideológiának minősül, akkor pedig úgy szintén fontos, hogy idejében felismerjük és megállítsuk, bár ez utóbbit nem igazán tartottam releváns eshetőségnek.

Szerencsém volt, hiszen a könyvtár, ahonnan kikölcsönöztem a wartenista köteteket, a mellettem lévő épület alsó szintjén volt, és úgy festett, mint egy utcára nyíló boltocska, amely inkább tűnt antikváriumnak, mint könyvtárnak a csöndes külváros hamiskás idilljében állva. Az öreg könyvtárost már messziről megismertem – gyakorlatilag ő volt az egyetlen aki üzemeltette az üzletet, viszont soha nem elegyedtem vele igazán beszélgetésbe. Volt valami klasszikus és tiszteletet sugárzó sűrű, tömött, helyenként még fekete szálakat rejtő szakállában és kissé hosszúkás, derűt és nyugalmat árasztó tekintetében. Az volt az ember benyomása, hogy olyan ő, mint valami meg nem értett zseni, száműzött alkimista, ittfelejtett szabadkőműves vagy atlantiszi tudós, esetleg egy buddha, egy megvilágosodott és bölcs tanító, aki a kozmosz minden ismeretének birtokában már nyugodtan hátradőlhet és gondtalanul élvezheti hátralévő napjait.

Ezúttal azonban túl zaklatott voltam ahhoz, hogy mennyei békéje rám is átragadjon, és azonnal a pulthoz siettem, hogy kérdéseimmel halmozzam őt el. Mindent tudni akartam azokról a könyvekről, amelyeket kivettem két nappal azelőtt: a szerzőjüket, a kiadójukat, a teljes bibliográfiát, az öreg azonban azt állította, hogy sohasem látott még a könyvtárban. Olyan nyugodtan és őszintén mondta mindezt, hogy nem tudtam vele vitába szállni vagy ellentmondani, noha teljesen kétségbe estem, hogy ezek szerint valóban megbolondultam. Lehet, hogy csak szándékomban állt bemenni a könyvtárba, de soha nem jártam még ott. Viszont ez esetben érthetetlen, hogyan ismerhettem a könyvtárost, és hogy tudhattam annyi mindent a helyről, ez utóbbi pedig egyébként szemmel láthatólag neki is fejtörést okozott.

Nem volt olvasójegyem, nem vásároltam antik köteteket, semmi nyoma nem volt egyszerűen annak, hogy ott jártam volna korábban, így csalódottan, sőt, valamelyest meghatottan és szívszorítóan bánatosan, valami könnyfélével a szemem sarkában indultam el a kijárat felé. A könyvtáros látta szomorúságomat, és szánni kezdett ugyan, mint valamiféle ámokfutót, de nem tudott rajtam segíteni. Egészen addig, amíg az utolsó pillanatban, amikor magam alatt dünnyögtem valami olyasmit, hogy hát így múlik el a wartenizmus, név nélkül, hírmondó nélkül, felkapta a fejét, és felcsillant a szeme. Fiatalokat megszégyenítő fürgeséggel pattant fel a pult mögül és szaladt oda hozzám, hogy megragadja barátsággal a kezemet, majd azt mondta: ,,Fiatalember, most mutatok magának, de csak magának valami nagyon fontosat, ügyeljen viszont rá, hogy soha, senkinek nem juthat ez az ismeret a birtokába.”

Összerezzentem hirtelen. Egyrészt amiatt, mert kiderült, hogy mégsem őrültem meg, amely már-már egyszerűbb és kényelmesebb magyarázatnak tűnt, másrészt pedig az elhangzottak és a potenciális felelősség súlya miatt is. Olyan volt a hangulat, amelyet mondataival teremtett a kis öreg, mint egy beavatási szertartás, egy istenien bizalmas titok, egy nagyhatalmú ókori misztérium továbbadása. Tudtam, hogy nem szabad félvállról venni ezeket a szavakat, és ha a wartenizmus valóban nem fedte fel magát a szélesebb nyilvánosság előtt, annak komoly oka van. Egyszerűen nem értettem, hogy Oszta harmatos szigete, a játékosan kanyargó Olüsszia fodrai, vagy a kedves és toleráns Tamarcia miért lehetnek ilyen bizalmas titkok, de elfogadtam a házigazda intését.

