PRÓZAIRODALOM

Ocsovai Ferenc: Sosem volt idők, avagy létünk szórványai (3.) (Részletek egy készülő regényből)

  1. A wartenizmus előtt

Mondhatnám, hogy minden amit olvastam, ami történt velem, amely látomásként hullámzott végig az elmémen, és amit a korábbiakban leírtam, az páratlan: hogy ez pusztán velem esett meg és én találtam ki az egészet. Ebben viszont még az az örvényszerű kavalkád, amelyben Eutardus kötete részesített, sem tudott megerősíteni. Sőt, inkább egyre több olyan kérdés merült fel bennem, amely azt igazolta, hogy hallatlanul hosszú története van a wartenista ideológiának, amíg annak a fázisának, amelyben jelenleg élünk, legalább annyira kiemelkedő a szerepe, mint az inkubátornak a koraszülött, vagy a szorgalmas kotlósnak az ígéretes tojások kiköltésében.

Ahogyan azonban az kiderült számomra, a lidérc, a kígyótojás mindig ott lapulhat ezekben a fészkekben, külseje, héja alapján pedig igen nehéz megkülönböztetni a többitől. Ez az a pillanat, amikor szerephez kell, hogy jusson a jelenkor, az én saját valóságom, amely az eszmének mintegy előzménye és egyben legmélyebb megélése – hiszen az még nem forrott ki, nem nyert igazolást, hanem csupán homályos források állnak a rendelkezésünkre. A hézagokat pedig nekünk magunknak kell kipótolni teremtéssel: annak minden költői, kritikai és racionális perspektívájával együtt természetesen.

Az eddigi olvasmányaim nap mint nap elgondolkodtattak rajta, mint a történelmi változások Ádámot Madách Tragédiájában, hogy tényleg szükség van-e arra, hogy mindez megtörténjen; hogy ezeket a szinteket végig kell-e valóban élnünk olyan civilizációkon keresztül, amelyekben hol az ember tenyészt, hol őt tenyésztik; hol vadász, hol áldozat; hol a természet legyőzhetetlen királya, hol annak tehetetlen rabszolgája, illetve hol a legkompetensebb és legkifinomultabb faj, hol egy torzszülött csökevény. Belecsúsztam teljesen a zuhanás érzetébe, amíg azon méláztam, meg tudjuk-e, vagy meg kell-e állítani ezt a reménytelen várakozást és váratlan reménykedést.

Az sem volt világos, hogy a wartenisták valamilyen korszellemet követnek és határoznak meg, amely idealista fantazmáival bukásba taszít bennünket, vagy éppen valami mást akar, viszont minden próbálkozása ellenére végül elbukik, és Akrónia rettenetes fellegvárába fog torkollni a világ, amelyet elnyel a Teremtés Óceánja. Lehetséges, hogy éppen a mindenség akar ugyanis helyrebillenteni valamiféle kényes egyensúlyt, és az embert, mint legintelligensebbnek bélyegzett teremtményt, amely potenciálisan képes lenne elpusztítani minden mást, végül saját maga ellen fordítják a biológia és a teológia univerzális törvényei. Így a természet részeként is akaratot illúzionáló ember végül nem tud sem felülkerekedni, sem kompromisszumot kötni, és önmagát fogja inkább kitörölni, bár az is lehet, hogy minden ciklikus, és ez sem végleges, vagy ez is átírható és felülbírálható valahogy.

Úgy éreztem, mindaddig csak profán, kocsmai beszélgetésekhez illő fejtegetésekbe bocsátkoztam, miközben tudtam azt is, hogy egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy megfejtsem ennek a ma még csak csírájában létező szellemiségnek a titkát, amelyet talán, mint egy szellemet a palackból fognak kiengedni, vagy Pandóra szelencéjeként fog nyílni, viszont nem lehet ellene tenni semmit. Arra is gondoltam, így, a szobám sötétségében, ágyamon fölösleges emberként fetrengve és talán nem is létező dilemmákat legyártva magamnak unaloműzés végett, hogy akármelyik pillanatban bekövetkezhet ez a pusztulás, amelyre tudat alatt cinikusan várakozunk, én pedig előfutára vagyok egy olyan ideának, amelyre viszont szkeptikusan várunk, amelyet szeretnénk is hinni meg nem is. Aminek lehetősége pedig rajtunk múlik, akármilyen patetikusan is hangzik ez.

