Maros Márk: Seregszemle

Magunkra születtünk magányunkkal.
Egyedül, mégis összesen, ezért
káromoljuk azt, mi egyeseknek fenn,
másoknak saját köreinkben van.
Tanulnunk kell az éneket, különben
robosztus hangjainkkal kárt teszünk
mindenben, ami kölcsönbe van.
Seregeink nagysága beláthatatlan,
erőnk félelmetes, mint a tény, hogy
tetteink után nem lesz, ki parancsot ad.

Dobjátok el a kenyeret, éhezzetek
inkább, ne lélegezzetek oxigént,
véretekben űrt szállítani tisztább,
fulladjatok ma bele, mielőtt felinnátok
az óceánt, hisz nincs jogotok élni,
öntsétek ki a tintát és pusztuljatok el!

Vagy csapjatok öntelt lakomát,
zabáljátok fel a mindent két pofára,
dagonyázzatok a légben, a tiszta víz
kékjét posvánnyal öntsétek fel és
várjatok csak leszegett fejekkel, míg
a világ vére végleg kezetekre szárad!

Tudom, most készen állsz megriadni
és hidd el nekem, én is csak állok
a remény betemetett gödrén, miközben
érzem, hogy elveszek, hiszen nincs
már mit higgyek vagy hihetnék,
de te egy dolgot jegyezz meg, mielőtt
egyedül, mégsem összesen döntenél:
a világ szája eszik, de nem beszél,
a világ szeme néz, de nem lát,
a világ füle nem hall, mert némaság.