Később, amikor már jobban megértettem, hogy miről szólnak a tanítások, illetve milyen veszélyeket rejtenek magukban, eszemben sem jutott közkinccsé tenni őket, hiszen a reményteljes várakozás éppen ettől lesz felemelő és különleges, mint annyi más dolog az emberiség történetében: vagyis attól, hogy exkluzív, hogy csak a kiváltságosok tudnak róla, amiért a szabadkőművesek, az Illuminati, a rózsakeresztesek meg a többiek is olyan népszerűvé és divatossá váltak a maguk idejében.

Nem önzőségből fosztom meg a világot az eszme megismerésétől, hanem inkább a wartenizmus törékeny hímestojását védelmezem, amely elvesztené utopikus társadalmakról és prosperáló akadémiákról szóló varázsát, ha a tömegek karmai közé jutna, amelyek óhatatlanul szétcincálnák azt. Most, hogy ezeket a sorokat írom, nem a szabályokat szeretném megszegni; mindössze a wartenista irodalmat szeretném gyarapítani a magam tapasztalataival, szóval ha az olvasó rábukkant írásomra, akkor a szerencsés kevesek közé tartozónak mondhatja magát és részt vehet velem abban a rendhagyó és félelmetes utazásban, amely az emberi viselkedés és történelmi fejlődés minden erősségét és visszásságát leleplezi.

Azonban arra is fel kell készülnie az avatatlan hallgatóságnak, hogy végigjárja ugyanúgy a kétségek és gyötrődések poklát, ahogyan azt én tettem: én, aki a mai napig azzal kelek és azzal fekszem, hogy megkérdezem magamtól, valóban létezik-e mindez, az én fejemben játszódik le pusztán, vagy kollektív képzeletünk szüleménye – noha megdönthetetlen bizonyságot szereztem valódi természetéről a könyvtáros úrtól, sőt, azóta már másoktól is bőven. Nem kell megrémülni, nem valamiféle okkult vagy ezoterikus tanokról van itt szó, nem ember és ember közti különbségtételről, világmegváltó társadalom-mérnökségről és fanatikus szellemi küzdelmekről. Önmagában véve ennek a tökéletes, harmonikus szerveződési szintnek és egzisztenciális leágazásnak a tiszta állapota maga a csoda.

Viszont éppen azért, mert mindig csak közelítünk ehhez az említett tiszta állapothoz, de soha sem érjük el, ennek a logikája is egy aktív és a létezést formáló végtelen várakozáshoz hasonló, amelynek során semmi sem állít meg minket abban, hogy törekedjünk erre a felsőbb tudati szintre és higgyünk benne. Azonban, mint sok más gondolatrendszer, a wartenizmus is óhatatlanul erodálódna, elfajzana, visszaélnének vele, kiforgatnák és szörnyűséges célokra használnák fel, ha a hömpölygő csőcselék állkapcsa közé kerülne. Pontosan ebben rejlik ennek a tudásnak a különlegessége: hiszen mi mind tudunk róla, látjuk és olvassuk, de nem mindenkihez juthat el, ezért nem tudják félreérteni sem, mert azon a körön belül, ahol jelen van, kölcsönösen magyarázzák és tisztázzák jelentésrétegeit, bár elemi velejét minden alkotó szándékú ember érzi önmagában.

A könyvtáros öreg ugyanakkor látta szememben a túlzott lelkesedést is, és óva intett attól, hogy teljesen átengedjem magamat ennek és elköteleződjem ezen eszme mellett, mert, ahogy fogalmazott, ennek is megvannak a maga árnyoldalai és túlkapásai, egyszer ennek is leáldozik a szerencsecsillaga, és noha jelenleg ez az egész még nem is létezik, valójában a wartenizmus már meg is bukott valahol egy távoli időpillanatban. Ő pedig, mivel sejti már, hogy megismerkedtem az alapvető művekkel, azt szeretné inkább megmutatni nekem, mire számítsak még, mi következik, ha egyszer vége lesz, a wartenizmus után. Nem kérdezősködtem, mi lett a hozzám került kötetekkel, ő maga is azokat olvasta-e, vagy, hogy tulajdonképpen honnan voltak. Mindössze figyeltem, ahogy megfordult gurulós székével, és a háta mögötti polcról leemelt egy aranyozott, fekete bőrkötésben lévő, kódexre emlékeztető, láthatóan réges-régi, mégis vadonatújnak tűnő könyvet.