Ebben a pillanatban rezegni kezdett a telefonom jelezvén, hogy üzenetet kaptam. Teljesen váratlan, mi több, alkalmatlan volt az időpont, de a kíváncsiság ismételten erősebb volt bennem bármi másnál. Egy nálam is fiatalabb, nagyjából tizenéves suhanc küldött nekem egy pdf fájlt egy rövid bemutatkozó üzenet kíséretében e-mailben. Ahogyan megismerni véltem őt a sorok között, kissé magamra emlékeztetett még ,,ifjú titán” koromból. A mellékelt szövegben leírta nekem, hogy régóta dolgozik már egy új gondolatiságon, amelyet létizmusnak nevez és az angol ‘late’, vagyis késő szóból származik, és arra utal, hogy a jelent elvesztettük, a múlt már nem létezik, és aktív tettekkel kellene a jövőt építeni – de némileg van áthallása a magyar lét szóval is kapcsolatban áll, hiszen a létezésre helyezi a hangsúlyt és ebbe az állapotba próbál minél több energiát átkonvertálni. Végeredményben pedig egy olyan világban élhetünk, írja a fiú, ahol, ,,…akár a főnixmadár támad fel hamvaiból a mi éránk füstölgő, dülöngélő tákolmánya, ahol megélünk, megörökítünk és átmentünk minden olyan ötletet és értelmes gondolatot, amely előrébb viheti az emberiséget…”

Kicsit szép, mégis naiv ötlethalmaz volt, amelyet programadó írásnak szánt csatolmányában küldött nekem, mert ahogy már mondtam, ez az ismeretlen kölyök némileg arra emlékeztetett, hogy milyen nagyszabású tervekkel álltam elő az ő korában. Elolvastam a bemutatkozását is. Azt írta, még gimnazista, viszont már most tudja, hogy szabad bölcsészetre, filozófiára vagy nyelvészetre készül, de a kulturális antropológiával is szemezget, noha mindenki lebeszéli a környezetében ezekről az elvont és elméleti dolgoktól. Azt vallja, hogy eltántoríthatatlan és nem nyugszik, amíg meg nem épül az a civilizáció, amelyet ő úgy képzel el, mint egy teljhatalmú és jóságos rendet és amelyet Oszciánus Szellemi Köztársaságnak nevez, forradalmi elméleteinek részleteit viszont nemigen tudta megmagyarázni. Valószínűleg ez a kis összefoglaló Oszta utópiájának első írásos említése a történelemben – viszont amíg ezen tűnődtem, akaratlanul is felmerült bennem a kérdés, hogy vajon Akrónia, ennek a tökéletes országnak méltó ellentéte vajon mikor került fel a wartenista történelemkönyvek lapjaira.

Azt is hozzáfűzte, hogy azért engem keresett meg ezekkel az elméletekkel, mert valaki kivette az egyik Ótárd-kötetet a könyvtárból, a többi wartenista alkotás pedig, amelyet korábban ismert, váratlanul megsemmisült. Ő viszont (aki csak F.D. néven szignózta levelét) a létista kiáltványában leírta, hogy én is azok közé az emberek közé fogok tartozni, akik ,,már tudják, hogy egyszer lesz egy ilyen eszme, hogy wartenizmus, sőt még távolabbi horizontokra is ellátunk.” Igyekeztem felocsúdni a csodálkozásból, és meghökkenve olvastam, ahogy arról mesél, hogy ő egyébként a könyvtáros Rudi unokája, viszont ezt a rokoni kapcsolatot és azonosságot nem lehet a szokásos keretek között értelmezni vagy magyarázni.

