Rigó Tibor: Mostohák sorsa

Felébrednék már
a fényre
felpattanna szemem
hisz elmém úgy vágyik
a szépre
hegyeket pásztáz
fenyvesek zöldjén
legel
a képzelet száll velem
mégis
minden reggel arcon üt mostohám
hiába simítom ráncait gyűrött homlokán
erdőkben daloló
madarát
hiába biztatom
dalolj csak madaram
lásd szép a világ
rakj fészket itt
ha tavasz lobogtatja győzelmi zászlaját
az alvó bokrokon
lám neked van hazád
én megtűrt vándora
vagyok e vidéknek
imákat mormolok
sorsom hozzám mégis
oly kegyetlen
mezítláb bolyongok
tövises a talpam
elvásott pár cipőm
összekötve itt lóg
a nyakamban
félek ha elnyűvöm
és elüldöz mostohám
hajlékot nem ad már
erdő sem bokor
tüske nő az alján
kő lenne vánkosom
új hazát keresni
erőm elhagyott
bár el tudom képzelni
a szelíd dombokat
erdejét s mezejét
pipacsos rétjeit
ahol a megfáradt
vándort is
asztalhoz ültetik.