Leültetett, a bejárati ajtóra kihelyezte a ,,zárva” táblácskát, majd felütötte a kötetet, és magyarázni kezdett. Olyan időtlen és földöntúli aura lengte körül ezt a végtelenül egyszerű és hétköznapi embert, hogy nem tudtam másfelé figyelni, csakis az általa ismételgetett szavakra, mintha egy rendhagyó misén vagy szeánszon vettem volna részt. Mégis éreztem, hogy megőrzödik a tudatom és az önállóságom teljes mértékben: nem álltam hipnózis alatt, nem voltam részeg és nem lebegtem pszichedelikus állapotban, őszintén szólva mindig is inkább rettegtem az ilyenektől. Sokkal inkább azt éreztem, hogy megnyílnak az érzékeim, mintha fűszert fogyasztottam volna a herberti Dűne karaktereihez  hasonlóan, vagy valamiféle spontán mutáción estem volna át, amely magasabb rendűvé avatott, ami viszont nem csupán önző előjogokkal és basáskodással, hanem felelősségel és körültekintéssel jár.

Tudomást szereztem egy Eutardus nevű misztikus mesterről, akit mi magyarul körülbelül Ótárdnak neveznénk, de szokás szerint valamennyi nyelven létezik megfelője, mi több, alteregója, mert valahogy más és más mítoszok szövődtek a személye köré minden kultúrában. Nem összeesküvés elméletekről beszélt nekem, mert ezek a történetek valóban igazak voltak – noha egyik sem történt meg történeti múltunk valós és létező dimenziójában. Nem akart engem ennek a férfinak az életrajzával fárasztani beszélgetőtársam: igazából nem is vallásalapítóról vagy prófétáról beszélt, mert Eutardus, akinek így, a középkori, latinos nevét használta, egy volt csupán a számos hasonló kaliberű wartenista bölcs közül, akik mindannyian egyenrangúak voltak és ugyanannyira járultak hozzá ennek a nehezen körüljárható műveltségnek a kibontakozásához.

Ami érdekes módon feltűnt nekem a társalgás kezdetétől, az az, hogy a könyvtáros (aki csak Rudi bácsinak hívatta magát egyébként) úgy beszélt erről az Ótárdról, minta ő maga lett volna az illető, de legalábbis személyesen ismerte volna őt. Előbbivel kapcsolatban a kételyeim igazából csöppet sem oszlottak el, bár nem tudtam róla megbizonyosodni sem. Amúgy a misztikus mester sok helyen megfordult a világban: egyesek szerint itáliai születésű, mások Németalföldre, a Balkánra, a Brit-szigetekre, sőt, Skandináviába helyezik származását, de igazából ez nem is fontos, mert valószínűleg minden helynek és kornak megvoltak a maga eutardusi gondolkodói. Úgy tartják, eljutott Afrika legtávolabbi szegleteibe, zárkózott belső-ázsiai civilizációkba és az Újvilágba is sok más helyszínnel egyetemben, meg hogy a nagy pestisjárványt, a harmincéves háborút, Róma bukását, Anglia normann invázióját, a keleti tatárjárást és a magyarok honfoglalását is személyesen megtapasztalta.

