Csikai Gábor: A Duna elterelése

Körülbelül egy hónapja lakhattam már a Budaszentmártoni Úti Kollégiumban, amikor lezajlott ez a buli. Akkorra már megismertem a szobatársaimat, illetve hát addig az estéig azt hittem, hogy megismertem, mert éppen akkor derült ki, hogy egyiküket igazából nem is ismerem. Mindenesetre azt tudtam róluk, hogy Rusi, az Ruschek Róbert, és Zebi, az Zebegényi Tamás, de odáig úgy tudtam, hogy a harmadikat, Marcsát, Marjai Károlynak hívják. Hogy ez miért nem így volt, azt pillanatok alatt megosztom veletek, csak türelem, még pár apróságon át kell rágni magunkat ehhez az információhoz.

Egy szerda estére ugorjunk hát vissza a 2000-es évek elejére, amely az átlagos felnőtteknek egy átlagos hétköznap végét jelentette csupán, de az egyetemistáknak éppen hogy nem, hiszen ekkor voltak a legnagyobb bulik például a koleszban, vagy az egyetemi klubban ott, Józsefváros elején, vagy épp a Napkeltében, nem messze a Nyugati Pályaudvartól. Ezen az átlagos szerda estén a Napkeltét vettük célba, mivel a helyi bulira az elmúlt két hétben ráuntunk. Négyesben szépen fel is vágódtunk a külvárosi buszra, hogy bejussunk a Móriczig, onnan meg a 6-ossal célba vegyük a Nyugatit, de a két közlekedési eszköz között gondosan körbejártuk az arany négyszöget, azaz a Karinthy Frigyes út– Bartók Béla út– Bertalan Lajos utca–Budafoki út által határolt területet, mely arról volt nevezetes, hogy ezen a kis részen több kocsmát lelhettél fel, mint máshol egész városrészekben. Ebből is látszik, hogy még jóval a bulinegyed kialakulása előtt járunk, amely ebből a szempontból lenyomja majd ezt a részt, meg egyébként minden mást is, de az már nem az én Budapestem történetéhez tartozik.

Körbejártuk ezt a vidéket, de hogy a megdöbbentő fordulatot hozó beszélgetés melyik műintézményben is zajlott le, azt nem tudnám megmondani most így hirtelen. Mindenesetre Marcsa, akiről addig azt tudtam, hogy idősebb nálam öt évvel, és azért elsőéves most, mert elkezdte az orvosi egyetemet fogorvos szakon, aztán félbe hagyta, és most a műszakin valami vicces diplomát akar szerezni, egyszer csak így szólt hozzánk:

– Na jó, valamit el kell mesélnem, mert már sokadszor bulizunk együtt, és nem jó érzés, hogy nektek is hazudok.

Erre persze mindhárman felkaptuk a fejünket az előttünk lévő fröccsből vagy sörből, bár mivel még tél volt, így elég valószínű, hogy előttem egy fröccs-feles kombó figyelhetett.

– Mit nem mondtál el nekünk? – kiáltott fel Zebi. – Hogy igazából te vagy a viszkis rabló? És Ambrus Attilát csak koncnak dobtad oda a hatóságok elé?

Erre persze felröhögtünk, de Marcsa megőrizte a komolyságát, ezért tényleg figyelni kezdtünk rá.

– Na, kezdjük ott, hogy nem ez a valódi nevem. Dr. Marjai Csaba vagyok, illetve hát a születési anyakönyvemben Marjai Csaba Károly szerepel, a személyimben meg jelenleg Marjai Károly. – Azzal benyúlt az irattartójába, és elénk tette a személyiét, amiről egyb ől meg is állapíthattuk, hogy tényleg igazat mond.

– És ezt miért csináltad? – kérdeztem egyre jobban ledöbbenve.

– Az a helyzet, hogy már elvégeztem az orvosit, csak még van két év szakorvosi gyakorlatom, amellé viszont nem kapok kollégiumot. Annyi pénzem meg nincs, hogy kifizessek egy albérletet, így valami olcsóbb megoldást kellett keresnem. Átírattam a személyimet a második nevemre, aztán ezt használva jelentkeztem az egyetemre, és a kutyának nem tűnt fel, hogy Marjai Csaba néven már van egy diplomám. Itt meg fel is vettek kollégiumba, úgyhogy megvan az olcsó lakás, így már nyugodtan tudok gyakorlatra járni.

