VERS

Vörös István: Iron Man

A tükörben még ugyanolyan vagyok,
mint szoktam, ha előre felkészülök
a látványra, és felkészítem magamat,
összerakom, ami összerakható,
eltűntetem, ami eltűntethető,
ha tudom a szöget, a fej és a szem
viszonyát, a testet kompozícióba rendezem.

Reggel daruval kell beemelni a kezem,
az már a lábért nyúl, még nem tud érte
menni, de eléri az egyiket, becsavarozza,
féllábon a másikért ugrálok. Bár nehéz így,
a szem letéve az éjjeliszekrényre.
A hasizmot a fregoliról szedem le, belebújok,
mint egy atlétatrikóba, a csontok
kapcsolódnak, vasutasok járkálnak
kis kalapáccsal, megütögetik
a kényes részeket, apró fájdalmak jelzik,
hogy elkezdődött a nap.