Ezzel kapcsolatban mesélőm is megosztott velem egy történetet arról, hogyan próbálta megmenteni az Eutardus-kötetet, amit nem tudja egyébként, honnan szerzett, hanem népiesen szólva az csak ,,úgy lett”: megjelent a birtokában mintegy olyan módon, ahogy a szikra lobban lángra antik gáztűzhelyeken. Szóval a második világháború alatt történt, hogy kedveséhez igyekezett vonaton innen, Budapestről indulva, valamilyen távoli, északi ország felé az öreg, aminek nem emlékszik a nevére, de egyik ötletem sem működött, amikor találgatni próbáltam, és mindegyikre csak csóválta a fejét. Fiatal legény volt akkoriban és be kellett volna sorozni katonának, viszont megmagyarázhatatlan okokból teljes sérthetetlenséget élvezett, és hóna alatt a könyvvel elmenekült az országból, hogy ne semmisüljön meg a mű a hatalmas zűrzavarban. Az is lehet viszont, hogy az életét féltette, és nem a könyvet akarta megóvni, hanem a könyv által eljutni az abban szereplő rejtélyes északi országba, ami Osztának valamiféle előképe lehetett.

Közben többször is leszállt a vonatról és napokat töltött a mai Csehország, Lengyelország, Lettország és Litvánia területén, majd minden alkalommal valahogy megint a vonaton találta magát, mígnem a határok elmosódtak, a táj homályossá és rendezetlenné vált, a szilárd anyag összecsuklott, a cseppfolyós pedig plazmaként úszkált a levegőben. Fjordokat, szorosokat, sziklákat, tajgákat, sztyeppéket látott, majd hirtelen olyan hideg fuvallat gyűrűzött be a vonat ablakán át, hogy az már inkább átcsapott forróságba, és egyszer csak a semmi közepén találta magát egy amerikai sivatagban, körülötte mindenütt kanyonokkal, tanúhegyekkel és kaktuszerdőkkel. Valamilyen sötét elnyomó hatalmat érzett a levegőben, és rádöbbent, hogy nem csak térben, hanem valószínűleg időben is utazott, és olvasni kezdte a kötetet, amely már az ő fiatalkorában is többszázéves volt, pedig még csak innentől számítva legalább félezer év múlva fog megíródni, de lehet, hogy addigra már nem is lesz emberiség, aki ezt megálmodja, és mégis létre fog jönni.

Megfigyelte, hogy a könyvben leírtak valahogy illeszkednek ahhoz, amit éppen lát, és, hogy rossz döntés volt vonattal közelíteni meg a wartenizmus országát, noha kedvesét, Krisztinát megtalálta végül, és teljesen abban a hitben élt, hogy helyes úton jár, hiszen megmentette az eszmét a végveszélytől. Közben valahogy érezte, hogy az ember holdraszállása és a hidegháború valahogy már mind lezajlottak, viszont mintha Mexikót még nem igázták volna le a spanyol konkvisztádorok, és mintha a Frank Birodalom még uralná az öreg kontinenst. Kissé megterhelték ezek a gondolatok, főleg amiatt, mert egy kísérlet részesének érezte magát, és bármi, amit éppen olvasni próbált a könyvből, valósággá vált, viszont amit nem olvasott, az is anyagi formát öltött előtte, amíg vég nélkül kavargó és táncoló részecskék milliói vibráltak a szeme előtt.

Teljesen eksztázisban voltam, és úgy tűnt, a nincs és a nemlétező válik az egyetlen ninccsé és nemlétezővé; hogy a mindentől hemzseg a világ, és valamilyen karakán, makacs ambíció járja át a testemet, amely azt diktálja, hogy minden lehetséges, ezért mindennek meg is kell történnie. Ott voltam a sivatagban, amelyről kiderült, hogy a Csendes-óceán kellős közepén lévő erődített szigetnek csupán az előtere, hogy zavaros és olajos víz mossa a partokat, miközben a távolban hulladékhegyek csúcsa magasodott a tengerszint fölé és roncskúpok meredtek szomorúan az ég felé, amely bíboros-ibolyás színben izzott, noha a nap állása alapján csak dél lehetett. Azért beszélek most első személyben, mert megértettem, hogy a könyvtáros én vagyok a jövőből, aki viszont a múltból érkezik, és, hogy arra az elátkozott szegletére érkeztem az emberi gondolkodásnak, amely mindig is létezett, viszont a mai napig nem építették még meg, hanem mélyen és elfeledve szunnyadt az elme legsötétebb tabui között.