Említette azt az ismeretlen szerzőtől származó művet is, amely az anterioristák térhódításáról beszél. Ők azok, akik meg fogják alkotni az Álmokat Felügyelők Testvériségét, gúnynevükön álominkvizítorokat vagy röviden álmosokat. Az álmosok azok, akik vissza szeretnék forgatni a wartenizmust korábbi állapotába, amikor még tiszta és romlatlan volt, mentesen mindenféle megalomániás és ultraprogresszív ábrándképtől, ahogyan latin eredetű nevük is jelzi. Sajnos tevékenységük legalább ugyanannyira káros is, mint amennyire jó célt szolgál, sokszor pedig ahelyett, hogy felügyelnék, hogy valóban eléggé motivált-e még az ember, hogy a nagy beteljesedésben reménykedjen, inkább maradék energiáinkat is enerváltsággá változtatják napvörös köpenyeikkel, madárcsőrös doktormaszkjukkal, valamint hideg és számító pragmatizmusukkal.

Sokat olvasott rajtuk kívül egy feltételezett irányzatról a közeljövőben, amit majd csekalizmusnak fognak hívni a különféle szláv nyelvek ‘várni’ jelentésű morfémáira (lengyel czekać, cseh čekat, ukrán csekaty, stb.) utalva. Kifejtette, hogy ezt majd valami kelet-európai, vagy kelet-közép-európai személy fogja megalkotni, egy amolyan orákulum alkat, aki a találgatások szerint egyébként egy szent életű asszony. Az L betű használata arra utal, hogy amíg várni alapvetően a jövőhöz kapcsolódik, addig az L a múlt idő egyik lehetséges jele, és ezzel paradox módon terjeszti ki a teóriát az időbeliség minden irányába, ami, mint azt korábban láthattuk, a wartenizmustól sem idegen. Vannak olyan elméletek, mi szerint az anterioristák egy része félreértelmezte és adoptálta a csekalista tanokat, így jött létre a csardogályok szektája: azoké a megátalkodott papoké, akiket Akrónián volt alkalmam tanulmányozni.

Kezdtem teljesen elveszíteni a fonalat a különböző trendek és iskolák között, hiszen én valahogyan leragadtam a létező, bizonyított és bizonyítható eszméknél, mint az avantgárd, a pszichoanalízis, a realizmus, a reneszánsz és a többiek, amíg már-már túlcsordultak bennem ezek a féktelen, szilaj musztángokként a lexikoncikkek között vágtató eszmefuttatások. Pedig éreztem a lelkem mélyén, hogy témánál vagyunk; hogy ezek a vak próféciák, mítoszok és a valóban eredeti törekvések együttesen állnak össze azzá a romantikus és dinamikus alakzattá, amelyet később majd wartenizmusnak fognak nevezni. Ezek a még elszigetelten jelenlévő és lüktető gondolatok a szellemi előzményei, ősei, első hírmondói és kezdeményei a későbbi meseországnak, amely majd sohasem látott magaslatokra emelkedik (vagy emelkedne, ha beteljesülne), miközben ugyanabban az időben száll alá az akchroniták elzüllött mélységébei is szégyenteljesen.

Ebben a teljes társadalmi skizofréniában már nem lehetett tudni, ki mutat utat és ki a szélhámos, mert valóban tényleg mindenki, akire a fiú hivatkozott az irományában, akik manapság alkotnak, és akik Eutardus és más mesterek fő példaképei lesznek majd, azok nem lelnek nyugalmat és szabályosan beleőrülnek abba, hogy széttárt karokkal várunk, várunk, de nem készülünk fel igazán arra, ami előttünk áll, miközben az már ott dörömböl az ajtón Pészah szellemeként, garabonciásként és éjféli kísértetként.

