Köves István: Nálunk most

szarkák bitorolják a virágoskertet,
düllesztett mellel föl-aláznak,
képzelik magukat kényes kormoránnak,
ilyen-olyan sasnak, hajnaltól estelig
dölyfös károgással minden dalos madarat,
szétdúlva mindent, mindenkit, megaláznak,
fényes farktollukon büszkén villan a fény.
A porban kandúrunkkal unottan heverész
az önkény, bajsza sem rezdül, karmok a porban,
riadtan lapulnak a fecskék, nem cikáznak,
hosszú útra edzik készülődő szárnyuk,
melltolluk fekete, de pihenyakuk színe kék,
surrannak a rím elől a sietve tovaröppenő cinegék.
A nyurga fák hegyében nyugton furkálhat a féreg,
belül is rothad a kéreg, rágja a düh, a méreg,
míg kinn föltámad a szél, keresztülgázol a kerten,
rázza, dobálja a madárijesztőnk ványadt testét,
és mintha hullott alma ráncosodna,
némán, remegőn rámzsugorodik a világ.