Elővettem Eutardus mester könyvét, bár kétségem nem fért már ahhoz, hogy valójában a saját naplómat és álmoskönyvemet tartom a kezemben, a térképen bejegyzett hely pedig az a börtön, ahová száműzik a wartenizmus megbukott ötleteit, vagyis mindent, ami az osztiták hibátlan koncepciójába nem fért bele, viszont amelyeknek óhatatlanul léteznie kell valahol. Ez a magányos, óriási szikla a maga kis társadalomtalan társadalmával volt Akrónia, amit latinosan Akchroneiának, szlávosan Akronejának, germánosan Ökchromnak neveznek. Ez az az eldugott, szégyellt és titkolt fertálya a wartenizmusnak, ahová hetente egyetlen repülőjárat érkezik, és mindössze két tengerjáró biztosítja a napi összeköttetést: az egyik az Aleut-szigetek és Alaszka, a másik Új-Zéland irányába és vissza halad, és úgy fognak majd működni, mint valami interkontinentális kompok, ha valaha megszületnek. Az viszont úgyszólván lehetetlen, hogy bármi, ami bekerül Akrónia falai közé, az kijusson onnan – engem kivéve, mert én szellemalakban és teljes védettségben keringtem ezen kavargó dimenziók hullámzó síkjaiban.

Amíg a wartenizmus egyik magva a még meg sem történtnek is megtörténtként való kezelése és az arra való várakozás, addig a gigászi monstrumsziget, amelyből hosszú, többszáz mérföldes keskeny hidak vezetnek a világ fő, és mellékégtájai felé, majd helyőrségül szolgáló bástyákban végződnek, szóval ez a világ inkább annak is a tagadása, ami kézzel fogható valóság, viszont amelynek nem lenne szabad léteznie szemben az osztai gondolattal. A wartenista eszménykép azt várja, ami nincs, de létezése szükségeltetne, a posztwartenizmus viszont kiábrándult ebből, és a teremtés helyett inkább annak a pusztulását várja passzívan, ami már létezik, de amelynek nem kellene léteznie. Nem kell totalitárius gondolatoktól tartani: alapvetően a posztwartenista megfontolások is pozitívak, mindössze arról van szó, hogy amíg Oszta meghitt birodalma elképzeléseink legjavát hivatott bemutatni, addig a dichotómikus gondolkodás ennek méltó ellentettjeként hívta életre Akróniát.

Ha átjutunk az erőd kapuján, amely a kötet birtokában akár egy kulcslyukon vagy egy repedésen keresztül is lehetséges, akkor hirtelen belépünk a tintahalas sisakot viselő akchronita katonák kollektív tudatába és rácsatlakozunk egy határtalan szerverre, amellyel megízlelhetjük azt a disztópikus földet, amely elfojtott, eldobott, kényszeres félelmeket és szorongásokat, viszont legalább ugyanannyi félresikerült és selejtesként kihajított gyönyört rejteget magában. Ha pedig ezek a szürreális és beteges képzetek eléggé megtermékenyítik Akróniát, amely anyaméhként gondoskodik róluk, akkor a szélvészként suhanó energiák végül kioltják egymást, lecsitulnak, összetömörülnek, leülepednek, és elérik a megtisztulás állapotát, hogy aztán átáramoljanak egy óceánok alatt végigfutó vezetéken át a harmónia világába, amíg az a részük, amely használhatatlanként hátramarad, visszaáramlik a szűrőrendszerbe.