Azért én is próbáltam eligazodni ebben az áramlatban, és elhatároztam, hogy tovább folytatom a kutatómunkát, mert talán meg tudom zabolázni, és megfelelő mederbe terelhetem még idejekorán a dolgokat. Még akkor is, ha tudom, hogy puszta megfigyelő vagyok, és hogy a wartenista történelem lapjain nem igazán emlékeznek meg rólam. A hivatkozások között Eutardus jegyzeteiben viszont találtam egy személyt, aki aktívan hozzájárult ahhoz, hogy kevesek által ismert, de mindenkire hatással lévő korszellemmé sarjadjon a várakozók életműve. Franciscus Danubiusnak nevezték ezt az embert, és történetesen úgy alakult, hogy egész idő alatt a szomszédom volt, noha biztosra vettem, hogy nincs több ajtó ezen az emeleten és sohasem találkoztam vele korábban.

Ingerülten léptem a lakása elé és rángatózó ujjakkal nyújtózkodtam a csengőhöz. Becsöngettem hozzá. Szinte félelmetes volt, milyen gyorsan érkezett reakció és nyílt az ajtó. Egyenesen olyan volt, mintha már tudott volna a jöttemről, amikor egy velem egyforma magas és hasonló fizimiskájú, sőt, hasonló korú férfi jelent meg előttem kisvártatva a küszöbön. ,,Várakozunk mi éppen eleget, legalább egymásra ne kelljen várnunk” – mondta, én pedig abban a pillanatban megrémültem, de legalábbis összerezzentem ettől a szektás magatartástól, amelyet a házigazda teljes lénye felém sugárzott. Szerencsére kiderült azonban, hogy csupán az irányzat egyik vadhajtásától, bizonyos Hompestustól idézett, és nem gondolta komolyan az egészet. Körbevezetett a nappalijában, leültetett, majd előzékenyen és kedélyesen itallal kínált, ha emlékezetem nem csal, körtepálinkával egyébként.

Nem tudtam, honnan volt fényűzésére pénze. Nem is firtattam, bár furcsa volt, hogy az volt az érzésem, ő valamiféle gazdagabb, sikeresebb és tökéletesebb verzióm, aki komolyabban áll az élethez; valaki aki bennem is ott szunnyad, de félelmemben inkább tompult aggyal és gyáván lefojtom. Szóval elkezdte nekem ecsetelni Danubius (polgári nevét esélyem sem volt kideríteni), hogy milyen régóta gyűjtögeti már a különféle prewarteniánus kiadványokat, ahogy ő magában így, nemhivatalos módon kezdett utalni azokra a művekre, amelyekre ifjú levelezőpartnerem is célozgatott. Elmesélte vendéglátóm, hogy milyen elkeseredetten próbált szabad bölcsésszé, filozófussá, nyelvésszé, de legalábbis kulturális antropológussá válni, és azt is, hogy végül beszippantotta a munka világa; hogy megcsömörlött mind a kettőtől, a sznobizmustól és a olcsó tömegektől is, és, hogy lassan végre valamiféle gyökereket szeretne az életében találni. Erre a célra pedig a prewarteriánus kutatások tökéletesen megfelelnek, és éppen egy hozzám hasonló elszánt kollégára volt szüksége.

Elmondta azt is, hogy nem akart ideológussá válni, károkat és fájdalmat okozni. Pusztán értelmet szeretne adni a létezésének valahogy, ezért is volt annyira imponáló neki többek között a létista szemlélet a korai huszonegyedik századból. Nem akartam közbeszólni és megsérteni a világért sem, már csak azért sem, mert teljesen más irányú kérdést tett fel, és magával hívott, hogy nézzük meg a babiloni, majd híres alexandriai könyvtárat, Mátyás király híres korvináit, majd a vatikáni levéltárat és több más kortárs helyszínt (például a madridi Escorialt és a pétervári Ermitázst), végül pedig a tamarciai Omniál Archívum anyagát is szerette volna velem megismertetni. Biztos voltam benne, hogy elment az esze, hiszen ezek a dolgok vagy már régen lemosódtak a világtörténelem színpadáról, vagy meg sem épültek; esetleg éppenséggel megközelíthetetlenek voltak a számunkra.

