Csikai Gábor: Minden a tiétek

vérző fémkoronák táncolnak az ég peremén, és
titkaimat temetik vastalan oltárok
mélységébe, halott, feneketlen gyomruk a sírja
minden olyan percnek, mely feledésre ítélt
tettek súlyát hordja magában, a kezdet ez itt most
még, vagy a végzet, tán egyszer majd felelek,
hogyha fülembe a választ súgja az álmodozó rend,
vagy ha az árnytalan éj rám teszi tiszta kezét,
akkor megborzongok majd kicsikét, s a fülembe,
mint a madár, mely dél messzi vidéke felé
szárnyal, a válasz, lásd, így siklik, s én sose tartom
bent, nem súgom, nem mondom, mert úgy csak
oly kevesen hallják, kikiáltom a végtelen űrbe,
úgy, hogy a csillagok is megrendülnek e hang
dús erejétől, és szikráik visszaragyognak
énhozzám, aztán tűzteli arcaikon
megvillannak az álmaim, égbe törő falaim, már
létem nem lehetett végre hiábavaló,
így szabadítom könnyen titkaimat ki az oltár
sírboltjából, és nézegetem mindet,
mint amikor kicsi gyermek voltam, s lenn a folyópart
évezrek kicsiszolt gömbölyű kis kavicsát
forgattam tenyeremben, mert pont annyi csodákat
rejtett akkor a kő, mint most rejt a titok,
ám ez sem marad újra enyém, hisz mind amiket tud
tiszta agyam s szívem, az máris tietek,
drága szerelmek, drága barátok, drága világom,
mind tietek, hiszen én szórom a kincseimet,
és így vérző fémkoronák se riasztanak engem,
mert az is én voltam s mindig én maradok