Ugyanígy a Föld másik felén lévő pozitív töltésű pólus is lecsorogtatja kudarcra ítélt gondolatait, amelyek Akróniát termékenyítik meg. Az is átcikázott a gondolataimon, hogy ez a két eszmegyár talán nem is a két földtekéhez kapcsolódik, hanem az agyféltekékhez, és vagy bennem játszódik le ez az egész, vagy mi magunk vagyunk egy fensőbb entitás részei, sejtjei, szorgos hangyái és közvetítői. Az is eszembe jutott ezután, hogy azért itt találtam meg a kedvesemet, mert valójában ő nem egy személy, hanem maga ez az elfeledett hely, ami úgy a kozmosz köldöke, mint Tamürión vagy a Molda-tó – csak ezek mindannyian más jellegűek, más aspektusát jelenítik meg a központiságnak. A két komplexum úgy viszonyul egymáshoz, mint a női, márványfehér Tádzs Mahal és soha meg nem épített, koromfekete férfiúi párja: a létező és a nem létező, az emlékező és a felejtő, miközben valahol ezek a szabadtéri múzeumok, mint mágneses tárolóegységek jegyeznek fel mindent, és valahogy nincs köztük lényegi különbség.

Valahogy már nem is a wartenizmus után éreztem magamat, hanem a várakozásnak egy inverz módját tapasztaltam meg, hiszen várakoztam, de féltem is annak a valaminek az eljövetelétől, ami el sem érkezik talán sohasem. Megértettem valahogy a vár fokán sétálgatva és a Melankólia Barlangjainál sóhajtozó fókatestű sellőlényeket hallgatva, hogy ott vagyok, ahol nem szabadna lennem, miközben nem vagyok ott, ahol szabadna lennem, vagyis éppen az a kívánatos, se nem boldog, se nem gyászos pillanat lett úrrá rajtam; az a tökéletlenség, és az egésznek az a beteljesületlensége és hiánya, amelyet mindvégig éreztem a korábbi kötetek olvasása közben. Naplómat, vagyis Eutardus jegyzeteit olvasva (mert a kettőt egyre nehezebb volt már megkülönböztetni) ez az érzés azonban elért egy kritikus szintet.

Láttam az akchronita papokat, a csardogályokat azúr köntösben és vigyorgó busóálarcokban vudubabákat megbecsteleníteni és égetni; boszorkányokat kéjesen kuncogva a zöldségeskertekből kinőni; önállótlan klónokat óriási leveseskondérokban növeszteni és hisztérikus zsarnokokká felnevelni, akik monitorszobákban és falanszterszerű laborokban tömték magukat valamilyen mámorító csemegével, aminek hatására isteneknek hitték magukat és posztwartenista röpiratokat terjesztettek a virtuális térben. Néhányat ki is nyomtattak ezen irományok közül, és ezeket nyomorék testű, gyökerekből, sárból és gallyakból felépülő kamaszlányok és ugyancsak korcs testekbe zárt, kábelekből és processzorokból összetevődő kamaszfiúk osztogatták egymásnak Akrónia utcáin, a 600-700 méter magasságú felhőkarcolók, az ipartelepek és gyárvárosok tövében.

Ezek a fiúk és lányok csillapíthatatlan szomjjal vágyakoztak egymásra, viszont bárhogy igyekeztek egymáshoz simulni, mindössze egy apró, de fájdalmas elektromos kisülés következett belőle, viszont minden kudarc ellenére csak jobban és jobban vágyakoztak és várakoztak a másikra. Eközben pár szökött fegyenc és kalóz az őrjáratozó, sárkánypikkelyes és villásnyelvű uszítók, az önmegvetők elől menekültek, és egy új hitet kezdtek maguk között szájról szájra továbbadni, mert más lehetőségük nem volt: ezt nevezték úgy, hogy neowartenizmus. Reménykedtek benne, hogy van kiút, vagy visszaút; hogy semmi sem végleges, hogy egyszer Akrónia is megszépül, vagy elpusztul. Eközben azt is tudták, hogy ez lehetetlen, mert mindkét őserőre szükség van; hogy a kettő valójában egy és változatlan, csak mi próbáljuk a magunk nyelvére lefordítani valahogy az univerzum törvényeit.