Biztosított azonban, hogy felfedezte, nem a fizikai dimenziók az egyetlenek (ideértve a pszichedéliát is), amelyekkel lehetséges a megismerés, illetve az a típusú háromosztatúság, amely például a magyar nyelvet is jellemzi a tér és az irány szemszögéből, nem végleges és megváltozhatatlan. Sokkal inkább, mondta házigazdám, egy rugalmas szövetet kell elképzelnünk, és azon tudunk utazni az említett vektorok és azok keresztmetszetei mentén, és pontosan azt a darabját fogjuk megkapni a mindenségnek, amelyikre éppen szükségünk van. Továbbra is hitetlenül és aggódva figyeltem, hogy mi fog történni a következő pillanatban, mire kezembe adott egy pergament, hogy tanulmányozzam, készítsek róla másolatot, és akkor jobban meg fogom érteni a dolog lényegét. Elővettem a mobilomat, hogy lefotózzam azt a részletet a permanenről, amelyről beszélt, mire azt vettem észre a képernyőn, hogy valósággal ,,belefotóztam” magamat az illusztrációba, közvetlenül a piramis mellé, amely azon szerepelt.

Visszaemlékeztem hirtelen, hogy valóban ott sétáltunk Alexandriában és Babilonban; hogy láttuk épülni a bábeli tornyot, a monumentális zikkuratot, amely nem volt más, mint az osztiták Szabadháza, az ember elkeseredett próbálkozása, hogy végül az istenek közé emelkedjen és elérje a tökéletesedést. Kísérőm, mint Dantéval tette Vergilius, higgadtan magyarázta, hogy nem kell űrlényeket, Sziriuszt és egyéb összeesküvés-elméleteket keresni, mindössze arról van szó, hogy amivel egyszer megpróbálkozott az ember, az ismét meg fog történni, és amit látunk, az nem egészen a történelmi Alexandria és Babilon, Ninive és Perszepolisz, hanem ezek már újabb próbálkozások lesznek, ha már a New Yorkok, Sanghajok, Brüsszelek és Tokiók helyébe még magasabb rendű törekvések lépnek. A piramis mögött egy óriási, kopár és sziklás hegycsúcsot fedeztem fel, ám amikor alaposabban szemügyre vettem, kiderült, hogy egy gőzölgő vulkán. ,,Az ott a Gutír – magyarázta kísérőm – a Fetír méltó párja, ami a pusztulás energiáit testesíti meg, amíg az osztai gyűrthegységlánc az építőmunka természeti metaforája.

Megkérdeztem tőle, mit ér ez az egész, hogyha egyszer a még távolabbi jövőben végül minden Akrónia martaléka lesz, a neowartenizmus pedig már csak egy történelem utáni meddő várakozás, az idők végezetén is túllépett ábrándozás a beteljesedésre, legyen az jó vagy rossz, felemelő vagy végzetes. Azt felelte, hogy éppen az a wartenizmus lényege, hogy ezek az emberek, akik egyszere bronzkori csigákkal és emelőgépekkel, illetve modern darukkal és még fel sem talált műszerekkel méricskélnek, arra várnak, hogy végül alkotásuk értelmet nyerjen, ami egyszer be kell, hogy következzen minden elfajzás, gyűlölet, manipuláció, halál és rideg hierarchikus képződmény ellenére. Megerősített abban, hogy ezek a tervezők, akik lehet, hogy éppen a Veludda és az Olüsszia medrét ássák, vagy a Nosztalgia Halmaihoz hordják össze markológépekkel az alapanyagot, tényleg valami magasztosban hisznek, és tisztában vannak a lehetséges következményekkel.

Az emberiség nem ölheti meg magát ma, csak azért, mert nem lesz holnapután, mert még mindig ott van a holnap. Legalábbis nagyon primitív módon így próbáltam levezetni magamban az elméletet, de Franciscus csóválta a fejét, felvette csuklyáját és biztatott, hogy tartsak vele az egyik piramis csúcsára, ahová humanoid rabszolgák és androidok társaságában másztunk fel. Mit csináltak ott a többiek, arról fogalmam sincs, igazából már jó ideje bele is törődtem, hogy csak úgy történnek körülöttem dolgok; hogy egy nagyobb egész részeként nem fogok egyszerre mindent megérteni és átlátni egymagamban, bármennyire is hiszem azt, hogy fontos nagykövete lehetek valaminek, amelyet egy véletlen nyomán fedeztem fel.

