VERS

Márkus László: Dunakorzó

Utolsó esti metró.
Gyűrött arcok, egykedvű tekintetükből hiányzik minden,
mi emberi.
Stricik, piti zsebtolvajok, néhány valóban kemény legény.
Neonfények járnak swinget,
Villamos vaskereke sikolt, mintha vajúdna,
noha nem is veszik vérét. Nincs neki.
Sárga taxikból hiénafalka.
Itt még pezseg a város.
Éjfélre jár, a magyar szó elült.
Galambokkal fekszik.
Helyette hamis eufória.
Angol, arab, olasz, német és orosz a módi.
Sokszínű világuk bábeli karattyolással fonódik egybe és választ szét.
Szoknya lebben, pilla rezzen.
Bociszemek fejik a lét a Duna korzó lehúzós,
kopott teraszain zajló össznépi ivászaton.
Lámpák fényudvarában rovarok cikáznak.
Versenyt futnak az idővel.
Elfáradva földre pottyannak.
Az oszlop tövén részeg frájer tálalta vacsorába fuldokolnak,
Hajnalodik.
Szitokszó röpköd, kukák csörömpölnek.
Türelmes dajka a vén Duna.
Bronzköltő áztatja benne lábát.