– Azt a rohadt! – nyugtáztam a történetet, és egyből rá is fordultam a számomra legmegdöbbentőbb kérdésre: – Kérdezhetek valami fontosat?

– Persze, nyugodtan!

– Mégis milyen gyermekkori trauma kell, hogy érje az embert ahhoz, hogy fogorvos legyen?

Erre persze mindenki röhögni kezdett, csak Marcsa kérdezett vissza:

– Miért, annyira durva, hogy valaki kiskora óta fogorvos akar lenni?

– Durva? Totális perverzió! – válaszoltam vészjósló arccal.

– Csak nem félsz a fogorvosoktól? – érdeklődött felhúzva a szemöldökét Marcsa, illetve hát jelen állás szerint dr. Marjai Csaba.

– Két dologtól félek: a sötéttől és a fogorvosoktól!

– A sötéttől? – kérdezte vigyorogva Zebi, mert talán már sejtette is, mi lesz a válasz.

– Hogyne! – feleltem. – Ki tudja, hány fogorvos ólálkodik abban a sötétben?

Erre persze megint hangos röhögés lett a válasz, aztán gyorsan fel is vetettem: a hallgatásunknak ára van, ha Marcsa nem akarja, hogy holnap a tanulmányi osztály előtt referáljak a kétnevűségi problémájáról, akkor azonnal hozzon egy kör felest! Így is történt, aztán a következő egy-két-öt kocsmában hasonlóan, bár persze mi is hoztuk a köröket. Ezért aztán mire éjféltájt leértünk a Napkeltébe, eléggé napnyugta közeli állapotba keveredtünk. Jó, hát annyira azért nem lehettünk durvák, mert a biztonságiak leengedtek minket, de hogy ott kivel találkoztunk, beszélgettünk az első egy-két órában, arról ne akarjátok, hogy beszámoljak nektek. Egy momentum, illetve egy eseménysor ragadt meg bennem erősebben, de az is csak azért, mert annyira súlyos volt, hogy valószínűleg magam fojtom vízbe az azokat tartalmazó agysejteket, ha a köcsögök képesek lettek volna törlődni. Valamikor éjjel ugyanis Rusi odalépett hozzánk gyanúsan összeszorított combokkal, és roppant esdeklően nézett ránk:

– Ugye van nálatok papírzsepi?

Persze erre elkezdtem turkálni a zsebeimben, de azért közben rákérdeztem:

– Minek neked papírzsepi? Menstruálsz?

– Fenét, szarnom kell!

– Miért nem mész be a klotyóra?

– Már benéztem, de nincs egy darab papír se, plusz olyan ótvar, hogy valószínű, itt forgatták a Trainspotting undorító vépcé jelenetét! Na, tempó-tempó, mert bemegy!

Gyorsan összeadtuk hát, amink volt – kapott Rusi egy marék ilyen-olyan zsepit – aztán testsúlyát meghazudtoló tempóval felröppent a lépcsőn. Én csak azon aggódtam, nehogy átlépje a 88 mérföldes sebességet, és visszamenjen 1985-be. Valószínűleg ez nem így alakult, mert laza tíz perccel később már vissza is tért, és úgy röhögött, hogy nem is értettük, mégis mi a baja.

– Mi a huzat történt veled? – kérdezte a kiérdemesült fogorvos szobatársunk, aki mindünk közül a legértetlenebb fejjel nézett a még mindig nevető Rusira.

– Baszd meg, így még nem jártam! – közölte Rusi, mikor végre sikeresen befejezte a törvénytelen röhögést. – Kiszaladtam ide a parkba, és leguggoltam az első bokorba. Elkezdtem tolni, mint az állat, hát mit ne mondjak, jó hangosra sikeredett a mutatvány. Egyszer csak azt hallom, ketten is kikászálódnak a hátam mögül bokorból, amit klotyónak használtam, a csávó meg csak annyit mond: „Hát, köszönjük, haver!”