Kísérőm szerint még mindig felületesen láttam a prewarteniánusok lelkesedését, a wartenisták dicsőségét, a posztwartenisták bűneit és a neowartenisták szánalmát, mert tudhatnám, hogy amint osztiták és akchroniták között is csak vékony falak húzódnak, úgy lényegét tekintve ezeknek az irányzatoknak is ugyanabban áll a lényege. Mindezek az emberek, nem számít, hogy nyelvi korlátjainkkal élve voltak-e vagy lesznek, hiszen mindannyian ugyanarra vágytak vagy ugyanabban hittek, még ha száz meg ezer módon is próbálták meg kifejezni ugyanazt a célt.

Amíg az egyetemes tanulságot éreztem suhogni körülöttünk és úgy éreztem, valami többet vártam ettől az egésztől, nem csak ilyen szép dolgokat, addig éteri napfelkelte vetette ránk sugarait. Egyedül álltam már a sziklapárkányon, majd a dombtetőn, amelyeket addig piramisnak véltem magam körül, de talán egyszer azok is voltak, mielőtt betemetődtek volna – vagy később faragják toronytemplommá őket. Álltam, és tudtam, hogy a napfelkelte lehet akár naplemente is, mert a kettő hasonló színt vetít a tájra, és kik vagyunk ahhoz mi, hogy megítéljük, hogy a kettő közül éppen melyik is, amit látunk, ha kimerevítünk erőszakosan egy-egy időpillanatot. Valahol a messzi homályban Otromtisz kupolái és nyúlánk épületei körvonalazódtak: a városé, amely Tamarciával szemben még azt a monumentalitást testesítette meg, ami az ember ambícióit áthatja, mióta világ a világ. Viszont éppen emiatt csak prototípusa lehetett a hely a wartenizmus valódi missziójának, ezért később innen, a mellőzött településről indult ki a posztwartenista és egyéb szélsőséges megmozdulások egy jó része.

Egyedül voltam, mint mondtam, és én voltam már Danubius mester és Eutardus mester: a létizmus, a csekalizmus meg a többi hagymázas gondolat alapítója és örökítőanyaga. Mégsem szerettem volna magamat valamiféle mindenhatóként látni. Láttam, ahogy az egyik oldalon felsorakoznak olivazöld, kosfej formájú sisakjaikban Oszta csapatai, a másik oldalon pedig a tintahalfejes, lila, sötétkék és fekete színekben tündöklő akchronita hadtest, amíg dárdákat, plazmaágyúkat, energianyaláboktól szikrázó kardokat szegeznek egymásnak. Majd mindannyian leteszik a fegyvert, egymás felé rohannak és összeborulnak, mert megértik, hogy amire készültek, az nem két nemzet összeütközése volt, hanem egy polgárháború, amely egyazon haza, egyazon eszme fiai között menne végbe. Emlékezvén arra, hogy a két pólus nem létezhet egymás nélkül, és az oszciánusok vegytiszta ragyogására ugyanúgy szükség van, mint Akrónia sötét kazamatáira, rettegtem, amikor belegondoltam annak lehetőségébe, hogy a felek valamelyike végül elpusztíthatja a másikat. Eközben megértettem, hogy már a wartenizmus születése előtt ott volt a levegőben ez a végső összecsapás, ez a posztwartenista káosz, amelyet később egyébként a Tévely Havának neveztek.