Erdei trollokról, barbár és nomád harcosokról szóló regéket hagyományoztak tovább ezek a zsiványok bunkereik mélyén nemzedékről nemzedékre. Zászlókat, címereket és családfákat vezettek (ilyen volt például a Specto nemzetség), amelyekben pontosan leírták, kinek, mi lesz a szerepe az új kor eljövetelében, és valamilyen olcsó paródiáját, szatíráját vagy karikatúráját alkották meg annak a világnak, amelyet egykor Eutardus és a többiek kigondoltak, noha jószándék vezérelte őket. Meg akarták reformálni és magasabb szintre akarták emelni az eszmét. Forradalmat akartak kirobbantani és felrobbantani az egész börtönszigetet magukkal együtt, de végül elfogták őket azok a csardogályok, akik ugyanúgy nem hittek már a disztópikus rendben, csak azért tartották fent, mert megelégedtek és belesüppedtek a status quóba. Nem végeztek ki senkit a papok, hiszen nem akartak mártírokat kitermelni a lázadó eszméknek – ehelyett inkább próbálták átvenni a legfontosabb gondolatokat és elemeket, így végül újra felfedezték maguknak Ótárd mestert és megfogadták fontosabb intelmeit.

Nem tudtak azonban megválni az akchroniták attól a kényelmes és röghöz kötött valóságtól, amelybe belekényszerültek, és ezért mind inkább bezárkóztak és apátiába süllyedtek, a jövő helyett pedig, amelyre reménykedve tekinthettek volna, elkezdték a múltat várni, azt dicsőíteni és a Nosztalgia Halmokon gyűltek össze pogány rítusokat tartani siránkozás és jajjveszékelés közepette. Egyetlen polgár volt csak, aki megelégelte ezt és elkezdett puccsot szervezni, méghozzá az egyik politikai fogoly és kulturális elítélt, akiben magamra ismertem. Tudtam, hogy ha sikerre is viszem a mozgalmat, szükségszerűen kudarcot fogunk vallani társaimmal, mégis belekezdtem a tervezésbe és a szervezkedésbe, ami pedig a mai naptól számítva még eonok múlva fog csak megtörténni, ugyanis az osztiták kérészéletű virágzását Akrónia végtelennek tűnő és bágyadt napjai váltják majd fel – mintha nem is térben különböznének egymástól, hanem ugyanannak az egy országnak lennének a különböző történelmi korszakai.

Kiálltam és forradalmi beszédeket mondtam, noha folyamatosan lelkifurdalást éreztem, mert tudtam, hogy be kellene tagozódnom a rendszerbe és a rám kiszabott feladatnak megfelelni, akár egy robot a gyártósoron, vagy egy közlegény a barakkban; hogy le kellene szűkítenem a tudatomat és így elérhetném a kétes erkölcsű, ám felhőtlen boldogságot. Azonban nyughatatlanul és eltökélten szónokoltam, noha senki sem állt meg és egyedül voltam. Amikor pedig az egyik fakéregtestű lányhoz odamentem volna, akkor nekem is kibuktak a kábelek a csontjaimból és ugyanaz az elektromos kisülés csípett belém, amiről már beszéltem. Emlékeztettem a népeket a Szabadházra, ahol a legnagyobbak gyűltek össze; a Bizalom Csarnokára, ami táplálék volt a szívnek és az Örömök Völgyére, amely ugyanez volt a léleknek, illetve az Echódiumra, ahol annak idején még méltányos döntések születtek.

Sajnos viszont senki sem emlékezett ezekre, és bele kellett törődnöm, hogy talán valóban soha nem is létezett ez a világ, és a szövegek, amelyeket oszciánus nyelven olvastam az egyik akróniai könyvtárban, valójában nem is léteztek. Ahogy a wartenizmus világa számunkra még nem létezik innen nézve, úgy az elátkozott fattyútársadalom szemszögéből már nem létezett. Azt viszont senki nem tudta, hogy akkor voltaképpen mikor történt és fog megtörténni a megalapítása: mindenki csak magányosan, eldugott kis zugában írt vagy halkan suttogott róla. Akrónia eközben csak amolyan kváziállamként működött, és vagy hadurak igazgatták és valóságos anarchia uralkodott, vagy mindenütt gátlástalan lobbiszervezetek szóltak bele egy totalitárius kormányzat döntéseibe, amely viszont hipnotikus erővel tette vonzóvá és érdekessé magát a lakosság számára.