Erre persze mi is röhögni kezdtünk, aztán nekem sikerült először megszólalnom:

– Ez most komoly, Rusi? Beguggoltál fosni egy hitvesi ágyba?

– A fenét! – válaszolt szélesen vigyorogva a parkban baszók réme. – Ezek ketten befeküdtek kefélni a klotyómba!

Nyilván erre is inni kellett, úgyhogy el lehet képzelni, milyen állapotba is keveredtünk olyan hajnali három tájékára. Hát legyen elég annyi, hogy nem álltunk a helyzet magaslatán, és még becsajozni sem sikerült egyikünknek sem, pedig az aztán tényleg elég ritkán szokott előfordulni. Bár találkoztunk pár egyetemi ismerőssel, de annyira részegek voltunk, hogy a tánc–összebújás–smárolás szentháromsága helyett inkább az egyik hátsó teremben ültünk le agonizálni úgy tizenöten-húszan. Ez a produkció aztán elég érdekes eredményekre vezetett, például mikor egyikünk – hogy ki, azt még véletlenül se kérdezzétek, hiszen arra sem emlékszem, kik voltak ott – felállt, és megkérdezte, mit kérünk inni. Mi páran még úgy-ahogy ezt meg tudtuk tenni, de Marcsa csak annyit bírt kinyögni:

– Szemmicet!

Ez nagy valószínűséggel „semmit se” akart lenni, de ez a feledés homályába burkolózó illető komolyan vette, és hozott neki egy szendvicset. Így aztán Marcsa a „Fogorvos úr” nevet fél éjszaka alatt le is cserélte a „Szemmicember”-re. Én pedig körülbelül egy óra elteltével kaptam meg a Szécsényi nevet, mivel a kezdődő delirium tremens hatásaként felvázoltam a többieknek nagyszabású terveimet:

– Tudjátok mi lenne a világ legnagyobb üzlete? – ugrott be a zseniális gondolat olyan hajnali három magasságában, mert a zseniális gondolatok ilyen tájt szoktak beugrani az embernek, de legtöbb esetben már túl részeg ahhoz, hogy a világgal is megossza őket. Én sajnos addigra józanodtam valamicskét, és legnagyobb pechemre ki is fejtettem az ötletemet.

– Na mi? – kérdezett vissza valaki ugyancsak pechemre.

– Elterelni a Dunát Budapestről! Valahol a Duna-kanyarnál levezetni, a Csepel sziget mellett meg vissza. És akkor mekkora telkek szabadulnának föl a belvárosban, totál meg lehetne gazdagodni belőle!

– És mivel töltenéd föl a medret? Mert az a föld kevés lenne, amit az új mederből ki lehetne termelni! – szólt rám egy, még valószínűleg józanabb haver, akinek leesett, hogy az új meder a kerülő miatt kétségtelenül hosszabb lenne, mint az új, ám ezzel nem tudta visszafogni a zsenimet.

– Hát mennyi hegy van ott a folyó mellett, ott a Gellérthegy, a Hármashatárhegy, azokat kéne beledózerolni a mederbe, és már készek is lennének a telkek!

Ezen a problémakörön aztán el is vitatkoztunk hajnalig, mire olyan állapotba sikerült kerülni, hogy vissza tudtunk menni Budaszentmártonba. Szóval ez egy ilyen éjszaka volt, mikor semmi rendkívüli nem történt, csak épp minden megváltozott. És hogy hány ilyen volt azokban években, azt megszámolni sem tudnám, de gyanús, hogy minden nappalunk és éjszakánk ilyen lehetett akkoriban.

Zárómegjegyzésként csak annyit: vagy egy évtizeddel később, mikor már rég Felsőréten laktam, egyik haverom lakodalmába voltam hivatalos Pestre, egy olyan srácéba, aki épp ennek az imént emlegetett társaságnak volt tagja. Így aztán ebből a bandából jó sokan ott voltak, és gondolom, senkit nem lep meg, hogy a kézfogás után az volt az első kérdésük:

– Dunával mi van? Kiterelted már Budapestről?