Nem egészen tudtam, csak sejtettem (azt is csak próbáltam jobbára), hogy egy allegóriát látok, arról olvasok-e éppen, vagy tényleg fizikai formát öltött szárazföld és tenger, optimizmus és pesszimizmus ezen párharca, ahogyan próbálta a pergamen leegyszerűsíteni a történteket, vagyis jobban mondva a történendőket. Már csak a mobilomon át, egy olcsó, pixeles utánzat formájában követtem nyomon az eseményeket, és digitalizált formában tudtam megszerezni, pontosabban egy torrentoldalról letölteni a teljes történetet, ami a Harcos Wartenizmus címet viselte, és mint megtudtam, ugyanolyan apokrif alkotás, mint a Wartenisták Evangéliuma vagy a Várakozás Vége, amelyek mindannyian extrémista szerzők tollából születtek, mint amilyen a már említett Hompestus volt, akihez lehetséges, hogy volt valami közöm, csak még nem tudtam róla.

Rájöttem azonban, hogy akármennyire is szélsőséges, zavaros víz mindaz, amit ezekben a könyvekben olvastam, a legnagyobb gond inkább az, hogyha szó szerint értelmezi valaki a tanításukat, amely más eszmékkel kapcsolatban is oly sok gondot okozott már a történelemben. Gyakorlatilag végtelen módon lehet megélni és leírni azt, hogy miben áll ez a nagy hit, ez a távoli jövőbe való tekintgetés és sci-fikbe illő jóslat. Eközben azt is érezzük, hogy szorul a hurok, egyre nehezebb holnapokat fürkészni a tegnapok sebeivel és a ma újabb ólomsúlyaival a vállainkon, mi pedig Atlaszok vagyunk és Prométheuszok, akiknek döntéseik követkzményeit kell viselniük, miközben bármikor letaszíthatnak minket a Tartaroszba, ha nem tudjuk tovább fenntartani az egyensúlyt és kibírni szenvedéseinket. Nem tudhattam biztosra, hogy valóban egy végső összeborulás, nem pedig egy elsöprő és kölcsönös megsemmisülés lesz-e a két sereg sorsa a csatatéren, mert a lehetőségek és a tények között leheletvékony hártyaként feszült a megálmodott eszme.

Tényleg bármikor meghalhatunk. Lehet, hogy centiméterekre vagyunk az apokalipszistől, lehet, hogy van még néhány évtized, vagy évszázad. Más az emberiség tragédiáját, és más az egyes ember álmainak és lehetőségeinek végét megtalálni és megítélni. Adott a kérdés, hogy a wartenisták vajon saját magukat vigasztalják-e már azelőtt, hogy létrejött volna maga az ideológia, amiben hisznek, vagy pedig valóban látnoki képességekkel bírnak. A válaszok azonban nem egyetemesek és megosztják a filozófusokat. Az is lehet, hogy éppen az ő erőfeszítésük változtatja meg a halálraítélt jövőt és teszi azt virulenssé és élhetővé, a fenntarthatatlant pedig fenntarthatóvá, mert ott van egy vízió, ami miatt érdemes keresztülmenni minden próbatételen. No de mi van akkor, ha éppen ez az elszántság csap át fanatizmusba és ez taszítja pusztulásba az embert? Ehhez hasonló gondolatmenetekkel igyekeztem a magam zsenge és tapasztalatlan nyelvére lefordítani az olvasottakat.

Azt viszont szomorúan látom, ahogyan visszaolvasom naplómat (amit valószínűleg még Ótárd mester és társai sem fognak megtalálni), hogy én is ugyanilyen igénytelen, a wartenista kánonhoz méltatlan módon próbálom lefesteni a szellemét annak, amely olyan mélyen megérintette a lelkemet és a gondolataimat. Így ha valamit kapizsgálni is kezd az olvasó ebben a finom, áttetsző, kitapinthatatlan rengetegben, amit itt kétségbeesetten igyekszem összerakni, akkor bizonyára arra a következtetésre fog jutni, hogy valamennyire azért biztosan igazam volt – hogy közel van már Oszta kísérletezése és Akrónia apátiája, de végső soron, amikről ezekben az írásokban prédikálok, azok inkább csak ilyen szép dolgok.