Éppen a bíróság elé citáltak volna, hogy rendbontásomat tárgyalják, amikor megértettem, hogy csakis én ítélhetem el magamat, hiszen bármikor megállíthatnám ezt az egészet; hogy ha nem lett volna ez a nagy várakozás, amelyet átéltem legbelül, akkor nem következett volna be valami, amire nem is vártunk, és akkor nem kellene még tovább reménykedni valamiben, ami viszont soha nem is fog eljönni. Megfontolt és higgadt várakozásom átfordult egy messianisztikus imádkozásba, egyfajta neowartenista zsoltárkultuszba, és korábbi lángoló soraim aljas és jellegtelen dalokká silányultak, amely nem megdönteni volt hivatott a fennálló viszonyokat, hanem csak még inkább legitimálta azokat.

Próbáltam visszaemlékezni, lassú hanyatlás történt-e, korrupció, hedonizmus és dekadencia, vagy pedig egy hirtelen kataklizma rázta-e meg a bolygót, de nem értette meg, hogy pontosan minek a romjain jött létre Akrónia és hogyan fog megsemmisülni Oszta, vagy mi a kettő között a tényleges kapcsolat. Később egészen váratlanul és teljesen máshonnan megtudtam ezt is ugyan, de erről nem volt szó a jegyzetek között. Eközben felnéztem, és magamat láttam a tükörben az öreg Rudiként a könyvtárban, aki szakállát igazgatva azon tűnődött, hogy milyen is volt az, amikor kikölcsönözte fiatalon azokat a titkos wartenista műveket az egyik antikváriumból, ha az egyáltalán az volt, nem egy sokkal összetettebb és nehezebben megközelíthető spirituális világ kapuja.

Kerestem, hogy hová lettek Eutardus írásai, de vagy én lettem túlságosan szenilis, vagy valamilyen megrázó, traumatikus amnézia áldozata lettem, de nem találtam többé a könyvet, ahogy a többi iratot sem. Rémlett valami egy távoli, erődített világban lezajló felemás sikerű forradalomról, meg egy szorgosan épülő városról, amelyet Tamarciának fognak nevezni, de az is lehet, hogy Új-Tamarciának, viszont a lényeg, hogy próbálják újraépíteni, amit lehet, miközben láttam egy összeomlóban lévő utópikus országot is, ahol sárkányok, fókasellők és tintahalsisakos seregek foglalják el az utcákat és masíroznak végig  kenetteljesen a mezőkön, velük szemben pedig csigákkal stilizált, aranypáncélos katonák menetelnek makedón falanxban, majd rádöbbenek, hogy ők valójában még nem is lehetnének ott és akkor.

Megrázta magamat és a lakásomban voltam: fiatalon és erőm teljében, ahogy mondani szokás. Elfelejtettem teljesen, hogy a könyvtár valahol messze, egy még meg sem alapított egyetemen volt, és onnan vettem ki a wartenista írásokat, meg azt is, hogy Ótárd munkáit majd nekem kell emlékezetből újraírnom, hogy később emlékeztessem magamat rá, és megint megmenthessem a hányódó, tátongó enyészettől. Kerestem, hogy hol vannak a posztwartenizmusról és a neowartenizmusról szóló könyvek, de eszembe jutott, hogy amikor abba a messzi, ismeretlen és ködös északi országba menekültem a háború alatt a vonaton, akkor is keresni kezdtem már őket, de megsemmisültek Krisztinával együtt egy robbanásban, mielőtt rájuk bukkanhattam volna – vagy talán csak így akartam emlékezni egy még szörnyűbb igazságra.

Azóta is figyelek, gondolkodom és várok, hátha lesz ennek az egész történetnek könnyebben megragadható értelme. Hátha megszabadulok Akrónia fojtogató rémképétől és megint bízni tudok még abban, hogy ha a zöld lankák, csobogó források és testvéri közösségek nem is mindörökké, de talán majd éppen elég sokáig tartanak ahhoz, hogy maradandót hozzanak létre. Szeretnék hinni, vagy legalábbis reménykedni ebben, pedig most már nem is olyan biztos, hogy ezek még mindig ilyen szép dolgok.